Kerekasztal #06 – Blade Runner (1982) (Szárnyas fejvadász)

Immár hatodik alkalommal jelentkezünk kerekasztallal, aminek keretében rendhagyó módon a sci-fi műfajához nyúltunk. Nem is akármilyen darabot választottunk, egy igazi klasszikus alapműről mondjuk el személyes véleményünket, élményeinket.

A történetről röviden: 2019-re odáig jutott a robotgyártás, hogy a Nexus 6-os modell szinte már “emberibb az embernél”. Mivel sokkal strapabíróbbak és erősebbek nálunk, ezért a földönkívüli gyarmatokon rabszolgaként dolgoznak élettartamuk négy évében. A Földre visszatérniük a kiiktatás terhe mellett tilos. Hat kétségbeesett Nexus 6 azonban fellázadt, és halálfélelemtől vezérelve igyekszik megtalálni a készítőt. Deckard feladata a kiiktatásuk, ez azonban korántsem, ha nem várt érzelmek, kételyek és erkölcsi dilemmák kerülnek közben a felszínre.

Plendil: 1982-ben Ridley Scott még egyszer megmutatta, milyen kvalitásokkal rendelkező direktor. Műve nem csupán egy éra megnyitója (a cyberpunk világ ekkoriban kezdett kiforrni), de a könyv alapján sikerült egy rendkívül hangulatos alkotást letenni az asztalra. Úgy vélem, hogy a remek történetvezetés mellett a színészek megfelelő instruálása és a kép- és hanghatások vegyítése miatt ennyi év távlatából is képes megfogni a nézőt. Nem csupán amiatt tetszett, mert olyan kérdéseket vetett fel, amiken talán addig az átlag rajongóknak eszébe sem jutott volna gondolkodni, de a főhős emberi képességekkel való felruházása szintén kedvemre való volt. A replikánsok tényleg olyan gonoszak, mint azt a többség feltételezi? Van-e esetleg bármi kapocs a hadseregben szolgálók és az androidok között, akik végül soha nem tudnak beilleszkedni a társadalom szövetébe? Nem célom eldönteni ezeket, ám annál inkább az, hogy tudassam a kedves Olvasóval, ha még nem volt a filmhez szerencséje, pótolja be minél hamarabb. Megéri megnézni. 10/10

Miskei:  Ki nem állhatom a sci-fi műfaját, de mivel szerelmese vagyok a modern odeonnak, így a mérföldkőnek, alapmozinak tartott filmeket igyekszem megnézni. Ez idáig a Blade Runnert halogattam, most a házi feladat miatt kötelezően be kellett iktatnom, de megérte. Mindig megmosolyogtat, hogy a jövőben sosincs nappal, állandó a sötétség, itt még az eső is folyamatosan zuhog, de szerencsére a karakterekkel megtámogatva egy igen erős noir érzést, sőt hommage-t sikerült elérnie Scottnak. Ami miatt igazán tetszett, az nem csak a még mindig működő vizualitása (a nyitó képsorok távoli plánja lenyűgöző), hanem hogy sok műfajbeli társával ellentétben van filozófiája; akar és tud megfogalmazni kérdéseket (gondolom Philip K. Dick írásának is ez lehet az erőssége). Nem tudom százszázalékosra ítélni – nekem noirhoz képest is túlontúl lassú -, de legalább Olmos magyarul káromkodik benne. 🙂 8/10

Zoo_Lee: Érdekes húzásokra képes a sors. Pont nyár elején raktam össze magamnak egy filmes hiánylistát azokról az alkotásokról, amelyeket (mivel filmekkel foglalkozok lassan négy éve) hatalmas szégyen, hogy még nem láttam, és feltétlenül pótolnom kellene. A Blade Runner is rajta volt, sőt pont akkor jutottam el hozzá, amikor megszavaztuk, hogy ez lesz a következő közös elemzés témája. Így már két nyomós indok miatt végre megnéztem, és… azt kell mondanom, hogy szinte tökéletes. Az összes mozi közül, amit valaha láttam, a Blade Runner mutatja be a leghűbben, a legreálisabban azt a cyberpunk jövőképet, amit Gibson, Warren Ellis, és más hasonló legendák többször megálmodtak, ráadásul mindezt egy remek film noir (vagy ha hű akarok lenni a hivatalos megnevezéshez, future noir) atmoszférába burkolva. Az effektek helyenként nem is a nyolcvanas éveket idézik, a díszletek, a tömegjelenetek, a bemutatott technológia mind teljesen valóságosan hatnak, lenyűgöző, hogy a látványtervezők mire voltak képesek. A színészi játék is hibátlan Harrison Fordtól Rutger Hauerig, az pedig már csak hab a tortán, hogy mindehhez Vangelis zenéi szólnak, és kapunk egy remek történetet is Philip K. Dick tollából, ami érdekes lételméleti kérdéseket vet fel, többek között azt, hogy jogunk van-e ítélkezni valami fölött, amit mi teremtettünk olyan tökéletesre, hogy saját akarata van és élni akar? Ridley Scott egyszer azt nyilatkozta, hogy a Blade Runner volt a legszemélyesebb filmje, és ezzel maximális mértékben egyetértek. A tökéletes példa, amikor történet, kép, hang és színészi játék olyan vegyületet alkot, ami után percekig fogod bámulni a képernyőt. Mindenki nézze meg legalább egyszer, amíg teheti.  10/10

levyathan: Kiskoromban láttam először, talán a felétől, és nem értettem miről szól, de szinte minden képkockájára emlékeztem. Nagyon szuggesztív hatása volt, és azóta is vonzanak ezek az elemek, amelyek fellelhetőek mind a Batman filmekben (Gotham City hangulata), vagy akár a Ghost in the Shellben is (cyberpunk világ). Harrison Fordot mindig is utáltam, most sincs kivétel, sajnos elfogult vagyok, de még így is szinte tökéletesnek tartom a Blade Runnert. Már maga a Film Noir és a Cyberpunk ötvözete magával ragadja, és nem engedi az embert egykönnyen fellélegezni a  teljes játékidő alatt. Roy Batty szerepére Rutger Hauer fantasztikus választás volt. Ritka az olyan film, ahol a setting ennyire befolyással van a szereplők és a nézők érzelmeire. A Blade Runner egy nagyon jó példája a mozi varázsának, ahol a filmkészítés minden egyes apró eleme tökéletesen kimérve váltja ki belőlünk azt a valamit, azt az érzést, amit nem lehet szavakba önteni, egyszerűen tényleg varázslat. Nem tudom, hogy volt-e vagy lesz remake-je valaha, de kívánom, hogy ne legyen, mert ez így tökéletes, ahogy van. 9/10, és csak Harrison Ford miatt 9…

eyescream: Nem túlzás, ha azt állítom, hogy Ridley Scott 1982-es cyberpunk klasszikusa valóságos mitológiát teremtett, ezért aztán érthető, hogy a mai sci-fi filmek gyakorta hozzák fel, mint ötleteket és ihletet adó előfutárt. Mind a képi világa – egy elképesztően futurisztikus atmoszféra, ahol egymás mellett megfér a high-tech cuccok arzenálja és a nagyváros olcsó szórakozási formái -, mind a zenei aláfestés igen eltalált, színészeink sem okoznak csalódást, de a cselekmény folyásába sem lehet belekötni. (E kitűnő film alapját egyébként Philip K. Dick Álmodnak-e az androidok elektronikus bárányokkal? című regénye képezi, ha valaki esetleg nem tudná.) Bizarr ember-bábok, Rutger Hauer őrültködése vagy Edward James Olmos szállóigévé vált káromkodása olyan grátisz momentumok, amelyeket nem lehet egy könnyen elfelejteni. Az origami egyszarvú megjelenésével nem egyértelműen befejezett történet – melyhez a rendező egyébként több alternatív végkifejletet is készített – pedig csak hab a tortán! Látni kell és kész! 10/10

tvshaman: Egy rég elképzelt 2019-ben egy fickó üldöz két fickót meg két nőt, miközben egy furcsa hölggyel se veled-se nélküled kapcsolatba kerül – kb. így lehetne egy mondatban összefoglalni a Blade Runner cselekményét. Ez azonban nem adja vissza a Philip K. Dick regényén alapuló mozi megannyi érdekes mellékszálát és a főmondanivalót, az android-ember-ellentétet. Nem tudhatod meg belőle, hogy milyen elképesztően mocskos, sötét és mégis szép képeket sorakoztatnak fel elénk Vangelis éteri muzsikájára; nem jöhetsz rá, hogy milyen érdekes eseménysorozatot vetít elénk a remek szereplőgárda. Az említettek közül a legismertebbek Harrison Ford, Rutger Hauer és Daryl Hannah; de említésre méltó még a félelmetes alakot életre keltő Brion James és a tökéletes szépségű Sean Young is. Ridley Scott leforgatott egy nagyszerű filmet, aminek már az elkészülte is rémes volt, az utóélete pedig legendásan hírhedt lett, ám az eltelt 30 év alatt a Szárnyas fejvadász elnyerte az őt megillető kultmozi státuszt. Hosszú oldalakat lehetne megtölteni pusztán a néző előtt felbukkanó jelképekről, egész értekezést lehetne írni az apró jelekről és máig nem sikerült egyértelműen eldönteni, hogy a főszereplő Deckard vajon valóban az, aminek a befejezés sugallja, vagy sem? Látványos, magával ragadó történet, ám nagyon lassú és inkább egy sci-fibe oltott dráma, mint egy pörgős akciókkal telt űr-mozgókép, ám Scott bácsi már az Aliennel is bebizonyította, hogy ez nem jelent feltétlenül hátrányt. Vannak benne feledhetetlen részek (a végső csata a zuhogó esőben, Leon kihallgatása), magyar beszéd (nem vicc, nagyon nagy) és egy elgondolkodtató alapfeltevés, miszerint mi van akkor, ha nem az vagy, akinek hiszed magad, hanem valaki, akit mások teremtettek? Az eddigiek ellenére mégsem mondanám, hogy az én műfajom, vagy, hogy a kedvenc sci-fim, de tény, hogy érdemes 4-5 évente újranézni és kicsit agyalni rajta… 9/10

DeerWoman: A szerintem nagyon pocsék és a tartalmat nyomokban sem tükröző magyar cím miatt eddig fel sem merült bennem, hogy nekem látnom kellene ezt a filmet. Szerencse, hogy most szóba került köztünk, hiszen életre szóló élménnyel, emlékezetes érzelmi töltettel ajándékozott meg. A bemutatott jellemek identitásukban rengetik meg a felsőbbrendűségükre olyan büszke embereket. A “főgonosz” replikáns megöli teremtőjét, mégis erkölcsi győzelmet arat, miközben Deckard olyan mélységeket fedez fel egy egyszerű robotban, amire sohasem gondolt azok kiiktatásával töltött évei alatt. A világ és a szereplők aprólékos bemutatása igazi művészetté emeli a filmet, hiszen mindezt pusztán képek mesélik el, minimálisra csökkentve a párbeszédeket. Egy vizualitásra épülő alkotásban így is kell lennie, mégis kevés alkalommal tapasztalunk ilyen fokú hozzáértést. A külsőségeken a kosztümök is sokat dobnak, a legutolsó statiszta öltözéke is szerves része az összképnek. A minimalista, de bonyolult szabású darabok igazi ikonná tették Rachelt, míg Prist extrém sminkje és frizurája teszi maradandó karakterré a divattörténetben. A még ma is helyt álló díszletet látva szinte hihetetlen, hogy mindez más filmekből összekukázott elemekből épült fel. Bevallom, hogy tökéletesnek mégsem éreztem nézés közben. A lassúsággal és a kevés szöveggel nincs probléma, de mikor a repülést elmesélő 5 percből 1 perc a látkép és 4 perc a közeli Harrison Ford semmitmondó arcáról, akkor majdnem elszakadt a cérna nálam, ezért értékeltem csak 9 pontra. A briliáns részletek és a sokrétű tartalom azonban elérték, hogy napról napra foglalkozzak vele, felidézzem, ezüst origami unikornis után vágyakozzam, és egyszerűen a rajongója legyek. 9/10.

phobic23: Azt hiszem, a többiek már mindent elmondtak, amit tudni érdemes Ridley Scott eme méltán klasszikus mozgókép-költeményéről, így én nem is nagyon tudok mit hozzáfűzni, egyszerűen kötelező alapmű minden sci-fi, cyberpunk és film noir rajongónak, meg úgy általában mindenkinek, aki egy hangyányit is érdeklődik a minőségi filmalkotások iránt. A mozi olyan korszakának mérföldkövéről beszélünk, melyben a hangulatteremtés, a történet és a színészi teljesítmény még előbbre való volt mint a színes-zajos parasztvakítás. Bár a Blade Runner is bővelkedik speciális effektusokban, a látvány mégsem a film célja (mint manapság), csupán eszköze a dramaturgiának, egyetlen puzzle darabka, és nem maga a kép. Sőt, mint minden igazán jó sci-fiben, még maga a történet is csak egy ürügy a háttérben megbúvó morális és/vagy tudományos stb. gondolaton/problémán való merengéshez, filozofáláshoz, okfejtéshez. A színészi játékot illetően Harrison Ford hozza, amit hoznia kell; mértani precízséggel alakítja a noir zsánerben többnyire kulcsfiguraként megjelenő nyomozó hűvösen szkeptikus karakterét, Rutger Hauer pedig felejthetetlent alakít a renegát replikáns Roy Batty szerepében. Mindezt tetézi még ugye Vangelis nagyszerű zenéje. Azon filmek egyike, melyet mindenkinek látnia ‘kell’ életében legalább egyszer. 10/10

Be the first to comment on "Kerekasztal #06 – Blade Runner (1982) (Szárnyas fejvadász)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..