H. P. Lovecraft Összes művei I-III.

the-life-works-of-hp-lovecraft-4279902Howard Phillips Lovecraft (1890-1937). A név, mely egyet jelent magával a horrorral. Az író, aki sokak szerint maga a rémtörténetek messiása. Egy ember, akit kora nem ismert, de mára egy legendává nőtte ki magát. Műveit a Szukits kiadó nem kevés fáradsággal és gonddal válogatta össze egy három kötetből álló könyvcsomagba, ami végül 2008-ban, Howard Phillips Lovecraft Összes Művei néven jelent meg. Azt gondolom, hogy minden magára valamit is adó, olvasni szerető horror kedvelőnek illő megismerkedni az íróval és munkásságával, amihez tökéletes választás a 3 részes kiadvány. De, hogy ki is volt valójában Lovecraft, és mit tett le az asztalra? Erről alant olvashattok. 

Az író élete

H. P. Lovecraft 1890. augusztus. 20-án született Providence városában. Születése után három évvel, 1893-ban édeasapja idegösszeroppanása és elmegyógyintézeti elhelyezése után a család az anyai nagyapához költözött. Itt ismerkedett meg és szeretett bele később a fiatal fiú az irodalomba, mely nemcsak nagyapja hatalmas könyvtárának volt köszönhető, de részben annak is, hogy a kis Lovecraft beteges gyermekkort élt meg, így sok időt töltött otthon lábadozással, ahol szabadidejét főleg olvasással és nagyapja saját rémtörténeteinek hallgatásával töltötte. A számtalan olvasott és halott hátborzongató mese végül vonzalmat ébresztett benne a rémtörténetek sajátos hátborzongató szépsége iránt, és maga is tollat ragadt.

Nagyapja 1904-ben bekövetkezett halála s a családi házból való elköltözése igencsak megviselte és mély nyomot hagyott a fiatal fiúban. Mindezt folytonos rémálmai csak tovább tetézték, s az író későbbi elmondása szerint ezen szörnyűséges rémálmok sokasága adott alapot néhány, később íródott novellájának. A megrázkódtatásoknak és az 1908-ban megkísérelt öngyilkosságának, majd saját bevallása szerinti állítólagos idegösszeomlásának köszönhetően, az iskolai tanulmányait be sem fejező Lovecraft végül olyannyira elzárkózott a világ elől, hogy csak édesanyjával volt hajlandó tartani a kapcsolatot.

Ám ezt az időszakot Lovecraft nem töltötte tétlenül. Szorgalmasan alkotott, eleinte főleg verseket, majd idővel megszülettek jól ismert hátborzongató rémtörténetei is. Első, nyomtatásban kiadott hivatalos műve az 1919-ben a The Vagrant újságban megjelent Dagon címû novellája volt. Ezután több novelláját is megjelentették, ám mindegyikkel csak kisebb sikereket tudott elérni. Az akkori olvasóközönség nem volt túlontúl fogékony Lovecraft igen nagy fantáziával megáldott történeteire, s felemás fogadtatással üdvözölték azokat.13140534_1096117107107630_692499955_n

Édesanyja 1921-ben bekövetkezett halála újfent megrázta az írót. Ám még ugyanabban az évben megtalálta a búskomor férfit a boldogság kék madara Sonia Greene személyében. A hölggyel Bostonban találkozott egy amatőr újságíróknak szervezett találkozón. Ámor nyila olyan mélyen fúródott Lovecraft szívébe, hogy végül 1924-ben feleségül vette a nálánál 7 évvel idősebb szerelmét. New Yorkba költöztek, ahol az ifjú pár kapcsolatát hamar megmérgezte az emberiség legnagyobb fertője: a pénz. Sonia kereskedő volt, saját bolttal rendelkezett ami nem ment túl jól és végül be kellett zárnia. A házaspár anyagi gondokkal küszködött, Lovecraft nem tudott megfelelő mennyiségű pénzt előteremteni, hogy eltartsa mindkettejüket. A helyzetet csak tovább súlyosbította az akkoriban érkező bevándorlók megnövekedett száma, akik miatt csak nehezen tudott munkához jutni. Ez is csak erősítette Lovecraft rasszista szemléleteit, amik írásaiban is visszatükröződtek. Végül kétévnyi házasság után úgy döntöttek, hogy elválnak, s az író úgy hazaköltözött szülővárosába, Providence-be, ahol ezután élete végégi élt.

Hazaköltözése utáni életciklusa bizonyult a legtermékenyebb időszaknak írói munkásságában. A legtöbb novelláját, és leghíresebb műveit is ekkor írta. Mizantróp életvitele ellenére több kortárs íróval tartotta levelezés útján a kapcsolatot, illetve többeknek is besegített ötleteivel, írásaival. Írótársai közül Clark Ashton Smithszel és August Derlethszel egészen szoros barátságot alakított ki, pedig személyesen sosem találkozott velük. H. P. Lovecraft egész élete során sajnos kirobbanó sikert sohasem ért el, írásai az akkori magazinok oldalain való megjelenésnél többre sosem vitték.

Lovecraft végül 1937. március 15-én gyomorrákban hunyt el. Neve felkerült a családi síremlékműre, ám saját különálló emlékművet végül csak 1977-ben kapott rajongóitól. Írásai halála után váltak igazán híressé és elismertté, mely hírnevet főleg a Lovecraft Körnek köszönheti, mely társulat a levelező barátaiból állt, és ezen kör tagjai tovább ápolták az író irodalmi örökségét. (Munkásságukat nem mindenki dicséri, egyesek szerint többet ártottak, mint javítottak Lovecraft alkotásain.) Az úgynevezetett Cthulhu-mítosz is Derlethnek köszönhetõ, hiszen a Lovecraft műveiben szereplő ősgonoszokat ő gyúrta egyetlen hatalmas mítosszá, s összességében barátai munkásságának köszönhetően Lovecraft irományai ma már meghatározó műveknek számítanak a horror műfajában.

Lovecraft világa

Lovecraft történeteiben főként az ember halandóságát, törékenységét állítja szembe a kozmosz felfoghatatlan ősi retteneteivel. Alkotásaiban nemcsak maga a cselekmény, a förtelmesebbnél förtelmesebb teremtmények, hanem a hangulat az, ami igazán hátborzongató. Az embert olyan csekély, semmit sem jelentő teremtménynek ábrázolja, az univerzum világmindenség szörnyűségeivel szemben, mint amilyennek mi képzelünk el egy darabka mohát, mely alantas életét tengeti egy sziklán mit sem tudva körülötte zajló világról. Történeteiben kínosan ügyel minden apró részletre, s nemegyszer olyan mélységű mítoszt teremt egy-egy írása alapjáúl, hogy már maga a háttér olyan borzalmas, hogy az adott főszereplőt majdnem az őrületbe kergeti, s a legfőbb rettenettel még nem is nézett szembe.

13199028_1096117117107629_735148026_o

Lovecraft műveire erősen jellemző, hogy az olvasó a történetet egy elbeszélés, egy levél vagy egy harmadik személy szemszögéből ismeri meg. Az író sokszor kihasználta a mesélő jelenlétét, akik nemegyszer az idegösszeomlás szélén állnak már attól is, hogy vissza kell emlékezniük a történet rémisztõbb részleteire, ezzel erõsen fokozva a hangulatot. Nemegyszer küszködnek már magával az élmény emberi nyelvre való fordításával is, hiszen Lovecraft rémségei olyan ősi, nem evilági teremtmények, szereplőinek pedig olyan felfoghatatlan élményeket kell átélniük, melyekrõl az olvasó sokszor csak ködös utalás formájában kap leírást, hiszen maga a mesélő sem tudja szavakba önteni azt, amit szemével lát vagy látni vél. Azt a tényt, hogy az ember mennyire alacsonyabb rendű egy fejlettebb létformával szemben, Lovecraft sokszor azzal erősíti, hogy a főszereplők már magától a látványtól képesek összeroppanni, és ha agyuk esetleg képes érzékelni, felfogni azt, amivel szembekerül, még abban az esetben is csak küszködnek a látottak szavakba való öntésével. Ezt talán legtökéletesebben A megnevezhetetlen című novellájában alkalmazza, ahol a szereplők azon vitáznak, hogy az ember vajon képes-e minden, elé táruló vizuális érzetet szavakba önteni, avagy sem.

Bár Derleth az író halála után írásait a Cthulhu-mítosszá gyúrta össze, Lovecraft sosem egyetlen nagy univerzális mitológiában képzelte el műveit. Ám az kétségtelen, hogy vannak visszatérő motívumok novelláiban, melyek egy nagyobb, még összetettebb egészre utalnak, de Lovecraft erre a jelenségre csak ködös utalásokkal célozgatott, s nem mint tényt kezelte.

Az egyik ilyen kapocs, visszatérő motívuma novelláiban egy ősi könyv, a Necronomicon, melyet az őrült arab, Abdul Alhazred készített, emberbőrkötéssel. Írásaiban a könyv egyfajta túlvilági bibliaként értelmezhetõ, melyet mindig nagy gonddal őriznek, s több művében visszaköszön. A könyvet magát sose írta meg a mester, mindig csak utalásokat tett rá, illetve néhol idézett belőle egy-egy rövidke részletet, ezzel is fenntartva az iromány körül lévő sejtelmes mítoszt.

A másik ilyen motívum azok az ősi istenek vagy univerzális lények, melyeket az ember alantas érzékszervei fel sem képesek fogni. Ezekre az ősöreg, földöntúli teremtményekre nemegyszer találunk utalást Lovecraft mûveiben, melyek egy nagyobb egészre mutatnak rá. Az író főszereplői főleg ezen teremtmények tevékenykedéseivel és azok behatásaival kerülnek szembe, és hamar rájönnek, mennyire semmit sem érő lények, s milyen borzalmas fenyegetések veszik körül valójában őket. Lovecraft ezen művei azért borzasztják el olyannyira az olvasót, mert lefejtik róluk azt a kikezdhetetlennek hitt pajzsot, miszerint mi vagyunk az evolúció csúcsán, s mi mindenek felett állunk. Az író ezt a biztonságérzetet veszi el tőlünk, és vet oda olyan létformák elé, melyeket nemhogy felfogni nem vagyunk képesek, de azoknak mi mindössze annyit jelentünk, mint számunkra egy aprócska hangya élete.

13199342_1096117147107626_878720675_o

Lovecraft ma már kissé nehezen olvasható az egyszeri könyvforgató számára. A régies kifejezések, kissé modoros stílus erősen elüt a mai, modern írók letisztult nyelvezetétől, de ez ne szegje senki kedvét.

Természetesen az író alkotásai ennél sokkal komplikáltabb, több rétegből álló egészt alkotnak. Műveit három nagyobb halmazba: klasszikus rémtörténet, sci-fi, és álomvilág (más helyeken darkfantasy) szokták csoportosítani. Én most ezen halmazok részletes különválogatásától eltekintenék, ezek hátborzongató felfedezését már meghagyom minden kedves olvasó számára. Ám szó nélkül így sem megyek el mellettük, így jöjjön néhány ismertető, a három vaskos könyvet felölelő rémtörténetek sokaságából, egyfajta ízelítőként.

A lopakodó félelem

Lovecraft szeretett az ismeretlen gonosszal eljátszani. Nincs ez másképpen A lopakodó félelem esetében sem. A történetet egy végig az ismeretlenségbe burkolózó személy meséli el, mint élete egyik leghátborzongatóbb emlékét, melynek felelevenítése is már maga a kín.

Catskills települést és környékét ismeretlen fenyegetés tartja a markában. Minden egyes alkalommal ha vihar csap le a vidékre éjjel, egy settenkedő rémség lopakodik le a közeli Viharhegyről és az ott található öreg kúriából, ohgy embereket ragadjon magával. Főszereplőnk akit vonzanak a furcsa esetek, ide érkezik meg és maga próbál a dolgok mélyére ásni.

Lovecraft ezen novellája véleményem szerint bátran a legjobb klasszikus rémtörténetei közé sorolható. A helyszín, az erdõs, dimbes-dombos, elmaradott vidék már önmagában hátborzongató légkört teremt, hogy a Viharhegy erdõvel benõtt, ódon, penészes épületét ne is említsem. A lassan haladó nyomozás, valamint a környékhez, a Viharhegyhez és magához a szörnyeteghez köthetõ egyre több rejtély fokozatosan növeli a feszültséget, és szépen fenntartja az olvasó érdeklõdését. A förtelem többször is feltûnik a novella folyamán, ám annak ábrázolását az író oly ügyesen kerüli meg (az éj sötétjében nem kivehetõ alak, vagy a mesélõ agykapacitását meghaladó teremtmény, melyet nem képes felfogni), hogy mindvégig fenn tudja tartani a felé irányuló feszültséget. De Lovecraft ezzel nem elégedett meg, hiszen a legvégére tartogatta a legszörnyûbb rémálmunkat. A történet egészen a végkifejletig tökéletesen komponált, nyomasztó hangulatot áraszt magából.

A lopakodó félelemre egyszerûen nem tudok rosszat mondani. Szinte tökéletes alkotás lett. Hangulata, cselekménye és hossza is pontosan megfelelõ. Se nem túl hosszú, se nem túl rövid. Nincsenek benne felesleges idõhúzások, az erõltetett, semmitmondó részletek is elkerülik, a végkifejlet pedig pazar lett. Mindösszesen a Lovecraftra jellemzõ védjegy hiányzik belõle, miszerint egyfajta mítoszt teremt történetei mögé. De ez szerintem megbocsájtható, hiszen egy nagyszerű rémtörténetet tett le az olvasók elé.

Randolph Carter vallomása

Lovecraft szörnyûséges történetei hátborzongató mivoltát olyan elemekkel szereti fokozni, melyektõl az olvasó egy egyedi, feszült, kissé nyomasztó hangulatba kerül. Az egyik ilyen elem a szereplõ egyfajta sokkos, tudathasadásos állapota. Lovecraft hőseit az író förtelmes, nem evilági teremtményeivel való találkozása egyfajta sokként éri, s ez csaknem elpusztítja elméjüket. Ebbõl az agyroppantó állapotból kiverekedve próbálják utólagosan elmesélni az átélt borzalmakat, félve visszaemlékezni a látottakra, azzal a feltételezéssel nyugtatva önmagukat, hogy az egész csak egy lidérces álom volt valójában. S az, hogy a mesélõ már magától az emléktõl is fél, az olvasóra is kihatással van. Ezt az elemet vetette be erõteljesen az író a Randolph Carter vallomása címû alkotásában.

(Érdekesség: Randolph Carter visszatérõ személy az író mûveiben. Karakterével elõször ebben a novellában, s ezen kívül még öt másik mûvében találkozhatunk. Egyes Lovecraft-elemzõk Randolph Cartert magával az íróval azonosítják, a mûveiben megjelenõ egyfajta alteregóként.)

Randolph egy feltételezett kihallgatáson van. Az író nem utal konkrétumokkal a jelenetre, de a mesélõ egyfajta vallomásként meséli el a történetet. Elmondása szerint, amit a zavarodott emlékei mögül ki tud hámozni, barátjával, Harley Warrennel éppen egy õsi, elfeledett temetõbe tartottak. Warren egy számára elolvashatatlan nyelven íródott könyvben tett utalások miatt kutatta fel barátjával éjnek idején a temetõt, hogy megleljenek egy bizonyos sírboltot. A sírbolt viszont nem várt rémségeket rejt feneketlen mélységeiben.

A felvezetésben Randolph maga se tudja, mi történt igazán. Csak ködös emlékei vannak, amiket próbál elmesélni, de saját maga sem biztos abban, hogy amire visszaemlékszik, az valóban meg is történt. Ez a bizonytalankodás furcsa, kellemetlen érzést kölcsönöz a novella elejének, amit aztán a õsi, növényekkel sûrûn benõtt temetõ ábrázolása hamar tökéletes hátborzongató atmoszférává változtat.

A novella sajnálatos rövidsége miatt hamar elérkezik a tetõpont. A megtalált sírboltba Warren behatol, és hosszú, több tíz méteres drótvezetéken, távbeszélõvel kommunikál Randolphfal. Az igazán nyomasztó hangulat csak innentőlé indul be, ahogy Warren elbeszélésén keresztül magunk is átélhetjük azokat az érzéseket és benyomásokat amik őt érik a mélyben.

A Randolph Carter vallomása, bár egy rövidke novella, mégis az író nagynevû alkotásaival képes vetekedni. Atmoszférája és hangulata teljesen magába szippantja az olvasót, s a teljes extázis elérésében csak csekély terjedelme szab gátat.

Álmok a boszorkányházban

Walter Gilman egyetemi tanulmányait folytatja, amikor Arkham városában kibérel egy igen rossz hírnek örvendõ, évtizedek óta üresen álló bérszobát. A helyiség valaha Keziah Mason lakhelye volt, akit a 17. században a boszorkányüldözés igen “termékeny” idõszaka alatt állítottak bíróság elé és ítéltek el a boszorkányság gyakorlásának vádjával. Gilman, mikor tudomására jutott a hely története, haladéktalanul kivette a szobát, és beköltözött oda. A helyi levéltárban olvasottak alapján Keziah olyan, ember számára ismeretlen szögekkel és mértani alakzatokkal foglalatoskodott, melyek kitágítják az ismert világunkat, és más dimenzókba adnak betekintést. Gilman valósággal megszállottja lesz a szobának, mindenhol a rejtélyes szögeket és az azokra utaló nyomokat keresi. Késõbb idegállapotára is kihatással lesz a szoba nyomott hangulata és az õrült kutatómunka. Nem sokkal beköltözése után lázálmai jelentkeznek, és folyamatos tanulmányi romlása mellett szellemi leépüléssel is küzd. Látomásaiban olyan felfoghatatlan helyekre jut el és olyan elképzelhetetlen teremtményekkel találkozik, melyekre legvadabb álmaiban sem gondolt volna. Minden egyes álmát valamilyen fura alakok kötik össze, s lassan az álom kezd egybeolvadni a valósággal.

13162131_1096117123774295_581165180_n

(Érdekesség: Arkham városa egy fiktív, Lovecraft által kitalált település, mely többször is visszaköszön az író novelláiban. A település a modern kort is megihlette, hiszen a DC képregényhõse, Batman is egy Arkham elnevezésû elmegyógyintézetbe záratja be ellenlábasait.)

Az Álmok a boszorkányházban címû novellában nem csak a Lovecraftra gyakorolt rémálmok figyelhetõk meg, hanem az írónak a boszorkánysággal kapcsolatos érdeklõdése is erõsen visszatükrözõdik. A kettõ pedig egy igen sajátos egyveleget alkot, az íróra oly jellemzõ megoldás pedig, miszerint a feszültséget és a misztikumot szépen lassan építi fel, itt is tökéletesen megfigyelhetõ. Az álomvilág, melybe a szereplõ éjjelente belép, eleinte teljesen keszekusza, az olvasó nehezen tudja értelmezni, vajon mit is akar az író elmesélni neki. Ezzel Lovecraft tökéletesen adja vissza az álmok kivehetetlenségét, megfejthetetlenségét és minden racionalitást nélkülözõ, sokszor csak egy nagy értelmetlen katyvasznak ható mivoltát. Ahogy halad elõre az olvasó a novellában, úgy lesz egyre világosabb számára az álomvilág, s egyre többet megért a történésekbõl.

Ám Lovecraft nem csak az álomvilág agyzsibbasztó, felfoghatatlan világát, hanem annál többet épített bele a novellába. A történet elõrehaladtával az értelmetlennek látszó álomvilághoz szépen lassan egy klasszikus rémtörténetet szõtt hozzá, melyek így együtt igen egyedi horrort alkotnak. A sajátos atmoszféra, melyet az álmok és a város, illetve a furcsa hangulatú szoba áraszt, amit az író megízesített a boszorkányság hozzákeverésével, erõsen elüt Lovecraft többi alkotásától. Elég nehezen emészthetõ a novella, ám aki felülkeredik ezen az apró nehézségen, kitárul elõtte Lovecraft egyik legegyedibb és legkülönlegesebb írása, mely maradandó élményt hagy maga után.

Zarándokút Kadathba

Randolph Carter álmaiban felfedezett egy távoli csodálatos helyet, Kadath városát. A város oly erõs hatással volt rá, oly elvidelhetetlen vágyakozást érzett, hogy bejárhassa utait, beleshessen minden egyes szegletébe, letekinthessen gigantikus tornyairól, hogy éber állapotában is folyton a szépséges városon járt az esze. Végül nem bírta tovább, és egyik álmában elhatározta, hogy felkeresi sóvárgása helyszínét, Kadath minden képzeletet felülmúló városát. Utazása során viszont nem várt akadályokba ütközik, és az olvasó az õ hihetetlen és rémséges kalandjait élheti át.

Lovecraft novellája egy igen érdekes témával foglalkozik: a tudatos álmodással. A tudatos álom az az állapot, amikor tisztában vagyunk azzal, hogy álmodunk, és képesek vagyunk irányítani cselekedetünket és magát az álmot is. Az ismételten elõkerülõ Randolph Carter is eszerint cselekszik, és az álomvilág egyre mélyebb és mélyebb rétegeibe merül el, hogy megtalálja az áhított várost. Lovecraft a különbözõ rétegeket különbözõ világoknak álmodta meg, melyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és egy nagy egészet alkotnak. Az író olyan mélységû, élõ, lélegzõ birodalmat alkotott meg, mely akár felvehetné a versenyt Tolkien Középföldéjével is. A felvonultatott tájak, az álombeli lakosok és bizarrabbnál bizarrabb teremtmények bebizonyítják az olvasónak, hogy Lovecraft milyen hatalmas képzelõerõvel volt valójában megáldva.

A Zarándokút Kadathba erõsen összekeveri a fantasy és a horror mûfaját, mely egy szinte tökéletes rémtörténetté áll össze. Az utazás, melyen a fõszereplõvel együtt az olvasó is keresztülmegy, egy igazán tartalmas út. Olyan tájakon járhatunk és olyan lényekkel találkozunk, amik minden olvasó fantáziáját maradéktalanul kielégíti, mindezt az írótól megszokott, minőségi hangulattal megspékelve. Az egészre mindösszesen a novella túlnyújtott hosszúsága vet negatív árnyékot. Véleményem szerint Lovecraft feleslegesen hosszúra írta ezt a történetét, némely részeket szükségtelennek, inkább idõhúzásnak, mintsem a történetet elõrelendítõnek éreztem. De még ez se tudja elvenni a kedvét az olvasónak, akit visz előre a történet, hogy újabbnál újabb rémségekkel kerüljön szembe. Lovecraft álmokkal kapcsolatos írásai közül a Zarándokút Kadathba az egyik legerõsebb, legtartalmasabb és legvelõsebb darabja, melyet vétek lenne kihagyni.

Szín az ûrbõl

Arkham városától nyugatra elfeledett szántóföldek és elburjánzott gyömölcsösök találhatók. Mikor kiküldenek oda egy mérnököt, hogy felmérje a vidéket az új víztározó építése végett, furcsa történeteket hall a helyi lakosságtól. A környékbeliek csak a Különös napokként emlegetik a vidék rémmeséjét, és senki sem akar konkrétumokkal szolgálni. A mérnök végül kutakodásai révén eljut egy bizonyos Ammi Pierce nevû vén remetéhez, akitől megtudja a vidék a rémtörténet. Az öreg elmesélése szerint a környéken lakott annak idején Nahum Gardner és családja, a maguk kis tanyáján. Egy napon különös fényjelenség tûnt fel az égen, mely színét nem lehetett leírni, hiszen ilyen színárnyalat az ismert világban nem található. Majd egy kõ hullott alá az égbõl, egyenesen Nahum kútja mellé. A furcsa eset nyomban hírnevet kapott, és tudósok jöttek megvizsgálni a meteoritot. A vizsgálatok szokatlan eredményeket hoztak. Ám a kõ igen gyors elpárolgása még furcsább volt. Az eset amilyen gyorsan szárnyra kapott, olyan gyorsan tûnt el a köztudatból, és lassan mindenki elfeledte a történteket. De Nahum családja és a tanya ezután furcsa események gazdája lett, s a legszörnyûbb dolgok még csak most következtek…

cthulhu

Lovecraft novellája, bátran kijelenthetem, korszakalkotó mûnek számít. Az alapsztori és a késõbbi történések elõrevetítették a modern kor horrorfilmjeinek sokaságát. Egyfajta eredettörténetként is felfogható, hiszen számtalan modern mû ebbõl a novellából táplálkozott. A szépen egyenletesen felépített feszültségkeltés természetesen itt is tökéletesen van kivitelezve. Az ismeretlen kõzet körüli vizsgálódás megfelelõ feszültséget alapoz, emellett tökéletesen fenntartja az olvasó érdeklõdését. A késõbb megjelenõ tanya körüli furcsaságok pedig csak fokozzák a feszült, nyomasztó érzetet, mely egy csipetnyi sejtelmes misztikummal van megfûszerezve. Lovecraft ezen novellájában  alapozás és a hangulatépítés sokkal nagyobb szerepet kap, mint más mûveiben. Ám ez csakis a mû végkifejlete miatt van. Hiszen a novella végére olyan extázisba megy át az olvasó borzongatása, ami bizony még Lovecraft mûveihez mérten is kevés írásában lelhetõ fel.

De van itt egy másik dolog is. A szín. A történetben az emberiségnek ismételten a kozmosz felfoghatatlan ismeretlenjével kell szembenéznie. Ám ezt, az univerzum borzalmát ez alkalommal nem valamilyen szörnyûséges élõlény formájában tálalja elénk az író. Ennél sokkal egyedibb és fantáziadúsabb megoldást választott: a színt. Egy olyan színt ír le nekünk az író, mellyel ember még sosem találkozott. Egy színt, mely magával a végtelen kozmoszból alászállott halállal egyenértékû. A szín, ami uralja az egész novellát. Egy olyan szín, mely nem létezik, nem tudni, milyen, ám Lovecraft oly ügyesen bánik a szavak leírásával, hogy az olvasó szinte képes maga elé képzelni a sosem látott jelenséget. Nagyon érdekes és egyedi hozzállás ez a mindenség felfoghatatlanságának ábrázolásához. Nem egy túlvilági szörnyûséggel, egy ember által alig értelmezhetõ ideológiával, hanem egy szimpla, egyszerű színnel személyesíti meg azt, ami túlmutat a halandó emberen. Nem hiába ez Lovecraft egyik leghíresebb műve.

Az ezüstkulcs

Randolph Carter, az álmok véget nem érõ világának nagy kalandora és csodálója, mikor elérte a 30 éves kort, elvesztette az álmok birodalmának kulcsát. Születésének 30. évfordulója után többé nem tapasztalhatta meg mindazt a leírhatatlan csodát, melyet álmaiban élt meg. Sokáig kereste visszatérésének megoldását, ám bele kellett törõdnie, hogy nem képes újbol Álomfölde útjait járni. Ekkor hétköznapi emberi életet próbál élni, mint mindenki más, de sehogy se leli benne örömét, mindent olyan sekélyesnek és sivárnak vél, unja saját önnön életét. Egy napon megismerkedik egy furcsa emberrel, aki erõs érdeklõdést mutatott az okkultizmus és a tiltott tanok iránt. Hét évet töltött az ember társaságában, aki végül egy végzetes éjszakán egy õsi temetõben eltûnt. Ekkor Carter, újfent céltalan életét folytatván, emlékeiben kezd kutatni, s egy régen elfeledett doboz holléte dereng fel neki, mely talán az álmok régen keresett kulcsát rejti. A kulcs elõkerül, s Randolph elutazik a régi szülõi birtokra, hogy meglelje a kulcshoz tartozó ajtót. Ám amit talál, az egy sokkal nagyobb egésznek kicsiny szelete.

arkham

Az ezüstkulcs egyedi novella az író munkásságában. Ez az egyetlen olyan műve, mely közvetlen folytatást kapott, és nem csak utalásokat egy teljesen más történetből.

A novella elsõ fele az ismételten elõkerülõ Randolph Carter mindennapi életének sivárságát és annak teljes ürességét ábrázolja. Lovecraft az akkori hirtelen modernizálódó társadalomnak próbál tükörképet állítani, bemutatván, valójában mennyire üresek lettek az emberek. Ezen több oldalas leírás olyan szinten merül el a Randolph általt teljesen üresnek érzett emberi társadalom és élet kivesézésében, hogy az az olvasónak már-már unalmasan is hathat. Kétségtelen, hogy ezt a rész Lovecraft kicsit túlzásba vitte, és feleslegesen elnyújtotta hiszen a teljes novella közel felét kiteszi.

Viszont a történet második fele jóval több érdekességet hoz nekünk, mint az elsõ. Carter elutazik a szülõi birtokra, mely ódon, elhanyagolt, pusztulásnak induló mivolta megfelelõen hátborzongató hangulatot teremt a további történésekhez. S hogy végül mit talál Randolph? Lovecraft egy érdekes megoldást tálal az olvasó elé, mely egy csipetnyi ízelítõt ad a novella évekkel késõbb megjelenõ folytasából.

Az ezüstkulcs kapuin át

Négy ember gyûlt össze, hogy az évekkel ezelõtt nyomtalanul eltûnt Randolph Carter hagyatékán osztozzanak. Mindnyájan ismerték az álomvilág nagy vándorát, és maguk is osztoztak sokszor eme utazások rejtélyes csodáiban. A négy ember taglalni kezdi, ki mit tudott Carterrõl, majd végül egy különös külföldi alak veszi át a mesélõ gyeplõjét, s egy olyan történetbe kezd, mely minden eddigi tapasztalatunkat megváltoztatja a kozmosz felé. A történet szerint Randolph valóban megtalálta az álmok világának kapuját. Ám ez a bejárat valójában csak egy aprócska ajtócskája volt az egész kozmoszt és minden létezõ dimenziót, valamint idõsíkot egybekötõ multiverzum végtelen sokaságának. Randolph egy kaotikus és nehezen értelmezhetõ utazás után eljut az Õstudathoz, kinek mondanivalója van számára, s már régóta várta õt. De hogy ki is, mi is ez az Õstudat, mi a szándéka Carterrel és minderrõl hogyan szerzett tudomást Carter egyik ismerõse, annak felfedezését már az olvasóra bízom.

Sajnos Az ezüstkulcs kapuin átról nehéz spoilermentesen írni. A novella elsõ negyedében megismerhetjük a négy embert, akik Randolph hagyatékán osztozkodnak. A helyiség, ahol összegyûltek, furcsa, sejtelmes, misztikus kisugárzással rendelkezik az olvasó számára, így az alaphangulatot tökéletesen megadja egy olyan történethez, mely, bizton állíthatom, minden sci-fi rajongót maradéktalanul ki fog elégíteni, még a legedzettebeket is. Lovecraft egy olyan mély gondolatú történetet tesz le az olvasó elé ebben a novellában, mely bizony komoly gondolkodásra készteti az embert. Az író a gondolattal, amit el akar mondani nekünk, bizony erõsen meghaladta a korát, és sok mai írót lepipált.

Bár az írás utolsó negyede talán a mai olvasónál már nem fog olyan átütõen nagy sikert aratni, de ha valaki Lovecraftot olvas, sose feledje el, hogy egy közel száz évvel ezelõtt élt író eszmefuttatását éli át, akire semmilyen mai modern írás és média által gerjesztett behatás nem volt hatással. Ennek tudatában pedig páratlanul nagyszerût alkotott Lovecraft ezzel a novellával.

Az Õrület hegyei

Kietlen, kopár, hófödte tájak. Csontig hatoló fagy. Egy csapat tudós és egy szörnyû rejtély, mely évezredek óta a jég fogságában aludta mély álmát, míg az emberek be nem tették lábukat az Antarktiszra. Nem, ez nem a jól ismert és közkedvelt The Thing címû amerikai horrorklasszikus. Ez nem más, mint H. P. Lovecraft egyik rémtörténete, amiből táplálkozott a Carpenter filmje.

Történetünk fõhõse egy bizonyos William Dyer nevû úriember, aki geológus professzorként csatlakozik egy csapat tudóshoz, kiknek nem más a céljuk, mint a felfedezetlen Antarktisz feltérképezése, illetve különféle kutatómunkák elvégzése. A szorgalmas tudósok szépen haladnak a munkával, mígnem a csoport szétválik.

Lovecraft-cthulhu

Innentõl kezdve az olvasó szokatlan helyzetben találja magát, hiszen nem közvetlenül a fõszereplõtõl kapja az információkat, ahogy ezt megszokhattuk más hasonló mûvekben. Nem is egy másik szereplõ által. Mivel a szétvált csapat tagjai rádión kommunikálnak egymással, bizonyos idõközönként a kisebb csoport, akik elõre repültek és egy gyors tábort létesítettek, rádión jelentést ad le. A fõszereplõ ezen jelentéseket próbálja az olvasó elé tárni, hogy aztán a történet és a cselekmény elsõ felét ezek alapján kelljen összeraknunk. Néhol kissé zavaros, néhol kissé érthetetlen, amit olvasunk, de ez is tökéletesen átadja azt a sokkot, ami a tudósokat érte. Hiszen a kutatás nem várt fordulatot vett. Az elõretolt kutatóbázis ugyanis valamit talál a jég alatt. Valamit, amitõl a magukkal vitt szánhúzó kutyák bekattannak, valamit, ami nem evilági, valami olyat, amit emberi ész alig tud felfogni. Majd váratlanul nem érkezik több jelentés a csoporttól, s fõhõsünk úgy dönt, megnézi, mi történt a társaival.

Egy viszonylag hosszú novella, tele feszültséggel, misztikummal, borzalommal és rémséggel, és az íróra jellemző alaposan kidolgozott háttérként funkcionáló mítoszvilággal. Ám sajnos, mint minden a világon, ez sem tökéletes. Néhol kissé unalmas, néhol kissé elveszik a felesleges részletekben. De az összhatás feledhetetlen élménye teszi Lovecraft híres művét.

Végszó

Akinek sikerült a cikk legaljára eljutnia, már talán kapizsgálja milyen változatos borzalmakkal teli történetek várnak rá ha nekiül H. P. Lovecraft mûveinek. A Szukits kiadó szerencsére korhű nyelvezettel fordította le az író történeteit, így mindenki közel azt kapja, mint a száz évvel ezelőtt élt olvasóközönség. Bónuszként pedig ott szerepelnek a kiadvány lapjain, nemcsak Lovecraft versei, de emlékezetesebb levelezései, amik által betekintést kaphat az olvasó az író gondolataiba és meglátásaiba. Annak aki pedig úgy dönt, hogy beleveti magát az író munkásságába, kitartást és sok-sok “kellemesen” hátborzongató pillanatot kívánok.

(Wooltur)

Be the first to comment on "H. P. Lovecraft Összes művei I-III."

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..