The Giant Book of Vampires (1993-94) (edit: Stephen Jones)

1Néhány angol használtruhákat árusító turkálóban lehet könyveket is kapni, ami tök jó dolog, mert potom pénzért remek regényeket lehet venni és eredeti nyelven, ráadásul általában a konkurenciától sem kell tartani, akik esetleg lenyúlnák a jobb darabokat. Így akadtam rá erre a kötetre is, ami a nevéhez méltóan (A Vámpírok Óriási Könyve) tényleg hatalmas, több mint 500 oldalas és ennek dacára mindössze 300 Ft-ba került. A borítón azt ígérik, hogy ennek a mitikus lénynek az összes megszokott vagy szokatlan aspektusát megtalálhatjuk a különböző történetekben, amiket (elsősorban külföldön) ismert szerzők készítettek – néhányat speciálisan ennek a válogatásnak a céljából. Akinek felkeltettem az érdeklődését, az kattintson a továbbolvasásra és jöjjön velem a vérszívók bizarr, ijesztő, ám mégis csábító világába!

Mivel nem egy történetről van szó, hanem több kisebbről (akad köztük pár egészen hosszú), így most két szempontból mutatom be a novellákat. Az egyik szempont a könyv általam nem ismert előző tulajdonosának jegyzeteire alapszik, aki karikázással jelölte meg a tartalomjegyzékben a neki tetszőeket, a másik pedig a sajátom. Maga a válogatás először 1992-ben jelent meg The Mammoth Book of Vampires néven, az én példányom az 1993-as átnevezés utáni második kiadásból származik. A kötet felépítéséről annyit, hogy minden egyes kis epizód előtt van egy rövid áttekintés az íróról és addigi munkásságáról, valamint egy kis ízelítő a tőle a jövőben várható dolgokból.

2

Elöljáróban azonban meg kell jegyeznem, hogy a leghíresebb írók művei a legbénábbak a válogatásban, ami igencsak fura. Clive Barker nyitó Human Remains-e például egy érdekes koncepciójú alkotás, ami egészen a háromnegyedéig izgalmas is, de a befejezése nem igazán érthető, fura, semmilyen akármi lett és ez utólag lerontja az egész színvonalát. Az általam szintén nagyon várt Robert Bloch-féle Hungarian Rhapsody pedig egyenesen unalmas. Egyetlen poén van benne, azon kívül kitalálható és talán csak az utolsó, elgondolkodtatásra késztető mondata miatt éri meg elolvasni, de igazából többet vártam tőle. Edgar Allan Poe Ligeiája egy végtelenül egyszerű sztori, de a túlontúl kacifántos fogalmazás miatt borzasztó nehéz olvasmány, így összességében nem tetszett; de kellemes meglepetés volt Bram Stokertől a Dracula’s Guest, mely eredetileg a teljes regény részét képezte volna, ám a terjedelem csökkentése végett kiszedték belőle. No, de akkor térjünk is az elemzési szempontjaimra!

Ismeretlen korábbi olvasótársam megjelölte magának Barker novelláját, majd a soron következő Necros-t is, ami Brian Lumley tollából származik. Utóbbinak egyetlen baja van: kb. az ötödik oldalnál már rá lehet jönni a megoldásra, ami így egyáltalán nem fog ütni. A sorban Brian Stableford munkája, a The Man Who Loved the Vampire Lady jön: ebben egy alternatív XVII. századba látogathatunk el, ahol a vámpírok alkotják a nemességet, ám az emberek (az alattvalók) lázadást terveznek. A novella egy merész férfit mutat be, aki kísérletet tesz az éjszaka gyermekeinek kiirtására és végülis nem volt rossz, de annyira jó sem.

3

A negyedik történet az első, ahol az ízlésünk egyezik külföldi felebarátoméval: ez F. Marion Crawford For the Blood is the Life-ja, amiben egy angol úr a nála vendégeskedő barátjának mesél egy különös sírról, ami a háza közelében van és egy nem mindennapi személyt temettek bele. Magam is meglepődtem, hogy anno megjelöltem az ötödik írást, Ramsey Campbell The Broodját, ez ugyanis baromi fura. Az elejének tök jó hangulata van, és valahogy érződik a valóságossága, de itt is, mint a Human Remains-nél, a befejezés betesz neki. Azonban Barker mesterrel ellentétben Campbell egy ordas nagy ostobasággal tesz pontot be hőse (rövid) történetének végére…

Következik Bloch, majd Poe, utánuk meg Richard Christian Matheson, a Vampire-rel. Ezt nem is tudom, minek lehetne nevezni, mert összesen két oldalas, olyan, mint egy vers és nagyon el kell gondolkodni rajta, hogy megértsük; itt szintén a különössége volt rám taszító hatással. És elérkeztünk az első műhöz, ami „kollégámnak” nem volt az ínyére, ez a Stragella Hugh B. Cave-től. Egyszerű, tulajdonképpen a bevezetőszövegben is említik, hogy klisékből áll, de éppen ezért jó. Két hajótöröttről szól, akik hosszú hánykolódás után egy kísértethajóra lelnek az óceánon és aztán felmennek rá, reménykedve, hogy találnak valamit, ami segítheti őket a túlélésben; ám korántsem ők a hajó egyedüli „utasai”.

4

Innentől fogva több volt, ami tetszett, mint ami nem tetszett, így először a „rosszakat” veszem górcső alá. Az első az A Week in the Unlife David J. Schow-tól: ez azért nem tetszett, mert nem értettem meg, hogy igazán miről szól. Sejthető, hogy mintha egy beteg elme képzelgéseiről lenne szó, de az utolsó „fejezet” meg azt mutatja, hogy nem így van. Magyarul nem tudtam értelmezni, hogy ez most akkor mi volt? A második Basil Coppertől a Doctor Porthos; ennek ugyanaz a hibája, mint a Necros-nak, bár egy icipicit különbözik tőle annyiban, hogy Copper legalább törekedett arra, hogy megpróbálja félrevezetni az olvasót, de ez valahogy nem jön össze neki. Peter Tremayne Dracula’s Chairje egy rendkívül érdekes alapötlettel operál, de mivel totálisan nélkülözi a logikát és a végén nem ad magyarázatot az eseményekre, ezért szintén a nem tetszett kategóriába került. Melanie Tem The Better Halfja a könyv egyik leggyengébb írása egy érzelmi vámpírról; ez a novella szerintem kifejezetten idegesítő, irritáló. E.F. Benson The Room in the Towerje egy visszatérő álomról mesél, a hosszadalmas felvezetés után pedig szembesülhetünk egy szintén egészen eredeti ötlettel, de nekem éppen a sok bemelegítő kör miatt nem tetszett, mert a lezárásnak ezek után valamivel nagyszabásúbbnak kellett volna lennie. Graham Masterton Laird of Dunainje ismét Barker szimptómáit mutatja: érdekes felvezetés és egy pici erotikus utalgatás után jön egy gusztustalan lezárás, ami számomra túl sok volt. A könyv egyértelmű mélypontja nekem a Steve Rasnic Temtől származó Vintage Domestic volt, ami olyan szinten értelmetlen, beteges és taszító, hogy azt elmondani nem tudom; Neil Gaiman verse, a Vampire Sestina pedig csak simán érdektelen. Mind én, mind pedig a korábbi tulaj egyetértett abban, hogy a The Better Half, a The Room in the Tower és a Vampire Sestina nem jó, ám ez még így nagyszerű átlagot mutat, hiszen a 29 műből mindössze 3 van, ami egyikünk ízlésével sem mutatott egyezést.

Nézzük a többiek közül az átlagosan jókat, a szuperjókat kiemelem külön!

Frances Garfieldtől a The House at Evening egy szimpla, de rendkívül hangulatos kis írás, amiben két prostituált „életébe” nyerhetünk egy rövid bepillantást, sejthető, de nagyon is a helyén lévő kis csavarral. Jön a The Labyrinth R. Chetwynd-Hayes-től, amiben egy vérbeli angol pár vidéki utazása során eltéved és egy hatalmas, ijesztő házban kénytelenek meghúzni magukat egy érdekes öregasszony vendégeiként. Ám nem a házigazda az, akitől igazán tartaniuk kell… Ez nekem személy szerint azért tetszett, mert a befejezése különbözött a korábbiakétól és már ennyiből is felüdítően hatott, ezen kívül a főszereplőkért tényleg lehetett izgulni és maga az alapötlet is marhajó. Dennis Etchinson It Only Comes Out At Nightja éppen attól lesz remek, hogy működik benne az, ami az A Week int he Unlife-ban és a Human Remains-ben nem: a direkt érthetetlennek szánt befejezés. Itt ugyanis ezernyi dolgot oda lehet képzelni és mind logikus, ezek egyike a vámpír. M.R. James műve, az An Episode of Cathedral Hystory a For the Blood is the Life-ra hajaz, hiszen végülis itt sem élhetjük át a tulajdonképpeni eseményeket, csak azt olvashatjuk el, amit egy ember mesél egy másik embernek; pluszban viszont a The Brood elejének valóságossága is visszaköszön az érzékletes leírásnak hála.

5

A soros Chastel attól érdekes, hogy kicsit hosszabb, nagyobb lélegzetű írás, amiben az alkotó Manly Wade Wellman visszatérő regényalakjai szállnak szembe egy egészen kedvelhető vérszívóval; a mű külön érdekessége, hogy megtalálható benne egy vámpírűző spagettirecept, bár sajnos nem teljes:) Howard Waldroptól a Der Untergang Des Abendlandesmenschen kilóg a többiek közül, hiszen annyira egyedi, tele popkulturális utalással és egy kitűnően kigondolt, meglepő befejezéssel; és hát azért nem lett szuperjó nálam, mert hihetetlen nagy túlzás az egész. Újabb érdekfeszítő alkotás érkezik, Nancy Holdertől a Blood Gothic, ami a Laird of Dunainnal és a Vintage Domestic-kal ellentétben éppen a rendkívüli, beteges végkifejlete miatt tetszett: ebben az író egy valós „vámpírral” ismertet meg minket, egy olyan valakivel, akivel bármelyikünk találkozhatna az igazi életben is… Az utolsó a szimplán jó kategóriában pedig egy újabb hosszú novella, Les Daniels-től a Yellow Fog, ami megint egy visszatérő alak, egy spanyol vámpír történetét meséli el. Ebben van humor, izgalom, brutalitás és le is kötött, csupán az emberi hősökért nem tudtam szorítani. A befejezése még külön jó lett, ezen kívül is akad benne pár remek dolog, de az első néhány fejezete nem túl érdekes.

Most pedig jöhet a három legkirályabb alkotás a The Giant Book of Vampires-ből!

Karl Edward Wagner: Beyond Any Measure

Ez az egyik hosszabb novella a könyvben, amely a vámpírok fontos jellemzőjét, a szexualitást állítja a középpontba. Bár maga a történet nem erről szól, de Wagner rendkívüli részletességgel, mégis szalonképes formában tár elénk szexjeleneteket és a vérszívók erotikus kisugárzását is bemutatja. Ugyanakkor még két nagyon izgalmas dologgal operál: az egyik a korábbi életekből megmaradt memória, amit egy megszállottá váló pszichológus kutat és a vámpírok nem-létének egyik nagy kérdése, a lélek témaköre. Avagy van-e lelke egy ilyen szörnyetegnek, és ha nincs, de „él”, akkor mi történt/történik a lelkével, hová kerül, mi lesz vele/belőle?

A hősnő, Lisette egy összetett személyiség, mert olyan ártatlannak látszik, de közben nem az, és kínozzák a megmagyarázhatatlan látomások, amikről az említett orvos segítségével kideríti, hogy egy előző életből hátramaradt emlékek. Lizette-et csupa olyan ember veszi körül, akik veszélyt és titokzatosságot sugallnak, ezen kívül úgy tűnik, hogy mindenki jobban ismeri őt önmagánál. A pszichiáter szerint a látomások a tudatalattijának az üzenetei, mert a lánynak meg kell tennie valamit, hogy abbamaradjanak. De vajon mi ez a feladat? És hogy hogyan jönnek ide a vámpírok? El kell olvasni, hogy megtudjátok, mert a legkisebb részlet is spoiler lehet ebben az esetben!

6

F. Paul Wilson: Midnight Mass

Most is egy alternatív valóságban járunk, ahol a vámpírok uralkodnak, de ellentétben a The Man Who Loved the Vampire Lady-vel, ezek a szörnyek nagyrészt agyatlan vérszívó ragadozók, akik néhány emberi szolgájukkal együtt rettegésben tartják a megmaradt maroknyi túlélőt. A főhőseink Zev, az idősödő rabbi és Joe, az egykori katolikus pap, aki elbocsátása után az alkohol felé fordult. Zevnek feltett szándéka, hogy előkeríti régi barátját és ráveszi, hogy segítsen az egykori nyáján, mert az embereknek szükségük van egy vezetőre, Joe-t viszont nem érdekli az őt kiközösítő közösség sorsa. Ám a helyzet rögtön megváltozik, mikor kiderül, hogy a vérre éhező bestiákat az a Palmeri atya vezeti, aki a fiatalabb pap karrierjének derékba töréséért felelős. A rabbi és a lelkész pedig együtt veszik fel a harcot az éj démonaival és hamarosan segítséget is kapnak. De vajon legyőzhetik a velejéig romlott, emberfeletti erővel bíró Palmerit és ördögi kompániáját?

Már az alaphelyzet annyira tetszik, hiszen a vámpírok nyilvánvalóan a kereszténység szörnyei, ezért tartanak a kereszttől és a szenteltvíztől, de vajon mi történik akkor, ha ezek a bestiák egy ultra-orotodox zsidó közösségben jelennek meg? Nekik sem keresztjük, sem szenteltvízük nincs és nem hajlandóak változtatni a szokásaikon, még akkor sem, amikor Zev rájön, hogy ezek az egyszerű dolgok százak életét menthetik meg. Ő az utolsó, aki a közösségéből életben maradt és ezért valamilyen célt keres magának, ezt pedig az alkoholizmus rabságában senyvedő barátjának a megmentésében találja meg. Joe ideális a vezetésre, hiszen alapvetően lelkileg és testileg is erős, pozitív világnézetű ember, akit azonban ártatlanul meghurcoltak, ettől úgy dönt, hogy elvonul a világtól. Páran talán már feltették magukban a kérdést, hogy hogyan barátkozik össze két ennyire különböző férfi? Ez is egy érdekes melléktörténet és a Midnight Mass legnagyobb pozitívuma ez a két kitűnő figura, akikért tényleg lehet szorítani. Ők nem szuperhősök vagy idealizált alakok, mint a Chastel 80 éves bírója, aki még így is tud vámpírokkal harcolni, hanem esendő halandók, akik a hitüket próbára tevő valósággal, a világot elborító káosszal és saját problémáikkal is kénytelenek szembenézni, mielőtt másokon tudnának segíteni. A félelem megbénítja az embereket, akik számbeli fölényük dacára nem mernek cselekedni és szükségük van valamire, ami összefogja őket, ez pedig a hit lesz. A hit Istenben, a hit a győzelemben és a remény egy szebb holnapért.

A két „hős” mellett a reális világkép, a természetfeletti és a valóság hihető vegyítése meg a csipetnyi humor is sokat nyom a latban Wilson írásának értékelésekor, nem beszélve a halandók meg a halhatatlanok végső csatájáról egy szinte teljesen széjjelvert templomban. A vallásos felhang ellenére ezt a sztorit azoknak is ajánlom, akiket a téma taszít, mert egy minden tekintetben jól megírt novelláról van szó, ami fantasy-ként, horrorként, vallásos thrillerként és az életről szóló drámaként is megállja a helyét.

7

Kim Newman: Red Reign

Megint egy alternatív múltban játszódó történet. 1888-ban járunk, amikor is Anglia trónján a vámpírrá lett Viktória királynő és párja, a hatalmat ténylegesen gyakorló Vlad Tepes ül. A népesség jelentős részét is vámpírok teszik ki, akik a nincstelen koldusoktól a nemességig bármelyik kasztban előfordulnak, de dacára a két faj látszólagos „nyugodt” együttélésének, valójában rengeteg feszültség van köztük. Az élőket nyomasztja, hogy polgártársaik közt halhatatlanok is vannak, a másik dolog, ami pedig sokakat foglalkoztat, hogy vajon érdemes-e az élőholt létet választani vagy jobb természetes körülmények közt távozni az örök vadászmezőkre? Vlad leszármazottait az aggasztja, hogy egyre több vérre szomjazó szájat kell etetni, és hogy állítólagos vámpír-ellenes összeesküvők bújnak meg London városában. Ebben a különös világban hirtelen felbukkan egy sorozatgyilkos, aki sebészi pontossággal és nyomtalanul dolgozik, áldozatait mindig vámpír-prostituáltak közül szedi. De nem csak a gyilkosságok adnak okot a pánikra, hanem az üzenet is, amit közvetítenek: eszerint vannak még emberek, akik nem hajlandóak az együttélésre az éjszaka gyermekeivel. A legfelsőbb körökből érkező utasítások nyomán az ember titkosügynök Beauregard és a még Tepesnél is idősebb vámpírhölgy, a szépséges Genevieve furcsa párost alkotva indulnak a mészáros előkerítésére. A hős és a hősnő nem várt akadályokba botlik, miközben titkos társaságok és szövevényes összeesküvések bonyolítják a helyzetüket. Vajon sikerül megtalálni Hasfelmetsző Jacket vagy a rémtettek folytatódnak és kitör a lázadás a vámpírok ellen?

Ez a mű olyan, mintha a könyv minden eddigi történetének legjobb jellemzőit gyúrták volna egybe. Először is, itt van ez a fantasztikus módon kitalált valóság, ami már az első néhány fejezet után beszippant: ebben a világban megfér együtt az igazságügyi orvosszakértőként ténykedő dr. Jekyll, a vámpírrá lett Lestrade felügyelő és Fu Manchu is; a korszak legkitűnőbb irodalmi remekeinek alakjai vegyülnek a vérszívókkal és a Hasfelmetsző valóságos rémtetteivel- Mindez együtt egy leírhatatlan atmoszférát teremt, ami azt eredményezi, hogy az olvasó csak nagyon nehezen lesz képes letenni a Red Reignt. Már pusztán a felvetés, hogy Angliát a 450 éves Drakula kormányozza, óriási, ettől ugyanis a világ fenekestül felfordul; de úgy, hogy mégis hiteles marad. A rengeteg ismert mellékalak nem kaotikus egyveleget alkot, ahogy a Der Untergang… esetében, hanem mind egy kerek egész kis részei lesznek, és az író mindnyájukat úgy ábrázolja, hogy az méltó legyen nagy elődei korszakos alkotásaihoz.

A cselekmény három főszálon fut: Genevieve, Beauregard és maga a gyilkos szála, akit már a harmadik fejezet elején lelepleznek az olvasónak. Mindhárman másként látják a környezetüket és a benne élőket, mi pedig bepillantást nyerhetünk a gondolataikba, az érzéseikbe, ettől pedig mi is képesek leszünk befogadni Newman Nagy-Britanniáját úgy, ahogyan ők teszik. Mindenkinek érthető a motivációja, plusz mivel hármójuk közül csak a vámpírlány „legyőzhetetlen”, ebből kifolyólag az őket fenyegető veszély is valós. Ezeken túl bennem megfogalmazódott, hogy ebben a valóságban nincs gonosz és jó: hogyan mondhatnánk a titkosügynökre, hogy jófiú, ha egyszer parancsra cselekszik; de ugyanez a helyzet a vámpírral is, mert bármennyire is a jó ügyet szolgálja, mégiscsak mások vérét issza, és nem is ember. Az olvasó akár még Jack oldalára is állhat, szurkolhat neki, hogy végül ő nyerjen…

A számos kis mellékesemény (például Genevieve próbál segíteni néhány olyan vámpíron, akik szenvednek az élőholt léttől) között felbukkan egy rendkívül érdekes „szerelmi” szál, gondolom kitaláljátok, hogy kik között; az i-re a pontot pedig a váratlan befejezés teszi föl, ami nemcsak lezárja a Red Reignt, hanem utat nyit egy lehetséges folytatás-áradatnak is. A remekül megkomponált történet azonban nem működne ilyen jól, ha a főszereplő páros (most tekintsünk el a mészárostól) nem lenne ilyen jól megírva. Beauregard nem Superman, semmilyen különleges képessége nincs és gyakorlatilag az ellenfelei jobbak nála, így csak éles elméjére és az általa képviselt ügybe vetett hitére számíthat a napról-napra veszélyesebb nyomozás során, miközben még a vámpírizmus kontra emberi lét dilemmával is kénytelen foglalkozni. Újdonsült kolléganője a legkirályabb arc a környéken, de nem lekezelő vagy hányavetien magabiztos és az erejét sem használja minden sarkon, hogy előbbre jusson.  Vannak igazi érzelmei, gondolatai és fél-évezredes kora ellenére (vagy éppen amiatt) morális problémák kínozzák, mert látja, hová vezet a vámpírok felelőtlen elszaporodása és nála jobban (talán) senki sem ismeri ennek a létnek az árnyoldalait. Mindketten elkötelezettek, komolyak és eltökéltek, az együtt töltött idő alatt pedig félig-meddig megismerik egymást, de nehezen lépnek túl a másik iránt érzett előítéleteiken. És gyakran nem csak az olvasónak, hanem társuknak is meglepetést okoznak… Egy szó, mint száz: Ez a novella szerintem tökéletes, már csak emiatt megérte megvenni és végigolvasni a könyvet.

Összesítésképpen remélem, hogy nektek is nyilvánvalóvá vált, hogy ez egy elsőrangú válogatás a horror irodalmának egyik népes alműfajából, szóval aki szereti az igényes vámpíros írásokat és jó angolból, az nézzen utána a The Giant Book of Vampires-nek, garantálom, hogy nem fogja megbánni!

értékelés: 9/10

tvshaman

Be the first to comment on "The Giant Book of Vampires (1993-94) (edit: Stephen Jones)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..