Alan Moore: Tygers (1986) – Egy Zöld Lámpás végzete

Kevés szuperhős hagy hidegen annyira, mint Zöld Lámpás. Ez egyrészt a karakterből is fakad, a legismertebb Zöld Lámpás, Hal Jordan számomra mindig is az egyik legszürkébb figura volt. Másrészt már a koncepció meglehetősen elszállt: adott egy karakter, amely még Supermannél is nagyobb és rosszabbul definiált hatalommal bír, illetve röhejesebb Achilles-sarokkal – a sárga színű dolgokra nem hat hősünk képessége –, emellett ráadásul a cselekmény helyszínéül elsődlegesen a világűr szolgál, idegen bolygókkal és teremtményekkel. Valahogy az egész túlságosan is elszállt számomra, pedig én Csodanő láthatatlan repülőjét is meg tudom bocsátani. – A következőkben új vendégbloggerünk, Archnihil kalauzolja el a Kedves Olvasókat a képregények világába. 

Természetesen rengeteg minden múlik a megvalósításon, és ahogy azt már számtalan – zömében angol származású – képregényíró bebizonyította, nincs rossz karakter, csak nehezen írható. Ezen alkotók legismertebbike és legelismertebbike Alan Moore, akinek nevéhez többek között a mérföldkőnek számító Watchmen vagy A gyilkos tréfa fűződik. A vén skót nem egy szuperhősbe lehelt életet és újított meg, az ikonikus Batmantől és Supermantől az olyan marginális karakterekig, mint Swamp-Thing. Ezek közé tartozott Zöld Lámpás is.

Ugyan Moore mindössze három rövid képnovellát írt, melyek talán együtt kitesznek egy képregényfüzetet, ezek szerethetővé és szórakoztatóvá tették a Zöld Lámpás miliőjét az egyszeri laikusok számára. A dolog iróniája, hogy egyetlen egyszer sem Hal Jordan vagy más földi Zöld Lámpás állt a középpontjukban, hanem a sorozat mellékszereplői, akik a galaktikus szervezet földönkívüli tagjait képviselték. Ezzel együtt a történetek mégis markánsak, emlékezetesek lettek.

A háromból a két hatoldalas történet – Mogo Doesn’t Socialize és a In Blackest Night – voltaképpen nem többek jópofa egyperceseknél, melyek egy csattanóra épülnek. Ezzel persze nincs semmi baj, Örkény óta tudjuk, hogy az egypercesek ugyanakkora értéket képviselhetnek, mint a hosszabb irodalmi alkotások. Én azonban most mégsem ezzel a két művel foglalkoznék, hanem a horror elemekben dúskáló harmadikkal, a tizenkét-oldalas Tygersszel.

Akik látták a Zöld Lámpás filmet, vagy esetleg képben vannak a karakterrel képregény fronton, azok tudják, hogy hősünk gyűrűjét egy haldokló idegentől kapta, aki űrhajótörést szenvedett bolygónkon. Persze, akik képben vannak, azok értetlenül állnak az űrhajó előtt, ugyanis a Zöld Lámpások pusztán a gyűrűjük erejével képesek utazni a világűrben. Egyszerű baki, amit a szóban forgó képregény mégis elegánsan megmagyaráz.

Abin Sur, Hal Jordan elődje évekkel korábban egy elhagyatott bolygóra keveredik, túlélők után kutatva egy űrhajó-szerencsétlenséget követően. Kiderül, hogy a bolygó tiltott terület, ahová senki nem teheti be a lábát a Zöld Lámpások vezetőinek, az Őröknek engedélye nélkül. Igen ám, csakhogy engedélykérésre ezúttal nincs idő, ráadásul egy igazi hős képes mások életéért a saját lelki üdvét is kockára tenni. Abin Sur pontosan ezt teszi, ugyanis a bolygó egykor a Könnyek Birodalmának székhelye volt, melyeket könyörtelen és szadista démonok uraltak eónokon át, míg az Őrök le nem győzték és ide nem börtönözték őket.

A bolygó, Ysmault, egy science fantasy környezetbe helyezett Pokol, mely még Lovecraft legelborultabb álmait is felülmúlja, lakói pedig, a bebörtönzött entitások új értelmet adnak az obszcén és blaszfém szavaknak. Ezek a dolgok nem pusztán abban különböznek a humanoid lényektől, hogy bizonyos testrészeikből több van, más helyeken. Ezek a teremtmények lehetetlen és fájdalmas anatómiával rendelkeznek. Az a befogadóra van bízva, hogy ezt mennyire köszönhetik bebörtönzőiknek, ám egy visszatekintésből az derül ki, hogy a fájdalom és az obszcenitás a démonok szerves részét képezik.

Természetesen első dolguk megrontani a hosszú ideje területükre érkező első Zöld Lámpást, különböző ígéretekkel vágyakat és titkokat illetően, a szabadulásukért cserébe. Abin Sur nem is törődik velük, amíg nem találkozik egyikükkel, az intelligens és ravasz Qullel, az Öt Átfordult egyikével. Qull egy visszautasíthatatlan ajánlatot tesz Abin Surnak: felajánlja, hogy ingyen, merő szívességből felel három kérdésére. A Zöld Lámpás gyanakvását azzal altatja el, hogy amennyiben hazudna is, semmi nem kényszeríti kérdezőjét, hogy hallgasson rá. Mivel pedig a válaszai ingyen vannak, a kétkedés csekély ár.

Az első kérdés természetesen az űrhajó-katasztrófa egyetlen túlélőjének holléte, melyre hősünk egyenes választ kap. Ennek következtében a maradék két kérdést magabiztosan a mindnyájunkat leginkább foglalkoztató két dologra fordítja: nevezetesen, milyen veszély leselkedik ránk, és milyen veszély leselkedik mindenkire. És itt mutatkozik meg Qull ravaszsága, ugyanis tanult démon révén tisztában van vele, hogy néha ahhoz, hogy valami valóra váljon, előbb meg kell jósolni. Vagyis bogarat ültetni más fülébe. Így Qull egyszerre bizonytalanítja el hősünket gyűrűjét illetően, és hinti el benne a paranoiát egy közelgő invázióról.

Persze, nem derül ki pontosan, mennyit tud Qull, és mennyit kohol. Abba történetesen beletrafál, hogy Abin Sur utóda halála után az egyik legnagyobb Zöld Lámpás lesz, amely sovány vigasszal voltaképpen csak megforgatja a tőrt látogatójában. Így kell intelligens, manipulatív gonoszt írni, és így kell magyarázni eredettörténetek bakijait, hátranézve, de előre utalva. Hihetetlen fantázia van egyébként a végső, minden Zöld Lámpást elveszejtő jóslatban is, ami sokkal hangulatosabb így, fenyegetésként, mintha egy nagy képregény-eseményben mesélnék el.

A történethez asszisztálnak Kevin O’Neill rajzai és Anthony Tollin színei. O’Neill neve egyébként nem ismeretlen Moore rajongói előtt, leghíresebb közös művük a The League of Extraordinary Gentlemen, melyből tíz éve egy rosszemlékű film született Sean Conneryvel a főszerepben. O’Neill rajzai kellően groteszkek ahhoz, hogy visszaadják Moore sajátos hangulatát – más íróval nem is illene szuperhősökhöz, de Moore-nál mégis telitalálat.

Ugyanígy nem lehet elmenni Moore prózája mellett. „…And the immortal demons of Ysmault found their own laughter so distracting a novelty that they did not cease for nineteen weeks.” Egyszerre idézi a régi ponyvák elrugaszkodottságát, mégis van egy dallama, amit nehéz fordításban visszaadni.

Szót kell ejteni még a történet hagyatékáról. Tudniillik, minden szuperhős történet a közösbe kerül, azaz amit egy író írt, azt később egy másik író előveheti és leporolhatja. Ezt tette Geoff Johns is évekkel később – Qullnek és próféciájának igen nagy szerepe lesz a Zöld Lámpások történetében. Ez nem feltétlen volt Moore ínyére, aki ezt a történetet meghagyta volna nyitottan, és odáig merészkedett, hogy Johnst – más alkotók mellett – burkoltan egy más szemetesében turkáló mosómedvéhez hasonlította, amivel kivívta írótársai haragját. Ennek persze hosszabb története van, ami nem tartozik jelen cikkhez (pl. Watchmen előzmények is idesorolhatók). Johnsnak szíve-joga volt Moore történetére építeni sajátját, mégha ezzel magasra is teszi a mércét saját maga számára. Qull szerepel többek között a Zöld Lámpás: A kezdet titka történetében is, ahol a története Johns szájíze szerint került átírásra. Itt Qull a másik öt Átfordulttal egyedüli túlélői egy korábbi, kiprovokálatlan mészárlásnak. A bolygó itt inkább tűnik kopárnak, nyoma sincs a beteg, fojtogató atmoszférának. Ráadásul az egyik társa egy Atrocitus nevű gyűlölködő földönkívüli, akiben nyoma sincs a többi démon kifinomultságának.

Valami tehát elveszett, hogy mást kapjunk. Nem célom elverni ezért a többi alkotón a port, inkább az övékkel szembesítem Moore stílusát. Mert míg másoknál a szuperhősök epikusabbnál is epikusabbak, az átlagembereknél nagyobb erényekkel és tévedésékkel, a régi mitikus alakok tragédiáihoz hasonlóan, addig Moore-nál Abin Sur – földönkívüli létére – csak egy ember. Emberként cselekszik, emberként hoz áldozatot, és néha olyan dolgokkal kerül szembe, amelyekhez felnőni nem tud. Qullnek semmi szüksége nem volt tragikus történetre, mert ő nem egy húsvér embernek íródott, hanem a húsvér embereket kísértő kérdések és kétségek allegóriájának. Akárcsak a többi démon.

Persze, a Tygers 1986-ban jelent meg, azóta pedig lassan három évtized telt el. Mégsem avult el, és a retcon is inkább az erényeire világított rá. Egy Zöld Lámpásnak ugyanis le kell győznie a félelmét, ahogy mindnyájunknak. És bár a régmúlt tévedéseivel mindnyájunknak szembe kell szállnunk – ez inkább fájdalmas és alázatot követel meg. Az viszont, hogy nincsenek egyszerű válaszok és új tévedéseket követhetünk el, ijesztő.

És ezt testesíti meg Qull.

[képek forrása: http://marswillsendnomore.wordpress.com/2011/01/19/the-legendary-empire-of-tears/]

Archnihil

Be the first to comment on "Alan Moore: Tygers (1986) – Egy Zöld Lámpás végzete"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*