The day after (1983) (Másnap)

dayafter_thumbA nyolcvanas évek elején járunk, az Egyesült Államokban. A hidegháború legfeszültebb évein már túl vagyunk ugyan, de a két egymással szemben álló szuperhatalom továbbra is ferde szemmel tekintget a másikra. Kényes egyensúly alakult ki az elmúlt évek során, mikor is az USA és a Szovjetunió felosztotta egymás közt a világot. Az egyensúly fenntartása érdekében mind az anyaországok, mind a szövetséges államok területén interkontinentális ballisztikus atomrakéták néznek egymással farkasszemet, csak arra várva, hogy valaki végre megnyomja a „Nagy Piros Gombot”.

Talán mai fejjel már nehéz elképzelni, de akkoriban még egy lehetséges atomháború kitörésének lehetősége a mindennapok részét képezte. Az előrelátóbbak készleteket halmoztak fel, a pincéikben matracokat tartottak a szükség esetére, a paranoiásabbak pedig betonbunkereket építettek a kert végébe. Még az iskolákban is a tanrend részét képezte, hogy mi a teendő atomrobbanás esetén. Habár ez utóbbinak talán éppen annyi foganatja lehetett, mint az én korosztályomat boldogító, dohányzás, alkohol, kábítószer és felelőtlen szex prevencióját célzó iskolai programoknak.

A The day after is pontosan úgy indul, ahogy azt a kor katasztrófa-filmjeitől megszokhattuk: lassan, fokozatosan építve fel a történetet. Néhány Kansas City környéki család életébe nyerhetünk bepillantást, ahogy a mindennapjaikat élik. Az ifjú pár nagyon várja már az esküvője napját, a szülők szintúgy, csak más okból. Egy középkorú házaspár huszonéves lányuk elköltözése miatt kesereg, a közeli – oktatókórháznak is helyt adó – egyetemen is zajlik az élet, a környékre telepített rakétasilók kezelő és karbantartó személyzetének is csak rutinfeladatok jutnak. Mert talán mondani sem kell, hogy a bölcs vezetők hová is telepítették az elsődleges célpontnak számító elvileg nagyon titkos, gyakorlatilag mindenki által ismert rakétasilókat? Hát persze, hogy a lakott területek közelébe. A mindennapok nyugalmát mindössze az Európából érkező hírek zavarják meg: az NDK blokád alá vonta Berlint és ez egyre inkább előrevetíti egy, a NATO és a Szovjetunió közötti fegyveres konfliktus rémképét. Politikusok fenyegetőznek a televízióban, szakértők mondanak különböző bölcsességeket, de igazán senki nem hisz abban, hogy a nukleáris fegyverek végül bevetésre kerülnének. Elhangzik az einstein-i jóslat is: „Azt nem tudom, milyen fegyverekkel fogjuk a harmadik világháborút megvívni. De azt tudom, hogy a negyediket mivel fogjuk: botokkal és kövekkel.”

dayafter01

Nem is lenne film a film, ha a 20. század egyik legnagyobb elméje nem úgy járt volna a jóslatával, mint Cassandra a maga korában: senki sem hallgatott rá. Mikor még a legtöbben az európai konfliktus békés rendezésében reménykednek, vagy hogy a németországi csetepatét hagyományos fegyverekkel is meg lehet vívni, a parancs a nagy piros gomb megnyomására már érvénybe is lépett. Amikor Kansas City és a környéki kisvárosok lakói meglátják a rakétasilókból a Szovjetunió irányába induló Minuteman rakétákat, már tudják, a sorsuk megpecsételődött.

Felvetődik a kérdés, hogy ilyenkor ki jár jobban? Akit a nukleáris robbanás a másodpercek törtrésze alatt szénné éget, vagy azok, akik túlélik a robbanást és tanúi lesznek a régi világ összeomlásának. Egy ilyen mértékű katasztrófa a megszokott társadalmi keretek teljes szétzilálódásához vezet. A külső kontrol hiánya pedig minden emberre másként hat. Van, akiből hőst csinál, aki kész feláldozni magát másokért, és van, akiből puszta ösztönlény válik és mindent alárendel a saját, vagy – egy hangyányit jobb esetben – egy szűk közösség túlélésének. Mindkét esetben azonban számolni kell még a nukleáris holokausztot kísérő, lassan gyilkoló sugárzással és még lassabban bekövetkező, de elkerülhetetlen éhínséggel.

dayafter02

A The day after pontosan azzal emelkedik ki a hasonló jellegű filmek sorából, ahogy a fenti kérdéseket tárgyalja. Ugyanúgy megjelenik mindkét véglet: a Hős – a kórházban végkimerülésig dolgozó, a káoszban valami minimális rendet teremteni igyekvő orvosok képében és az önző ösztönlény is, aki egy döglött marháért képes elvenni valaki másnak az életét. De ezek mellett ott van végig az átlagember is, aki csak élni akar, mindent újrakezdeni a régi világ romjain, vagy csupán magába roskadva várja a halált. Mindezt pedig sikerült az amerikai katasztrófafilmekre oly jellemző, patrióta melldöngetés nélkül véghezvinni. Éppen az adja a film igazi erejét, hogy nem dobálódzik nagy, világmegváltó lózungokkal, mindössze nagyon plasztikus képet ad arról, hogy milyen lesz a világ, ha néhány felelőtlen politikus úgy gondolja, hogy jó ötlet lenne megnyomni azt a nagy piros gombot a kezelőpanelen, amin az áll: „Világvége”.

Ha azt mondom, hogy a film a maga kissé kopott módján még a huszonegyedik század második évtizedének derekén is hatásos, akkor elképzelhetjük, milyen reakciókat válthatott ki a bemutatásakor. 1983 novemberében, mikor az ABC csatorna először műsorára tűzte a The day after-t, egy külön, ingyenesen hívható segélyvonalat is létesített a felzaklatott honpolgárok megnyugtatására.

Nicolas Meyer rendező állítólag szándékosan nem akart nagy sztárokat szerződtetni a filmhez, hogy ezáltal is növelje a film „dokumentarista” jellegét, így az egyetlen húzónév a stáblistán Jason Robards volt. Érdekes módon, a másodvonalbeli, fiatal színészek utáni kutatás során olyan – akkor még jobbára ismeretlen – tehetségeket sikerült felfedezni a filmhez, mint a pofátlanul fiatal Steve Guttenberg, vagy éppen John Lithgow.

dayafter03

A The day after speciális effektjei mára már kicsit megkoptak és a komótos történetvezetés sem teszi a filmet igazán 21. század kompatibilissé. Ennek ellenére egy, a mai napig érvényes problematikát boncolgat, mely talán első pillantásra meghaladottnak tűnhet – figyelembe véve az Egyesült Államok és Oroszország jelenlegi, kevésbé kiélezett viszonyát. Azt azonban nem szabad elfelejteni, hogy a fennen hangoztatott leszerelési programok ellenére továbbra is nukleáris robbanófejekkel felszerelt rakéták ezrei várakoznak silóik mélyén szerte a világban, olyan országok fennhatósága alatt, melyek finoman szólva sem tekinthetőek politikailag stabilnak, illetve vezetőik mentális állapota hagy némi kívánni valót maga után. Észak-Korea nap mint nap nukleáris csapással fenyegetőzik, de India és Pakisztán között sem éppen rózsás a politikai helyzet. Mi van, ha egyszer valamelyik bölcs vezető úgy dönt, itt az ideje kipróbálni, mire jó a „Nagy Piros Gomb”? Remélem, sosem tudjuk meg.

Értékelés: 7/10

Gabblack

imdb-share-logoyoutube-logo

Be the first to comment on "The day after (1983) (Másnap)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .