Opera (aka Terror at the opera) (1987)

Az opera a legfényesebb, leggyönyörűbb drágakő a művészet ékszerdobozában, éles ellentéte a nyers és brutális giallo műfajnak. Az érzékenység, az őrület és zsenialitás mezsgyéjén való egyensúlyozás, a kegyetlen drámaiság azonban nagyon is sajátja, Dario Argento pedig jó érzékkel hívta életre a történetet, amiben egymást támogatva vegyül el két ennyire különböző világ.

Maria Cecova, az ünnepelt énekesnő szemszögéből láthatjuk az eddigi legbotrányosabbnak ígérkező Macbeth feldolgozást. Nem elég, hogy egy horrorfilmrendező próbálja ki magát ezen az új területen, a borzalmakat rejtő díszleten kívül egy csapat élő varjú is borzolja a kedélyeket. Ez már sok egy igazi művésznőnek, hogy tudna a károgás közben koncentrálni?! Azonban amikor feldúltan elviharzik a próbáról, elüti egy autó. Így jut Betty élete első szerepéhez, bár a legendásan balszerencsés híre miatt fél Macbethként debütálni. A premier előadást egy lezuhanó lámpa és csak a színpadról hallható fájdalmas kiabálás szakítja meg. Az egyik munkatársat holtan találják, de egy operarajongó rendőrnyomozó kéznél van, hogy kivizsgálja az ügyet. A nyitóbulit megtartják azért, ahonnan Betty színpadfelügyelő barátjával, immár sztárként távozik. A szerencsétlenségeknek nincs vége, mert nemsokára kikötözve, hegyes tűkkel a szeme előtt végig kell néznie a fiú brutális meggyilkolását. Még fel sem kelt a Nap az első előadás után, de már két halottja van Verdi művének.

A legfelkavaróbb az egészben főhősünk számára, hogy a fekete csuklyás gyilkos a legrosszabb gyerekkori rémálmaiból lépett ki a valóságba. A halottak száma még tovább gyarapszik, sőt már a saját lakásában sincs biztonságban. A ház régi szellőzőrendszerének segítségével Betty megmenekül, és szerencsére fantasztikus ötlet merül fel a támadó kilétének megállapítására. A varjak örökre emlékezetükbe vésik annak az arcát, aki bántotta őket, és a gyilkos elkövette ezt a végzetes hibát. Vajon ki lesz az, a vérengzéshez szokott rendező? Egy titkos rajongó? Talán egy irigy vadidegen? Hiába tudjuk meg a választ és derül fény sötét, erotikával túlfűtött titkokra, mert a hajsza tovább folytatódik, míg csak egyetlen túlélő marad.

Amikor a gyönyörű zene már átjárt minket, és önfeledten kitártuk a lelkünk, akkor kapjuk telibe a legdurvább hidegvérű gyilkot. A film első felének egyértelműen ez a fő erőssége szerintem. A kameramozgásra jellemző, hogy sokszor mintha a cselekvő szemgolyóján keresztül lennénk részesei az eseményeknek, a sok ránk szegeződő tekintet remek feszültségkeltőként működik. A történet nem kiszámítható, de talán eggyel több fordulat van benne a végén a kelleténél. Előfordul, hogy a szereplők nem túl életszerűen reagálnak az eseményekre, és persze nagyon olaszos akcentussal beszélnek (bár én ezt nem bánom). Ezek a hibák azonban elenyésznek a film egészének magas élvezeti értéke mellett. Az utolsó 1-2 percről meg úgy veszem, hogy meg sem történt, de ezért muszáj levonnom 1 pontot Argento úrtól…

értékelés: 9/10

DeerWoman

2 Comments on "Opera (aka Terror at the opera) (1987)"

  1. nagyon jó cikk, mindenképp megnézem most már ezt a filmet

  2. Az egyik legjobb Argento film, szinte tökéletes történetvezetéssel, gyönyörűen fényképezve és olykor az olaszokra jellemző elnagyolt drámaisággal. Jó volt itt is olvasni róla!

Leave a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .