B. Scott O’Malley alkotása egy olyan, mára kissé feledésbe merült szubzsáner egyik jeles tagja, mely felölel egy nagyobb témát (a világvége pillanataiban játszódik), s emellett kellő mennyiségű humorral, játékkal és persze a maga fogyatékos mivoltát kihangsúlyozó jelenetekkel parodizál, vállalja saját hibáit és képes szórakoztatni. Ez utóbbit emelném ki, ugyanis rengeteg olyan amatőr film lát napvilágot, ami elkészül, de élvezeti értéke a nulla felé tendál, ám szerencsére jelen alanyunk cseppet sem tartozik ide. Merüljünk el egy kicsit a negédes karakterek világában, ahol mindenki mindent magának akar, de senki semmit nem akar tenni érte.

Az úti cél a nem annyira távoli jövő, ahol hamut is pornak mondják és jobb híján elszívják egy pipában, mert nincs más. Slengman, a főhős, aki a szavaknál jobban csak a szemét tudja forgatni – vándorló életmódot folytat és a mutánsoktól hemzsegő poszt-apokaliptikus világban barátja, az értelmező kéziszótár (melyből relatíve kevés maradt fenn) segítségével kerekedik felül a gazságon. vagy legalábbis, hogy ő maga jobban járjon. Igen ám, de nyolc ököllel ő maga sem bír, hiszen a középkori írnokok és udvari bolondok kereszteződéséből létrehozott szereplő vívásban rendre alulmarad. Ezt feloldandó, megjelenik a skótszoknyás, előemberként viselkedő Atlatl (így nevezi el a kivágott nyelvű srácot a szavak embere), hogy útjuk során egyre több és több bizarr helyzetbe kerüljenek és hol barátokat (még ha buták is, mint a föld), hol ellenségeket szerezzenek. A cél persze, hogy a régmúlt világ erejét, a villamosenergiát újra mozgásba hozzák. Hogy ez sikerül-e nekik, azt nem szeretném ellőni, de ha valaki elég merész, hogy elkezdje a filmet, gyorsan rá fog jönni, hogy a végkimenetel cseppet sem szokványosan alakul.

Nem csak a végjátéka miatt érdemes azonban megnézni, ugyanis a helyenként túlerőltetett, helyenként viszont a Monty Python és az Ízlésficam szintjén mozgó gegek és poénos jelenetstruktúrák harsány hahotára késztetik a legzordabb filmrajongót is. Nehéz szavakba önteni, milyen is maga a film, de a trash műveken nevelkedőknek kötelező megmártózni az idiotizmusban, mely egyfajta görbe tükör is, hiszen a film helyenként narrációval robog tovább, mely azt meséli el, hogyan jutott a bolygó erre a vállalhatatlan szintre, hogy a dobozos “pepszikokakóla” igazából kézigránát. habár leginkább Slengman karaktere van előtérben, ez egyáltalán nem egyértelmű, ugyanis helyenként olyan szinten túljátssza a karaktert Frank Kowal III, hogy az már fájdalmas. Ez azonban nem üt vissza, hiszen egész végig tudjuk, nincs valódi tét, az emberek és a mutánsok is ugyanannyira ostobák.

A nagyon közeli snittek e helyütt is azt a célt szolgálják, hogy valamelyest elfedjék a nem éppen magas összegből leforgatott filmet, azonban a filmtekercs használata ad egyfajta ízt a képi világnak alapvetően, amit a mai DV filmeknél bármennyire is ügyeskednek, sosem lesznek képesek visszaadni. Persze, az idő eljárt a hagyományos módszerek felett, de mindig üdítő effélét látni. Nagyon hangulatossá teszi a hátteret a sok filterezés, a lila, narancs és egyéb színű égbolt és az eltérő, de szintén átalakított díszletek között majomkodó színészek hatásosan működnek. A vágások meglepően jók, s az operatőr mellett a rendezést is dicsérik az olyan abszurd, de zseniális jelenetek, mint amikor beteker a képbe a bringás mutáns.

A zene abszolút jól idomul a filmes környezethez és ha egy-egy szcéna be is borul kicsit a monotonitástól, a hangokkal sikerül kirántani az egészet a mocsárból. Még egyszer hangsúlyozom, ez a film nem tökéletes, sőt, elég messze áll tőle, de a tökéletlenségéért lehet szeretni, no és persze mert sokat foglalkoztak a forgatókönyvvel és valódi humort csempésztek a levágott fejek és spriccelő gennydarabok közé. Mókás effektek és nagyszerű gumimaszkok tarkítják az alig több, mint 70 perces játékidőt, ami tényleg elrohan, mert ez egy szórakoztató, de nagyon elfeledett darab.

Szerencsére az alkotók ingyenesen elérhetővé tették, amiért külön köszönet jár.

Értékelés: 7.5/10

Plendil