Már-már profánul ötletes, ahogy Benjamin Rocher (A horda) és Thierry Poiraud francia alkotópáros összehozta a világ első számú sportágát és a zombikat, merthogy a foci és az élőhalottak ilyen irányú kapcsolatára eddig még nem volt példa – így félő volt, hogy semmi épkézláb dolog nem jönne ki belőle. De főleg azért dicsérendő eme próbálkozásuk, merthogy az előzetes várakozásaimon bőven felül teljesített, komikus hangulatú horror-produkció számomra az év egyik legklasszabb filmjévé avanzsált!

A film elején egészen közelről megismerkedhetünk az éppen Caplongue városkába igyekvő fővárosi focicsapattal – köztük a régebben náluk játszó Sam Lorittal (aki „párizsi dezertálása” miatt jelenleg közellenségnek számít odahaza), illetve a feltörekvő ifjú titánnal, Idriss Diago-val -, pár elég balfék rajongóval, meg egy totálisan béna riportercsajjal. Na, és kit hagytam ki? Ja, persze, megvan: az ellenfél csapatkapitányát, akit orvos apja volt olyan szíves, feltunnigolt egy ismeretlen szerrel, amitől az fékezhetetlen vadállattá változott, és minden útjába kerülő embert kinyír. Így már akkor teljes a kép.

Az amúgy is népszerűtlen Lorit nem sokkal a kezdés után szabálytalanság áldozata lesz, majd miután piros lapot kap, még grátiszként lefejeli a bírót, ami ugye nem éppen sportszerű. De legalább nincs a pályán, amikor az ellenfél bezombult játékosa odaér, és fehér habbal lehányja a játékosokat, akik szintén őrjöngő zombivá változnak. És hogy mindez még egy fokkal szórakoztatóbb legyen, a szurkolók által a pályára bedobált tűzijátékok füstjétől semmit sem látni. Így például azt sem, hogy a játékosok hogy fertőzik tovább a közönséget, míg mindenkiből brutálisan őrjöngő fenevad nem válik. Eközben Lorit és egy nőnemű rajongója, valamint a béna riportercsaj a közeli kocsmába zárkózva próbálják túlélni a nem mindennapi eseményeket…

Azt már az elején le kell szögezni, hogy a zombik itt igazából nem rothadó arcú halottak, hanem valamiféle szerrel módosított vadállatok, akik egymást fehér habbal lehányva fertőzik meg – ez amúgy szintén kreatív. Az a jelenet például a legbizarrabb, ahogy a közönség soraiban ülő, folyton smároló pár okádja szájba egymást, haha!

Ezt a stílszerűen két félidőre bontott filmet elég nehéz lenne komolyan venni, ezért az alkotók okosan tették, hogy a komikus vonalon haladtak, és szerencsénkre telis-tele rakták idiótábbnál-idiótább jelenetekkel. Frenetikus, amint a botcsinálta huligánok a kiszabott autóajtót maguk elé tartva menekülnek, majd annak ablakát felhúzva szabják le egy zombi fejét! Vagy amikor menekülők kopogtatnak a rendőrőrs ajtaján, nyomukba zombik. „Engedjenek be, focista vagyok” Mire kiszólnak a lokálpatrióták: „Jó, de hazai vagy párizsi?” – ehhez hasonló hülye dumákra és idióta gegekre lehet számítani. Szintén remek ötletnek bizonyult az üres percek kihasználása végett a nem éppen hétköznapi családegyesítés momentumai, valamint a focisták és vezetőik közötti ellentétek kibontakozásának kezelése. De még számtalan példát sorolhatnék.

Ezenkívül frankó zene és vágások, retrospektív közbeillesztések színesítik, valamint az őrület belassításai is igazán látványosak, egyszóval csak pozitív jelzőkkel illethetem. Remek produkció – egyedül talán a film végső megoldási jelenetét érzem kissé blődlinek -, nálam egészen biztosan ott lesz az év végi dobogós helyezettek között!

Értékelés: 8,5/10

eyescream