John Dies at the End (2012)

Úgy tűnik, minden évtizedre jut Don Coscarelli munkásságából, de pontosan annyi, amitől nem csömörlünk meg (ellenpéldaként álljon itt Paul W.S. Anderson). A Bubba Ho-Tep és a Phantasm sorozat atyja most egy könyv filmes adaptációját készítette el, olyan alapanyagból, ami a számtalan dimenzió és kuszaság miatt szinte filmre vihetetlen. Mégis, vannak, akik mernek nagyot álmodni. Így tett a rendező és egy elképesztő hullámvasútra száll fel, aki benevez a filmjére.

Minden egy szimpla interjúval kezdődik, amikor David az újságíró Arnienak adott válaszaiból kihámozhatóan irtó nagy kalamajkába keveredett. A filmben a narrációk tömkelege, amik a srác fejében pattognak, remekül egészítik ki a látottakat. A nem lineáris történetvezetés ettől kezdve alaposan babrál a nézők fejével, ugyanis időről időre külön fejezeteket kapunk, amik a legvégén állnak össze egy teljes egésszé – vagy valami érthetetlenséggé, de erről később még megemlékezem majd. A címszereplő John, aki meghal, David nagyon jó barátja és nagyon különös dolgok történnek vele, ugyanis egy raszta dílertől olyan anyagot kap, ami kitágítja az elméjét. A szója szósz tulajdonképpen amellett, hogy egy drog, szimbolikus értelemben afféle dimenziókapu, az emberi elme objektivitásának kivetülése a világra. Mivel egyelőre kizárt dolog, hogy bárki is képes legyen megérteni a testen kívüli történéseket, ezért erre a szerre hagyatkoznak, hogy összekössék a tudatot.

Láthatunk mindenféle morbid képződményt, mirelitszörnyet, rovarokat, akármiket és izéket – Itt jön a képbe Coscarelli sajátos víziója – és mindezekre a két fiú a megoldás, hiszen próbálják helyrehozni, amit a cucc elcseszett. Miután John meghal, Davidnek az ő utasításai segítségével kell túlélni és megtalálni az ajtót egy másik világba, ahol egy nagyon gonosz lényt és követőit kell elfenekelni. A komikus jelenetek és a morbid szituációk remekül ellenpontozzák egymást, a direktor úr eddigi egyik legsimulékonyabb rendezése ez az alkotás, melyben nagy segítségre lelt a “saját” színészei által, kisebb-nagyobb szerepekben az eddigi filmjeinek a sztárjai feltűnnek.

A fényképezés és úgy egészében az operatőri munka kiváló, a színekkel pedig sok esetben érzések tömkelegét képes kiváltani a mozi, amit megfejeltek egy halom jópofa és kiszámíthatatlan történéssel – talán ebben van a film legnagyobb ereje. Szintén nagyon jók az effektek, főleg ahhoz képest, hogy egy igen szolid költségvetéssel kellett beérniük. Ami a film hátulütője, hogy elég sok helyen leül, főleg a párbeszédes részeknél és hiába a sok jó akció, ha közben darabossá válik ettől az egész. Mégsem a szereplők hibásak a visszafogottságért, a két srác meglepően jól alakít, Paul Giamatti, Doug Jones vagy épp Angus Scrimm játéka tényleg hab a tortán.

Két pont közötti legrövidebb út az egyenes – tartja a mondás, de még gyorsabban eljuthatunk gondolatátvitellel. A poénos felszínt kapargatva azért eljuthatunk egy új mítoszhoz, mely alapján bárkiben ott rejlik a fejlődés lehetősége és a cél, hogy az emberiség kiléphessen a harmadik dimenzió korlátai közül és más, intelligens univerzumokban kalandozva kiélhesse kíváncsiságát. A jelen alkotás pedig bemutatja, hogy ehhez nem feltétlenül kell feltalálni a hipertérugrást, csak egy kis segítségre van szükségünk.

Erősen épít a film arra, hogy mindannyiunknak más és más képe van a bennünket körbevevő környezetről, ezt pedig egy átlagos egyén szemén keresztül láttatni nem kis feladat, mint ahogy már említettem, maga a könyv is agykapacitást igénylő mű. Pont ezért, nem mindenkinek ajánlott, hiszen tudatunk egyénenként más és más, s ez jócskán kihat a végső verdiktre. Valószínűleg nem utoljára néztem meg a “John”-t, mert érdekesnek és értékeket közvetítőnek találtam.

Értékelés: 8/10

Plendil

1 Comment on "John Dies at the End (2012)"

  1. Cikklista frissítve!

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..