Amityville – It’s About Time (1992) (Amityville – Ütött az óra)

Most, hogy a dolgok elkezdtek igazán bizarrá válni az Ocean Avenue 112 történetét bemutató filmszériában, ideje, hogy páncélba öltözött hős lovagként megjelenjek a színen, és megmentsem Miskei kollégámat attól a szörnyű feladatról, hogy az elkövetkező pár rettenetes folytatásról is neki kelljen beszámolnia. A gonosz ugyanis, miután kiűzték a házból, minden egyes kiárusított berendezési tárgy révén megpróbált új otthont keresni magának, és ezzel egy időben a sorozat is megpróbált újítani, új helyet keresni a kísértetházas-megszállottas horrorok között – sajnos inkább kevesebb, mint több sikerrel.

Jacob Sterling sikeres, elfoglalt üzletember és épülettervező, aki egyik útjáról egy gyönyörű, antik órát visz haza családjának. Attól a perctől kezdve viszont, hogy az óra a kandalló fölé kerül, az amúgy sem békés család élete pokollá változik. A házban az idő teljesen megőrül, néha azalatt, hogy valaki egyik szobából a másikba sétál, fél nap telik el, a családfőt egy környéken élő amúgy békés kutya váratlanul megtámadja, a harapás pedig az előző rész karcolásos sérüléséhez hasonlóan rusnya, gusztustalan sérüléssé deformálódik. Az anyucit helyettesítő “barátnő” egy estére áthívja pszichológus szeretőjét, aki minden logikus magyarázat ellenére kis híján halálra rémül az ott töltött éjszaka után. A lázadó természetű fiú egy este egy középkori sátánista templomba lép a nappali helyett, az őt segítő idős jósnő pedig túl későn ébred rá – Sterlingéknek magával a gonosszal kell szembenéznie, az óra ugyanis a retteget kísértetházból származik, oda pedig (csak hogy az eredetsztorit még ijesztőbbé tegyék) a középkori francia gyerekgyilkos, Gilles de Rais kínzókamrájából került.

Rendben, kezdjük hát el a vesézést – vagyis inkább a zsigerelést, mert ha ebből a filmből ki akarok emelni mindent, ami rossz és/vagy működésképtelen, sajnos egy üres vázon kívül nem marad semmi. A szereplők például egyszerűen borzasztóak. Nem csak az eddigi legműködésképtelenebb családot alkotják a széria során, de az őszintét megvallva egyikükkel sem voltam képes azonosulni, talán a fiút, Krustyt leszámítva – bár a nővére iránti kissé beteges érdeklődése még őt is elég problémás főszereplővé tette. A mellékszereplők pedig, élükön az idegesítő pszichológus karakterrel, nem sokat javítanak a helyzeten. Az operatőri munka is siralmas (a Night of the Demons harmadik részében találkoztam utoljára ilyen silány munkával), de az igazi mélypontot az effektek jelentik. A tüköreffektnél például a nézőpontból, és a néha látványosan késő mozdulatokból világosan látszik, hogy más ötlet híján egy hasonló színésznőt állítottak a keret mögé, és vele próbálták meg felvenni a jelenetet, míg egy másik alkalommal, amikor az egyik szereplő elvileg szétolvad, a színész dereka körül könnyen észrevehető a lyuk, amin át lehúzták a trutyival beterített műpadlón. Nevetséges. Szánalmas. Ahhoz képest, hogy milyen klasszikushoz próbált meg felnőni, az egész film az. Nem nézhetetlen, de az alapvető szándék is hiányzik belőle, hogy igazán jó vagy ijesztő horror legyen. A probléma pedig, mivel ezt a cikket már a két következő rész megtekintése után írom, hogy készüljetek fel – a trash legmélyebb bugyraiba fogunk alászállni az elkövetkező pár hétben…

értékelés: 2/10

Zoo_Lee

Be the first to comment on "Amityville – It’s About Time (1992) (Amityville – Ütött az óra)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..