Nehéz pontosan megfogalmazni, hogy miről is szól ez a sorozat, hiszen elég sok problémába ütközünk, ha csak arról az oldalról próbáljuk megközelíteni, mi is történik benne pontosan. Nem beszélve arról, hogy a szereplőknek van-e egyáltalán közük egymáshoz, vagy teljesen random módon lettek összedobálva, kiemelve egy-egy szituációban. Fura, mégis magával ragadó és lekapcsolhatatlan műről van szó.

Valahol el kell kezdenem… talán a legjobb, ha a stílust mutatom be. A Baccano kicsit képregényszerű, de elsősorban gengszter-horror, horror-komédia.

Ahol az egész elindul… egy iroda, ahol éppen azon értekeznek, miről is szól ez a történet és vajon hol is kezdődött. Az idősebb férfi és asszisztense részt vettek egy utazáson, és a furcsa eseményhez vezető szálakat próbálják összeszedni.

„Why do we feel that these rainbows are so fairytale like?”

„Miért érezzük úgy, hogy ezek a szivárványok olyan meseszerűek?” /szerk. ford./

Pontosan erről van szó, megfoghatatlan és tündérmese-jellegű ez a mű. Nehéz megnevezni a főszereplőt, avagy megmondani egyik személy fontosabb-e, hangsúlyosabb-e a történetben, mint a másik. Vannak persze, akik meghatározó(bbnak tűnnek), de az egészet tekintve senki sem jelentéktelenebb a másiknál. Van olyan szituáció, amely fontosabb(bbnak tűnik), de egyikre sem mondható ki ez konkrétan – minderről beszélget a két kezdő karakter, példákkal és filozófiai érveléssel alátámasztva saját véleményüket. A másik kérdéskör, amit körbejárnak az az újságíró felelőssége a történet interpretálásával (történethűség) kapcsolatban.

“Depending on who you place in the same situation, the characteristics of said incident change kaleidoscopically. In other words, there is one incident. However, there are as many stories explaining it as there are people involved in it.” /Gustav Saint Germain/

„Attól függően, hogy kit helyezel ugyanazon szituáció középpontjába, úgy változhat a történet, miként a kaleidoszkópot forgatod. Más szóval, hiába van csupán egyetlen esemény, legalább ugyanannyi magyarázata van, ahányan részt vesznek benne.” /szerk. ford./

Az anime különböző szereplőket mutat be nekünk, akik sem térben, sem időben nem érintkeznek (eleinte). Pár maffiózót, gengsztereket, gazdag embereket, erőszakos férfiakat, feltalálót, kisfiút, családokat, valamint egy rablópáros ismerhetünk meg. Ugrálunk az időben az 1930-as év környékén. Mindegyik sztori magával ragadó, izgalmas és egyedi. Látszólag a világon semmi sem köti össze a cselekményeket, ezért Pulp Fiction-szerű hangulatot érzünk egy idő után.
Erre utal egyébként a mű címe is, a Baccano, amely körülbelül annyit jelent, hogy zűrzavar, hűhó, kalamajka. És az egész kaotikus történetmesélés pontosan olyan jól működik, mint Tarantino filmjében is.

Van ugyanis egy dolog, amely összeköti a karaktereket. Ez elég hamar ki is derül: mindannyian halhatatlanok. Legalábbis a szónak azon értelmében, hogy gyakorlatilag bármilyen sérülésből képesek regenerálódni. Ezen azt értem, hogy levágott testrészek kerülnek vissza a helyükre. Nem működik a fejlevágás, agyszétzúzás, elégetés, savban fürdetés, kibelezés, szívkivágás, satöbbi sem. Mindenki megnyugodhat, ezeket demonstrálják is – a Baccano igazán kellemes gore részleteket, kreatív kivégzéseket rejteget.

Beszéljünk kicsit az alapszituációról. Az egész – talán – 1711-ben kezdődött egy alkimistákat szállító hajón. Az emberek megidéztek egy entitást, amely megismertette velük a halhatatlanság elixírjének a titkát. Legalábbis magát a szert megkapták és örökéletűvé váltak, de a receptet csak egyikőjük tudta.

Létezik azonban pár szabály, amelyet be kell, hogy tartsanak. Egyik például az, hogy egymás előtt csak a valódi neveiket használhatják, hogy azonosíthatóak legyenek – furán hangozhat, de valahol érthető kritérium, hiszen gyorsan elvesztenék egymást szem elől, amely eléggé magányos élethez vezethetne. A másik pedig, hogy „csak egy maradhat”, azaz meg kell ölniük egymást. Erre miért is van szükség és miért lényeges? Azért, mert csak egyféleképpen pusztítható el egy másik halhatatlan: a másik homlokára kell tenni a kezét és arra gondolnia, hogy fel akarja falni. Ez az egyetlen mód. Az előnye pedig, hogy az illető minden tudása a másikba vándorol. Ismerős, ugye?

Az alkimisták nagy része úgy dönt, hogy nem szeretnék legyilkolászni egymást. Egyikőjük, Slizard Quates viszont elhatározza, hogy Ő lesz az egyetlen, aki ezt az erőt birtokolja. Ezért a többiek szétszélednek és nagyon sokáig nem is találkoznak, csak hosszú idő elteltével.

A sorozat érdekessége, hogy 13 rész ment csak le adásban, az utolsó 3 csupán DVD-n volt elérhető. Hogy szükség van-e az utolsó epizódokra a történet megértéséhez és azok zárják-e le a sztorik, azt nem fogom elmondani, mindenki fedezze fel magának.

A művet Takahiro Omori rendezte, aki például a Hell Girl-ben is segédkezett. A felütő zenét Makoto Yoshimori szerezte és egyszerűen zseniálisan passzol a hangulathoz!!!

„Cast aside the illusion that there is a beginning and end to the story. The story has no beginning. And it has no end. All there is, is a performance of people connecting, living, influencing each other, and departing.” /Gustav Saint Germain/

„Ne ringasd magad illúzióba azzal, miszerint mindennek van eleje és vége. Egy történetnek sosincs kezdete. Ahogyan vége sincs. Ami egyedül létezik, csupán az emberek, akik találkoznak, élnek, hatnak egymásra, majd elválnak útjaik.” /szerk. ford./

Kinek ajánlom: akinek tetszett a Pulp Fiction, aki szereti a kicsit szétszórt történetfonalakat és kedveli a puzzlet. Vérnek nem vagyunk híján, kenyeret mindenképpen fogyasztanék hozzá.

Értékelés: 8,5/10

Smaragd Sárkány