Nightmare on Elm Street (1984) (Rémálom az Elm utcában)

Az olvasók biztosan tudják, mi a slasher – nos, aki nem tudná, ez a sorozatgyilkosos horrorfilmek alműfaja. Tipikus alakja a hallgatag, arcát elrejtő mészáros, aki sorra szedi áldozatait, általában egy vele szemben elkövetett sérelem megtorlásaként, vagy valamilyen bizarr logikából. 1984-ben már megvolt nekünk a hörgő Michael Myers, a hokimaszkos Jason Voorhees és Bőrpofa, a láncfűrészes kannibál. Ezt az illusztris társaságot pedig ebben a bizonyos évben egészítette ki Freddy Krueger, aki a négyes talán legismertebb tagja hazánkban.

Mostantól kezdve sorra veszem majd a Nightmare-sorozat 7 részét, kezdetnek itt az első:

A szőke tinilány, Tina, szörnyű rémálmot él át egy éjjelen és ettől az emléktől nem bír szabadulni még nappal sem, ezért áthívja barátnőjét, Nancy-t és annak fiúját (Johnny Depp, első szerepében), hogy este aludjanak nála és vigyázzanak rá. Hamarosan megjelenik a helyi menőcsávó Rod is, így már 3-an vigyáznak a félős lányra. Viszont senki sem készülhet fel arra, hogy Tinát a Roddal eltöltött pásztoróra után egy láthatatlan valami felkoncolja. Egyre több jel mutat arra, hogy mind az elhunyt, mind a hamarosan gyilkossági váddal letartóztatott egykori szeretője, mind Nancy ugyanazt a lidércnyomást élték át: egy összeégett arcú, ujjai végén pengéket hordó, vörös-zöld pulóvert és kopott kalapot viselő fickó (Robert Englund) üldözte őket. Elképesztően kékszemű hősnőnk pedig percről perce biztosabb lesz, hogy ez a rém végzett barátnőjével, és hogy értük is eljön – hacsak ébren nem tudnak maradni…

Wes Craven író-rendező nagyon odatette magát ezzel a művel, ami a Last House On The Left és a ’77-es Sziklák szeme után kitörölhetetlenül beírta őt a horror nagykönyvébe. A populáris kultúra gazdagabb lett egy rendkívül jól kitalált szörnnyel, akinek poénjai utolérhetetlenek, módszerei utánozhatatlanul eredetiek, pengéi pedig elérnek, akárhol is vagy – hiszen aludnia mindenkinek kell…  Talán most láttam másodszor, de nem emlékeztem, hogy ennyire jó film! Átvitt értelemben a tinédzserkor viszontagságait vonultatják fel előttünk: a felnőttek fennhatóságával szembeni lázadás, a szexualitás felfedezése és a világgal szembeni tehetetlenség érzése mind-mind benne vannak.  Heather Langenkamp személyében egy hétköznapi, de erős és szép hősnőt kapunk, aki nagyszerűen játszik, az ember könnyen azonosulhat vele (a sorozatban még kétszer felbukkan a Freddy főellenségévé váló Nancy-ként, de erről majd úgyis olvashattok) A már ekkor is elismert Robert Englund pedig azóta is élő legendának számít a borzongatós mozik rajongóinak szemében. A Rémálom az Elm utcában ötletes halálnemeivel, ikonikussá váló képeivel (falból kijövő Freddy, pengék a fürdőkádban, stb.) és a jól kinéző speciális effektjeivel saját korában óriási siker lett; ráadásul kiállta az idő próbáját, hiszen ma is ott a helye a horror alapművei közt, még mindig nézhető és szerethető. (Sajnálatos, hogy a tavaly elkészült újra meg sem közelíti a színvonalát…)

értékelés: 10/10

Hamarosan jelentkezem a következő résszel!

tvshaman

4 Comments on "Nightmare on Elm Street (1984) (Rémálom az Elm utcában)"

  1. Üdvözlünk az oldalon, és még1x köszi, hogy bevállaltál egy ekkora sorozatot!

  2. Cikklista frissítve.

  3. Na, végre valaki elvitte a rémálom sorozat bemutatását 😀

    üdv a csapatban!

  4. AngelaBaker | 2019-06-11 at 03:00 | Válasz

    Gyerekkoromba láttam egy Rémálom részt. Uncsi volt.
    Most gondoltam megnézem az első részt. Egy rakás unalmas, logikátlan fos!
    Semmi, de semmi értelme, nulla humor, Freddy alig látható, az egész egy nulla SEMMI!
    Hogy lett ez
    … ez a szemét klasszikus?
    S hogy írhattok ily ajnározást egy rakás sz*rról?

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..