Joe D’Amato életrajz #2

eman_thumbEgyértelműen kijelenthető, hogy Aristide Massaccesi rendezői pályafutásának legnagyobb és lehető legjobb változása az Emanuelle filmeknek köszönhető. Az olaszok soha nem csináltak problémát abból, hogy más országok sikeres filmjeit átültessék a saját karizmatikus világukba, néha egyszerűen pedig csak lenyúlták a címet. A franciák erotikus művét alapul véve Bruno Mattei talján trash pápával közösen megírta a forgatókönyvet, Massaccesi fényképezte és életében először Joe D’Amato néven megrendezte az olasz változatot. 1975-ben jött ki az Emanuelle e Françoise le sorelline, egy görög mozi újragondolásaként.

A történet főhőse Carlo, aki barátnőjét, a fiatal és csinos fotómodell Francoise-t állandóan megalázza. Áruba bocsátja, mások előtt megerőszakolja. Francoise kétségbeesésében öngyilkos lesz, de nővére Emanuelle bosszút esküszik. Felcsábítja magához Carlót, akit elkábít, majd egy titokszobában leláncol. Carlo onnan mindent lát és hall, viszont a segélykiáltásai nem hallatszódnak ki. A gyógyszer hatására Carlót hallucinációk gyötrik, így tárul elénk nemi erőszak és egy kannibál vacsora is. A lezárás ötletes és kegyetlen, a sikernek köszönhetően pedig végérvényesen megszületett Joe D’Amato.

eman01

Ebben a kinky moziban minden együtt van, ami később halhatatlanná tette Őt. „A közönség bevonásának legjobb módja a sokkolás. A kannibalizmus persze, hogy sokkoló, azt nézni, hogy emberek megesznek valakit, nem minden napos dolog.” A durva részeket Gianni Marchetti taktusai tudják egekbe emelni, plusztöltéssel ellátni. Carlo szerepében George Eastman (született Luigi Montefiori) tűnik fel, aki „ideális kinézetének” köszönhetően főleg westernekben játszott, amely skatulyából D’Amato-val való megismerkedése tudta csak kizökkenteni. Munkakapcsolatból barátság lett és bár Eastman nagyon makacsnak és hajthatatlannak bizonyult bizonyos elképzelésekben, D’Aamato állandó színészévé avanzsálódott, sőt számos mozit együtt írtak meg.

eman00


Ennek első példája a Giubbe Rosse című western, ahol a stáblistára ugyan Montefiori neve nem került fel, de interjúkból kiderült aktív részvétele. Hangulatában Sergio Corbucci Il Grande Silenzio-ját illetve Sydney Pollack
 Jeremiah Johnson-ját idézi, sikerének nem tett jót, hogy a műfaj ekkora már gyakorlatilag halott volt.  Aztán jött 1975-ben a Voto di castitá című gyenge komédia. Író Eastman, rendező D’Amato mellékszerepben Laura Gemser. Mint szórakozást nyújtó műről nem érdemes beszélni, olaszos, pattogó dumás vígjáték, viszont Gemser a későbbi fekete Emanuelle komornaként lejt benne egy félmeztelen táncot ezzel pedig elindította a karrierjét. 1976-ban ki is jött az Emanuelle nera: Orient reportage (Gemser életében ez már a harmadik Emanuelle film egy év alatt). Hivatalosan a második Fekete Emanuelle mozi, bár sokan ezt tartják az elsőnek. Nem csak Gemser, hanem a Fekete Emanuelle mozik másik, állandó férfi főszereplője Gabriele Tinti is újból feltűnik. Az életben házastársi viszonyban élő két színész kapcsolata annyira szoros volt, hogy Gemser férje halálakor 1992-ben vissza is vonult a filmezéstől.

eman02

Gemser ügynöke ekkoriban nagy pénzt látott az olasz filmiparban ezért szerette volna, ha minél több talján alkotásban játszana kegyeltje. A makaróni Emanuelle filmek mindegyike egzotikus helyszíneken játszódik, az Orient Reportage legtöbb jelenetét például Bangkokban rögzítették. Nem hivatalos Emanuelle film a következő. A stáb ugyanaz: D’Amato, Gemser, Tinti, helyszín Hong Kong, a gonosz szerepében Jack Palance, cím Eva Nera. Egy-két erotikus pózolás kígyókkal, negatív lezárás, más érdemlegest nem tud nyújtani sajnos. Palance miatt átkellett írni többször is a történetet, dehát az öreg pont olyan elmebeteg volt, mint Kinski. Aztán jött az igazi áttörés. Emanuelle in America. Stáblista természetesen ugyanaz, viszont szépek a képek, rutinos tempós a vágás, pöpec a muzsika és teli van kitörölhetetlen felvételekkel. A hardcore jeleneteken kívül láthatunk szexet lóval, illetve egy snuff szekvenst, ami Deodato Cannibal Holocaustjához hasonlóan annyira hitelesre sikeredett, hogy D’Amato-nak bizonyítania kellett, hogy nem igazi felvételekről van szó, ráadásul a színésznő, akinek a mellét levágják, beperelte a stábot, hogy az élethű speciális effektek traumát okoztak nála. Egy biztos a grafikus erőszak ilyetén reális ábrázolása, újból sikeresen szippantotta be a nézőt.

eman03

Kis, mérsékelt sikert elérő erotikus vígjátéki kitekintés után (Il ginecologo della mutua, 1977) újból jött Gemser és Eastman, mint szexguru: Emanuelle – Perché violenza alle donne?. Hardcore jelenetek, kígyóval és kutyával való közösülés (csak hogy polgárt pukkasszunk). D’Amato-nak sajátos elképzelése volt a sokkolásról, a végére még azt is bebizonyítja, hogy van olyan ember, aki elmegy kurvának, és mégis csodálkozik, ha keményen, hátulról.

 eman04

Emanuelle e gli ultimi cannibali (1977) egészséges egyensúlyban kevert erotikushorror, a már előbb említett Cannibal Holocaust mezsgyéjén. Gemser és Tinti újból együtt, szépen fényképezett softcore elemekkel és brutálisan erőszakos végkifejlettel. Sajnos az éjszakai felvételeket is nappal vették fel, az olaszos lezser hanyagságnak köszönhetően játszottak egy kicsit a záridővel, de így vágásonként változik a napszak, plusz rohadtul nem látni semmit. Ennek ellenére szépen felépített korrekt munka, megtekintése erősen javallott.

 eman06

A hatvanas évek nagy sikerű mondo filmjeit meglovagolandó Mattei-vel közösen elkészítettek két „dokumentum”filmet. Notti porno nel mondo (1977) a hosztesz szerepében Laura Gemser, majd egy évvel később a folytatás Le notti porno nel mondo nº 2, Ajita Wilson és Amanda Lear főszereplésével. Korábbi filmek erotikus jeleneteit vágták egy csokorba, mintegy bemutatva a világ érdekes helyenként bizarr szexuális szokásait. Természetesen a zenék is korábbi filmekből lettek átemelve. Állatokkal való szex, iszapbirkózás és egy-két új jelenet, például vaginájával pingpong labdát lövöldöző hölgy. Nehéz nyomon követni mennyire voltak sikeresek ezek az alkotások, de 1978-ban még egy ilyen jellegű művet kiadtak a kezükből, egy kis bónuszként Emanuelle e le porno notti nel mondo n. 2. címen. Ezután visszatért a legügyesebb kezű fotóriporter hölgy, aki ismét nyakába veszi a világ problémáját, csak hogy egy újabb frenetikus cikket tudjon ledobni főszerkesztője asztalára. La via della prostituzione aka. Emanuelle and the White Slave Trade A cím magáért beszél a sorozat egyik leglájtosabb és legkönnyebben emészthetőbb darabjában. Bár Gemserrel közel sem ért véget a munkakapcsolat a Fekete Emanuelle filmek ezzel befejeződtek és lezárult egy csúcskorszak, hogy aztán átadja helyét előbb egy véráztatta horror filmes pályafutásnak, majd beköszöntsön a pornó időszaka.

Miskei

Be the first to comment on "Joe D’Amato életrajz #2"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..