A Return to Salem’s Lot (1987) (Vámpírok városa)

A Salem’s Lot egy zseniális könyv, amiből készült egy minden szempontból klasszikus feldolgozás. Hollywood producereinek többsége pedig valószínűleg a Sátán közeli rokona, ugyanis a nagy ötletpangás közben valamelyikük szűk nyolc évvel az eredeti film után kitalálta, hogy mi lenne, ha még egy vastag bőrt lehúznának King vámpírvárosáról? Rá is állították a feladatra a Mániákus zsaru trilógiával később elhíresült Larry Cohent, aki nem csak rendezőként, hanem íróként is megcsillogtatta tudását. Isten bocsássa meg neki ezt a bűnt.

A főszereplőnk egy Joe Weber nevű megszállott dokumentarista, aki nem csak egyike a világ legellenszevesebb főszereplőinek, de a Troll első részében is szereplő Micheal Moriarty olyan kritikán aluli módon alakítja, hogy már csak az amiatt is öt perc alatt meggyűlölheti bárki. Joe történetünk kezdetén épp vígan forgatja legújabb dokumentumfilmjét okádó/ájult munkatársai körében egy őslakos törzs emberáldozati szertartásáról, amikor váratlanul volt felesége hazahívja, ugyanis elege lett Joe kisfiából, Jeremyből. Gyakorlatilag a szülők gyöngyszemeként egyszerűen lepasszolja a dohányon és enyhe drogokon edződött kis káromkodó szarzsákot apucinak, hogy ő vígan kufircolgathasson új pasijával. Az apa helyében én tuti visszamentem volna a bennszülöttekhez, és odaadtam volna nekik a fiút a fent említett jelenet újraforgatásához, de Joenak jobb ötlete van: egy kis vidéki levegővel akar jó modort nevelni idegörlően irritáló kis fattyába, ezért úgy dönt, végre átveszi nagynénje örökségét – egy lepusztult kis házikót Salem’s Lot városának szélén. Az már az első pillanatban feltűnik hőseinknek, hogy a városban néhány elmebeteg kinézetű alakot leszámítva nem sok ember járkál az utcákon, éjjel azonban láthatóan beindul az élet, és hamarosan egy félholt csajszi zuhan be a házukba, akinek a barátait valamilyen csúnya szörnyek szárazra szívták. Joe és Jeremy beviszik a lányt a városkát irányító bíróhoz, Axelhez, akinél kiderül a turpisság: a nappal szaladgáló félőrülteket leszámítva Salem’s Lotot bizony csúnya vérszívó vámpírok lakják. Joe nagynénjének ötlete alapján (merthogy az örökség ugye csak trükk volt, és a nagynéni valójában szintén egy koporsóból kel fel éjjelente) felkérik őt, hogy dokumentarista képességeit felhasználva írjon egy vámpír-bibliát nekik. Amikor erre nem igazán hajlik, hagyják neki, hogy megdöngesse a szöszi kiscsajt, aki miatt anno tinédzserkorában voltak álmatlan éjszakái (Jeremyt pedig (gondolom) hasonló módon veszi rá a maradásra az akkor még 12 éves Tara Reid). Ahogy azonban Jeremy vérkészlete napról napra rohamosan fogy új barátainak köszönhetően, a szöszi csaj pedig teherbe esik és követelné a gyerektartási költséget, Joe úgy dönt, hogy egy idős nácivadásszal összeállva kiirtják a város teljes lakosságát.

Ha Clive Barker úgy vélekedett a legutóbbi Hellraiserről, hogy annál még fosni is szebbeket szokott, akkor nem tudom, King milyen alpári dolgot csinálhatna, ami szebb lenne ennél a filmnek is csak nehezen nevezhető borzadálynál. Ugyan a regényben volt szó arról, hogy amíg Ben és Mark nem tértek vissza, hogy hamuvá égessék az egész várost, több átutazgató ember is áldozatul esett az egykori lakóknak, az egyetlen kapcsolat az eredeti könyvvel a városka neve: a vámpírok nem Barlowtól származtatják magukat, hanem 300 éves amerikai telepesek, a karakterek között pedig senki nincs, akire emlékezhetnénk. A színészi játék a gagyi történet mellett még egy istenes övön aluli ütés kiszögezett kesztyűvel. Micheal Moriarty olyan arccal és hanghordozozással mond végig egyes sorokat, mintha azt hinné, hogy az öltözőjében van a tükör előtt (Az ominózus “Give me my son back!” mondata a filmtörténet mélypontja). A Jeremyt alakító Ricky Addison Reed pedig minden idők egyik legidegesítőbb, legundorítóbb gyerekszínésze, akinek két évvel később eredetileg Robint kellett volna alakítania Tim Burton első Batman filmjében, de hála az isteni igazságszolgáltatásnak, a karaktert Burton bácsi végülis kiírta a filmből, ő pedig azóta soha többet nem szerepelt semmiben. Amit nem értek, hogy Larry Cohen hogyan volt képest ilyen fost rendezni és írni is, amikor a hasonló módon készített Maniac Cop filmjei később már fényévekkel jobbak lettek. Gyanítom, hogy esze ágában nem volt komolyan venni a témát (ezt bizonyítják az olyan jelenetek is, mint amikor az egyik vámpír az ivási problémáit ecseteli, vagy amikor arról beszélnek, hogy az élőhalott lét és az anyagi javak gyakorlatilag együtt járnak), de nem értem, annyi tisztelet sem volt benne az eredeti mű iránt, hogy legalább egy kicsit megerőltesse a komolyabb szálakat?

Na igen, és a terhes vámpírnő ügye. Szerintem ez még nagyobb baromság, mint amit az Alkonyat sorozat elsütött a befejező részben: ott még megértettem, hogy Edwardban, aki ugye 107-108 éves szűz volt, maradhatott valami még halandó korából, ami alkalmassá tette Bella teherbe ejtésére, de itt egy hulláról beszélünk, akinek nincs pulzusa, sem működő szervei, hogy az ördögbe kezdhet el benne fejlődni a magzat? Azt hiszem, már így is túl sokat ragoztam a nyilvánvalót: ez a film egy nézhetetlen, idegölő fostalicska, három napig néztem húsz-harminc perces részletekben, hogy ne kapjak agyvérzést, és ha tehetném, azt a Ricky gyereket elevenen elföldelném egy lehegesztett acélkoporsóban egy adag húsevő rovar társaságában. Mindegy, hogy mennyire szereti valaki a thrash filmeket, vagy mindent, amihez Stephen Kingnek akár csak kicsit is köze van, ennek a filmnek minden fellelhető példányát messziről kerülni kell.

értékelés: 1/10

Zoo_Lee

Be the first to comment on "A Return to Salem’s Lot (1987) (Vámpírok városa)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..