A bohócos horror műfaja új aranykorát éli: Youtube-on hódítanak a különböző videók, amelyekben a gyilkos bohócnak öltözött készítők gyanútlan járókelőket rémisztenek halálra, remake készül Stephen King Az című klasszikusából (bár a sorsa jelenleg elég kétes), és még az American Horror Story legutóbbi évada is eljátszadozott a potenciális koulrofóbiások idegeivel. A sorba néhány hónapja beállt Eli Roth is, aki producerként (illetve a stáblista szerint néhány jelenetben színészként) segítette Jon Watts rendezőt a gyilkos bohócokat és megszállós történeteket kombináló horrorja elkészítésében.

Főhősünk, Kent egy átlagos ingatlanügynök és szerető családapa, aki épp kisfia születésnapi zsúrjára tart, amikor felesége ingerülten felhívja, hogy a bulira meghívott bohóc véletlenül összekavarta a foglalásait, és a zsúr fénypontja így valószínűleg elmarad. Kent szerencsére az épp felújításra és eladásra váró egyik házban talál egy leláncolt ládát, benne egy tökéletes állapotú, antik bohócruhával és parókával, amelyet magára próbál, és egy rögtönzött produkcióval megmenti a partit. A probléma csak annyi, hogy másnap minden próbálkozása ellenére képtelen eltávolítani a jelmezt, vagy lemosni a fehér sminket – a ruha olyan szorosan rátapadt a bőrére, hogy csak azzal együtt lehet leszedni. Amikor megpróbálja felvenni a kapcsolatot a jelmez elhunyt tulajdonosának még élő testvérével, az megpróbál végezni vele, és bár megmenekül, támadója még utolsó leheletével is arra kéri, kövessen el öngyilkosságot, mielőtt még ártatlanok vérét oltaná – elmondása szerint ugyanis a jelmez valójában egy ősi, démoni lény bőre, aki gyerekek elfogyasztásával csillapította rettenetes éhségét.

A Clown története meglehetősen klisés, számtalan megszállós történet mellett gyerekkorom egyik kedvencét, a Goosebumps sorozat Gyilkos maszkját is eszembe juttatta, egy ocsmány szörnymaszkot, amely a felvétel után ráforrt a viselője arcára, és lassan elkezdte megváltoztatni, átvenni az irányítást a gazdatest fölött. Az eredetiség hiánya mellett pedig a megvalósítás sem nyűgözött le – bár a kameramunka, a zene, a stáb ismertebb tagjai (Roth mellett, aki a stáblista szerint az átalakulás utolsó fázisaiban ölti magára a bohócjelmezt, Peter Stormare alakítja a “bőr” korábbi tulajdonosát) remekül teljesítenek, a forgatókönyvről és a rendezésről üvölt a tapasztalatlanság. A teljes fent leírt szinopszis a film első húsz percében játszódik le, a cselekmény az első bő fél órában úgy rohan, mintha nem másfél órás mozifilm, hanem egy átlagos hosszúságú Mesék a kriptából epizód lenne. Ezt a fél órát követően azonban bekövetkezik egy lassulás, a film pedig ez alatt gyakorlatilag magához tér, és elkezdi bontogatni a lehetőségeket, a hangulatot, amely a történetben rejlik.

A Goosebumps sztori főszereplőivel ellentétben ugyanis Kent számára nincs apróbetűs rész, egy mágikus trükk, amivel megmenekülhet az átoktól, a ruha pedig egy idő után kegyetlen mentális és fizikai változásokat okoz rajta, melyek közül a legkitűnőbb csillapíthatatlan éhsége a gyermekhús iránt. Ezek a változások, a fokozatosan felépülő reménytelenség, a hatástalan öngyilkossági kísérletek, a családja próbálkozásai a megmentésére már tökéletesen felépített, hátborzongató, atmoszférikus jelenetek, amelyeket csak tovább emel a színészi játék, és az egyre horrorisztikusabbá deformálódó bohócjelmez. A fináléhoz közeledve a készítők mintha egyre szabadabbá, egyre kreatívabbá váltak volna, egy jelenethez tökéletesen felhasználták az elcsépelt found footage felvételt, mint logikus, és hatásos történetelemet, egy másikban egy színes, műanyag csúszda-mászóka labirintusban keltettek olyan szürreális, paranoid érzést, amely szinte az Alien szellőzős üldözését idézte. Még amikor elérkeztek az elkerülhetetlen első gyerekgyilkosságig, azt is reálisan, ésszerű keretek között ábrázolták, relatív visszafogottan és hatásvadász elemektől mentesen, ha figyelembe vesszük, hogy a projekt mellett virít a torture pornós Eli Roth neve. Mindent összevetve, a nagyon döcögős kezdés ellenére hihetetlenül élveztem ezt a filmet. Nem váltja meg a világot – a kiszámítható történet talán a legzavaróbb hibája, és kétlem, hogy hivatkozási alappá válna, de egy meglepően kellemes bohócos horror, és merem ajánlani azoknak, akik kedvelik ezt a műfajt.

 
értékelés: 8/10

 
Zoo_Lee