H. P. Lovecraft Összes művei I-III.

the-life-works-of-hp-lovecraft-4279902Howard Phillips Lovecraft (1890-1937). A név, mely egyet jelent magával a horrorral. Az író, aki sokak szerint maga a rémtörténetek messiása. Egy ember, akit kora nem ismert, de mára egy legendává nõtte ki magát. Mûveit nem kevés fáradsággal és gonddal válogatták össze egy három kötetbõl álló könyvcsomagba, amely a Howard Phillips Lovecraft Összes Mûvei nevet kapta. Azt gondolom, hogy minden magára valamit is adó, olvasni szeretõ horror kedvelõnek illõ megismerkedni az íróval és munkássságával, melyrõl egy hozzávetõleges bemutatást olvashattok alant.

H. P. Lovecraft 1890. augusztus. 20-án született Providence városában. Apja 1893-as idegösszeroppanása és elmegyógyintézeti elhelyezése után a család az anyai nagyapához költözött. Itt ismerkedett meg és szeretett bele késõbb a fiatal fiú, nagyapja hatalmas könyvtárának köszönhetõen, az irodalomba. A kis Lovecraft beteges gyermekkort élt meg, ezért sok idõt töltött otthon, ahol szabadidejét fõleg olvasással és nagyapja saját rémtörténeteinek hallgatásával töltötte. Így alakult ki vonzalma a rémtörténetek sajátos hátborzongató szépsége iránt.

Nagyapja 1904-ben bekövetkezett halála s a család szülõházból való elköltözése igencsak megviselte õt, és mély nyomot hagyott a fiatal fiúban. Mindezt folytonos rémálmai csak tovább tetézték, s az író késõbbi elmondása szerint ezen szörnyûséges rémálmok sokasága adott alapot sok, késõbb íródott novellájának. A sok megrázkódtatásnak és 1908-ban megkísérelt öngyilkosságának, majd saját bevallása szerinti állítólagos idegösszeomlásának köszönhetõen az iskolai tanulmányait be sem fejezõ Lovecraft végül teljesen elzárkózott a világ elõl. Olyannyira, hogy csak édesanyjával volt hajlandó tartani a kapcsolatot.

Ám ezt az idõszakot Lovecraft nem töltötte tétlenül. Szorgalmasan alkotott, eleinte fõleg verseket, majd idõvel megszülettek jól ismert hátborzongató rémtörténetei is. Elsõ, nyomtatásban kiadott hivatalos mûve az 1919-ben a The Vagrant újságban megjelent Dagon címû novellája volt. Ezután több mûvét is megjelentették, ám csak kisebb sikereket tudott elérni. Az akkori olvasóközönség valamiért nem volt túlontúl fogékony Lovecraft igen nagy fantáziával megáldott történeteire, s felemás fogadtatással üdvözölték mûveit.13140534_1096117107107630_692499955_n

Édesanyja 1921-ben bekövetkezett halála újfent megrázta az írót. Ám még ugyanabban az évben megtalálta a búskomor férfit a boldogság kék madara Sonia Greene személyében. A hölggyel Bostonban találkozott egy amatõr újságíróknak szervezett találkozón. Ámor nyila olyan mélyen fúródott Lovecraft szívébe, hogy 1924-ben feleségül vette a nálánál 7 évvel idõsebb szerelmét. New Yorkba költöztek, ahol az ifjú pár kapcsolatát hamar megmérgezte az emberiség legnagyobb fertõje: a pénz. Sonia kereskedõ volt, ám boltját kénytelen volt bezárni, így anyagi gondokkal küszködtek. Lovecraft nem tudott megfelelõ mennyiségû pénzt elõteremteni, hogy eltartsa mindkettejüket. A helyzetet csak tovább súlyosbította az akkoriban érkezõ bevándorlók megnövekedett száma, akik miatt csak nehezen tudott munkához jutni. Ez is csak erõsítette Lovecraft rasszista szemléleteit, amik írásaiban is visszatükrözõdtek. Végül kétévnyi házasság után úgy döntöttek, hogy elválnak, s az író úgy határozott, hazaköltözik szülõvárosába, Providence-be.

Hazaköltözése utáni életciklusa bizonyult legtermékenyebbnek írói munkásságában. A legtöbb novelláját, leghíresebb mûveit ekkor írta. Mizantróp életvitele ellenére több kortárs íróval tartotta levelezés útján a kapcsolatot, illetve többeknek is besegített ötleteivel, írásaival. Írótársai közül Clark Ashton Smithszel és August Derlethszel egészen szoros barátságot alakított ki, pedig személyesen sosem találkozott velük. Levelezõ baráti társasága késõbb az író halála után Lovecraft Kör nevet kapta. H. P. Lovecraft élete során sajnos kirobbanó sikert sohasem ért el, írásai az akkori magazinok oldalain való megjelenésnél többre sosem vitték.

Lovecraft végül 1937. március 15-én gyomorrákban hunyt el. Neve felkerült a családi síremlékmûre, ám saját különálló emlékmûvet mindössze 1977-ben kapott rajongóitól. Írásai csak halála után váltak igazán híressé és elismertté. Ezt a hírnevet fõleg a Lovecraft Körnek köszönheti, melynek tagjai tovább ápolták az író irodalmi örökségét. (Munkásságukat nem mindenki dicséri, egyesek szerint többet ártottak, mint javítottak Lovecraft alkotásain.) Az úgynevezetett Cthulhu-mítosz is Derlethnek köszönhetõ, hiszen a Lovecraft mûveiben szereplõ õsgonoszokat õ gyúrta egyetlen hatalmas mítosszá. Végezetül részben ezen kör munkásságának köszönhetõen Lovecraft irományai ma már meghatározó mûveknek számítanak a horror mûfajában.

Lovecraft történeteiben fõként az ember halandóságát, törékenységét állítja szembe a kozmosz felfoghatatlan õsi retteneteivel. Vannak, akik írásait a mai B kategóriás horrorfilmekkel hasonlítják össze, mondván, Lovecraft mûvei hasonló alapokon nyugszanak, mint az említett kategóriájú filmek, így manapság már nem számítanak rémisztõnek. Azok, akik ezt állítják, elfelejtenek két fontos tényezõt, melyek erõsen jellemzõk az író munkásságára. Az elsõ, hogy Lovecraft a múlt század elején alkotott, s akkoriban a média nem volt hatással az írókra, és ennek fényében írásainak fantáziadússága és mélysége hihetetlenül kimagaslónak mondható. De ami fontosabb, hogy alkotásaiban nemcsak maga a cselekmény, a förtelmesebbnél förtelmesebb teremtmények, hanem a hangulat az, ami igazán hátborzongató. Az embert olyan csekély, semmit sem jelentõ teremtménynek ábrázolja, az univerzum õsöreg szörnyûségeivel szemben, mint amilyennek mi képzelünk el egy darabka mohát, mely alantas életét tengeti egy sziklán mit sem tudva körülötte zajló világról. Történeteiben kínosan ügyel minden apró részletre, s nemegyszer olyan mélységû mítoszt teremt egy-egy írása alapjáúl, hogy már maga a háttér olyan borzalmas, hogy az adott fõszereplõt majdnem az õrületbe kergeti, s a legfõbb rettenettel még nem is nézett szembe.

13199028_1096117117107629_735148026_o

Lovecraft mûveire erõsen jellemzõ, hogy az olvasó a történetet egy elbeszélés, egy levél vagy egy harmadik személy szemszögébõl ismeri meg. Az író sokszor kihasználta a mesélõ jelenlétét, akik nemegyszer az idegösszeomlás szélén állnak már attól is, hogy vissza kell emlékezniük a történet rémisztõbb részleteire, ezzel erõsen fokozva a hangulatot. Nemegyszer küszködnek már magával az élmény emberi nyelvre való fordításával is. Hiszen Lovecraft rémségei olyan õsi, nem evilági teremtmények, szereplõinek olyan felfoghatatlan élményeket kell átélniük, melyekrõl az olvasó sokszor csak ködös utalás formájában kap leírást, hiszen maga a mesélõ sem tudja szavakba önteni azt, amit szemével lát vagy látni vél. Ezt a tényt, hogy az ember mennyire alacsonyabb rendû egy fejlettebb létformával szemben, Lovecraft sokszor azzal erõsíti, hogy a fõszereplõk már magától a látványtól képesek összeroppanni, és ha agyuk esetleg képes érzékelni, felfogni azt, amivel szembekerül, még abban az esetben is csak küszködnek a látottak szavakba való öntésével. Ezt talán legtökéletesebben A megnevezhetetlen címû novellájában alkalmazza, ahol a szereplõk azon vitáznak, hogy az ember vajon képes-e minden, elé táruló vizuális érzetet szavakba önteni, avagy sem.

Bár Derleth az író halála után írásait a Cthulhu-mítosszá gyúrta össze, Lovecraft sosem egyetlen nagy univerzális mitológiában képzelte el mûveit. Ám az kétségtelen, hogy vannak visszatérõ motívumok novelláiban, melyek egy nagyobb, még összetettebb egészre utalnak, de Lovecraft erre a jelenségre csak ködös utalásokkal célozgat, s nem mint tényt kezeli, ezzel is megtartva a mitikus vonalat történeteiben.

Az egyik ilyen visszatérõ motívuma egy õsi könyv, a Necronomicon, melyet az õrült arab, Abdul Alhazred készített, emberbõrkötéssel. Írásaiban a könyv egyfajta túlvilági bibliaként értelmezhetõ, melyet mindig nagy gonddal õriznek, s több mûvében visszaköszön. A könyvet magát sose írta meg a mester, mindig csak utalásokat tett rá, illetve néhol idézett belõle egy-egy rövidke részletet, ezzel is fenntartva az iromány körül lévõ sejtelmes mítoszt.

A másik ilyen motívum azok az õsi istenek vagy univerzális lények, melyeket az ember alantas érzékszervei fel sem képesek fogni. Ezekre az õsöreg, földöntúli teremtményekre nemegyszer találunk utalást Lovecraft mûveiben, melyek egy nagyobb egészre mutatnak rá. S az író fõszereplõi fõleg ezen teremtmények tevékenykedéseivel és azok behatásaival kerülnek szembe, és hamar rájönnek, mennyire semmit sem érõ lények, s milyen borzalmas fenyegetések veszik körül valójában õket. Lovecraft mûvei azért borzasztják el olyannyira az olvasót, mert lefejtik róluk azt a kikezdhetetlennek hitt pajzsot, miszerint mi vagyunk az evolúció csúcsán, s mi mindenek felett állunk. Az író ezt a biztonságérzetet veszi el tõlünk, és vet oda olyan létformák elé, melyeket nemhogy felfogni nem vagyunk képesek, de azoknak mi mindössze annyit jelentünk, mint számunkra egy aprócska hangya élete.

13199342_1096117147107626_878720675_o

Természetes az író alkotásai ennél sokkal komplikáltabb, több rétegbõl álló egészt alkotnak. Mûveit három nagyobb halmazba: klasszikus rémtörténet, sci-fi, és álomvilág szokták csoportosítani. Én most ezen halmazok részletes különválogatásától eltekintetént, ezzek hátborzongató felfedezését már meghagyom minden kedves olvasó számára.

Végezetül jöjjön néhány ismertetõ, a három vaskos könyvet felölelõ rémtörténetek sokaságából, egyfajta ízelítõként.

A lopakodó félelem

Lovecraft szeretett az ismeretlen gonosszal eljátszani. Nincs ez másképpen A lopakodó félelem esetében sem. A történetet egy végig az ismeretlenségbe burkolózó személy meséli el mint élete egyik leghátborzongatóbb emlékét, melynek felelevenítése is már maga a kín.

A történet egy Viharhegy elnevezésû ormon kezdõdik. A mesélõ és két marcona segítõje egy, a domb tetejére épült, évtizedek óta elhagyatott és a környékbeliek által erõsen került, több emelet magas, ódon épületben vert tanyát, hogy rajtaüssenek a környéken garázdálkodó ismeretlen teremtményen. Egy rövidke elbeszélés során megismerjük a vidék történetét és hogy tulajdonképpen mesélõnk miért is van most ott, ahol. A helybeliek szerint egy eleddig még sosem látott rettenet lakozik Viharhegyen, ami éjjelente, ha nagy viharok vannak, settenkedve lelopózik a helyi településekre, és emberekre vadászik. A fõszereplõt világéletében vonzották a különös, hátborzongató, és megmagyarázhatatlan események, így mikor hallotta, hogy egy egész falura való ember tûnt el egy éjszaka leforgása alatt, azonnal elutazott Catskillsbe, ahol Viharhegy is található, hogy utánajárjon az egész esetnek. Így került a mostani hátborzongató helyzetbe két társával egyetemben.

Az éjszaka lassan telt, és vihar közelgett. A három férfi megbeszélte, hogy felváltva õrködnek, míg a másik kettõ alszik, és egymás mellett töltik az éjszakát, semmiképpen nem válnak szét. Éppen a soron következõ férfi õrködik, így fõszereplõnket végül elnyomja az álom. Vérfagyasztó sikolyra riadt fel, majd egy villám mindent elvakított elõtte, és két társának hûlt helyét találta. Eszeveszett menekülésébõl napokig tartó tébolyodott bolyongás lett a helyi erdõkben, mire rátaláltak a helybeliek. Újabb napok telnek el lábadozással a helyi kórházban. Késõbb aztán ismét nyomozás indul az ismeretlen teremtmény után, melynek beláthatatlan következményei és végkimenetele lesz.

Lovecraft A lopakodó félelem címû novellája véleményem szerint bátran a legjobb klasszikus rémtörténetei közé sorolható. A helyszín, az erdõs, dimbes-dombos, elmaradott vidék már önmagában hátborzongató légkört teremt, hogy a Viharhegy erdõvel benõtt, ódon, penészes épületét ne is említsem. A lassan haladó nyomozás, valamint a környékhez, a Viharhegyhez és magához a szörnyeteghez köthetõ egyre több rejtély fokozatosan növeli a feszültséget, és szépen fenntartja az olvasó érdeklõdését. A förtelem többször is feltûnik a novella folyamán, ám annak ábrázolását az író oly ügyesen kerüli meg (az éj sötétjében nem kivehetõ alak, vagy a mesélõ agykapacitását meghaladó teremtmény, melyet nem képes felfogni), hogy mindvégig fenn tudja tartani a felé irányuló feszültséget.

Emellett Lovacraft nem kevés hidegrázós résszel fogja elménket borzolni a novella folyamán, mely leírások olyan velõtrázóan fokozzák a hangulatot, hogy akár csak pár sorocska elolvasásától az érzékenyebb olvasóknak biztos feláll a hátán a szõr. De Lovecraft ezzel nem elégedett meg, hiszen a legvégére tartogatta a legszörnyûbb rémálmunkat. A végkifejlet ugyanis olyan nyomasztó hangulattal lett megáldva, melyre még a mester novelláiban is ritkán akad példa. S a Viharhegyet uraló förtelem mibenléte is egészen meglepõ lesz, azt garantálom.

A lopakodó félelemre egyszerûen nem tudok rosszat mondani. Szinte tökéletes alkotás lett. Hangulata, cselekménye és hossza is pontosan megfelelõ. Se nem túl hosszú, se nem túl rövid. Nincsenek benne felesleges idõhúzások, az erõltetett, semmitmondó részletek is elkerülik. Mindösszesen a Lovecraftra jellemzõ védjegy hiányzik belõle, miszerint egyfajta mítoszt teremt történetei mögé. De ez szerintem megbocsájtható, hiszen egy nagyszerû rémtörténetet tett le az olvasók elé.

Randolph Carter vallomása

Lovecraft szörnyûséges történetei hátborzongató mivoltát olyan elemekkel szereti fokozni, melyektõl az olvasó egy egyedi, feszült, kissé nyomasztó hangulatba kerül. Az egyik ilyen elem a szereplõ egyfajta sokkos, tudathasadásos állapota. Lovecraft hõseinek az író förtelmes, nem evilági, torzszülött teremtményeivel való találkozása egyfajta sokként éri õket, s ez csaknem elpusztítja elméjüket. Ebbõl az agyroppantó állapotból kiverekedve próbálják utólagosan elmesélni az átélt borzalmakat, félve visszaemlékezni a látottakra, azzal a feltételezéssel nyugtatva önmagukat, hogy az egész csak egy lidérces álom volt valójában. S az, hogy a mesélõ már magától az emléktõl is fél, az olvasóra is kihatással van. Ezt az elemet vetette be erõteljesen az író a Randolph Carter vallomása címû alkotásában.

(Érdekesség: Randolph Carter visszatérõ személy az író mûveiben. Karakterével elõször ebben a novellában, s ezen kívül még öt másik mûvében találkozhatunk. Egyes Lovecraft-elemzõk Randolph Cartert magával az íróval azonosítják, a mûveiben megjelenõ egyfajta alteregóként.)

13199028_1096117117107629_735148026_o

Randolph egy feltételezett kihallgatáson van. Az író nem utal konkrétumokkal a jelenetre, de a mesélõ egyfajta vallomásként meséli el a történetet. Elmondása szerint, amit a zavarodott emlékeit eltakaró jótékony ködfüggöny mögül ki tud hámozni, barátjával, Harley Warrennel éppen egy õsi, elfeledett temetõbe tartottak. Warren egy számára elolvashatatlan nyelven íródott könyvben tett utalások miatt kutatta fel barátjával éjnek idején a temetõt, hogy megleljenek egy bizonyos sírboltot. A sírbolt viszont nem várt rémségeket rejt feneketlen mélységeiben.

A felvezetésben Randolph maga se tudja, mi történt igazán. Csak ködös emlékei vannak, amiket próbál elmesélni, de saját maga sem biztos abban, hogy amire visszaemlékszik, az valóban meg is történt. Ez a bizonytalankodás furcsa, kellemetlen érzést kölcsönöz a novella elejének, amit aztán a õsi, növényekkel sûrûn benõtt temetõ ábrázolása hamar tökéletes hátborzongató atmoszférává változtat.

A novella sajnálatos rövidsége miatt hamar elérkezik a tetõpont. A megtalált sírboltba Warren behatol, és hosszú, több tíz méteres drótvezetéken, távbeszélõvel kommunikál Randolphfal. Az író tökéletesen feszült hangulatot teremt, míg Randolph az elhagyatott temetõben, egy síron ülve várja társa jelentkezését. Amit aztán sokszorosára fokoz a másik férfi fokozott hangulatú elbeszélése. De hogy mit talál társa, azt mindenki maga élje át. Elég velõs rémtörténettel áldott meg minket Lovecraft, melynek végkifejlete, az író jó szokásához mérten, elég erõs lett. Ám sajnos a rövidsége miatt, nem képes igazán kibontakozni a hátborzongató hangulat, hiszen mire végre beindulnának az események, már véget is ér a novella.

A Randolph Carter vallomása, bár egy rövidke novella, mégis az író nagynevû alkotásaival képes vetekedni. Atmoszférája és hangulata teljesen magába szippantja az olvasót, s a teljes extázis elérésében csak csekély terjedelme szab gátat.

Álmok a boszorkányházban

Walter Gilman egyetemi tanulmányait folytatja, amikor Arkham városában kibérel egy igen rossz hírnek örvendõ, évtizedek óta üresen álló bérszobát. A helyiség valaha Keziah Mason lakhelye volt, akit a 17. században a boszorkányüldözés igen “termékeny” idõszaka alatt állítottak bíróság elé és ítéltek el a boszorkányság gyakorlásának vádjával. Gilman, mikor tudomására jutott a hely története, haladéktalanul kivette a szobát, és beköltözött oda. A helyi levéltárban olvasottak alapján Keziah olyan, ember számára ismeretlen szögekkel és mértani alakzatokkal foglalatoskodott, melyek kitágítják az ismert világunkat, és más dimenzókba adnak betekintést. Gilman valósággal megszállottja lesz a szobának, mindenhol a rejtélyes szögeket és az azokra utaló nyomokat keresi. Késõbb idegállapotára is kihatással lesz a szoba nyomott hangulata és az õrült kutatómunka. Nem sokkal beköltözése után lázálmai jelentkeznek, és folyamatos tanulmányi romlása mellett szellemi leépüléssel is küzd. Látomásaiban olyan felfoghatatlan helyekre jut el és olyan elképzelhetetlen teremtményekkel találkozik, melyekre legvadabb álmaiban sem gondolt volna. Minden egyes álmát valamilyen fura alakok kötik össze, s lassan az álom kezd egybeolvadni a valósággal.

13162131_1096117123774295_581165180_n

(Érdekesség: Arkham városa egy fiktív, Lovecraft által kitalált település, mely többször is visszaköszön az író novelláiban. A település a modern kort is megihlette, hiszen a DC képregényhõse, Batman is egy Arkham elnevezésû elmegyógyintézetbe záratja be ellenlábasait.)

Az Álmok a boszorkányházban címû novellában nem csak a Lovecraftra gyakorolt rémálmok figyelhetõk meg, hanem az írónak a boszorkánysággal kapcsolatos érdeklõdése is erõsen visszatükrözõdik. A kettõ pedig egy igen sajátos egyveleget alkot. Az íróra oly jellemzõ megoldás, miszerint a feszültséget és a misztikumot szépen lassan építi fel, itt is tökéletesen megfigyelhetõ. Az álomvilág, melybe a szereplõ éjjelente belép, eleinte teljesen keszekusza, az olvasó nehezen tudja értelmezni, vajon mit is akar az író elmesélni neki. Ezzel Lovecraft tökéletesen adja vissza az álmok kivehetetlenségét, megfejthetetlenségét és minden racionalitást nélkülözõ, sokszor csak egy nagy értelmetlen katyvasznak ható mivoltát. Ahogy halad elõre az olvasó a novellában, úgy lesz egyre világosabb számára az álomvilág, s egyre többet megért a történésekbõl.

Ám Lovecraft nem csak az álomvilág agyzsibbasztó, felfoghatatlan világát, hanem annál többet épített bele a novellába. A történet elõrehaladtával az értelmetlennek látszó álomvilághoz szépen lassan egy klasszikus rémtörténetet szõtt hozzá, melyek így együtt igen egyedi horrort alkotnak. A sajátos atmoszféra, melyet az álmok és a város, illetve a furcsa hangulatú szoba áraszt, amit az író megízesített a boszorkányság hozzákeverésével, erõsen elüt Lovecraft többi alkotásától. Éppen ezért nehezen emészthetõ, fõleg a mai olvasó számára, hiszen nekik Lovecraft régies írásmódjával is meg kell küzdeniük. Ám aki felülkeredik ezen az apró nehézségen, kitárul elõtte Lovecraft egyik legegyedibb és legkülönlegesebb írása, mely maradandó élményt hagy maga után.

Zarándokút Kadathba

Randolph Carter álmaiban egy csodálatos helyet, Kadath városát fedezte fel. A város oly erõs hatással volt rá, oly erõs vágyakozást érzett, hogy bejárhassa utait, beleshessen minden egyes szegletébe, letekinthessen gigantikus tornyairól, hogy éber állapotában is folyton a szépséges városon járt az esze. Végül nem bírta tovább, és egyik álmában elhatározta, hogy felkeresi sóvárgása helyszínét, Kadath minden képzeletet felülmúló városát. Utazása során viszont nem várt akadályokba fog ütközni, és az olvasó az õ hihetetlen és rémséges kalandjait élheti át.

Lovecraft novellája egy igen érdekes témával foglalkozik: a tudatos álmodással. A tudatos álom az az állapot, amikor tisztában vagyunk azzal, hogy álmodunk, és képesek vagyunk irányítani cselekedetünket álmunkban. Az ismételten elõkerülõ Randolph Carter, a fõszereplõ is eszerint cselekszik, és az álomvilág egyre mélyebb és mélyebb rétegeibe merül el, hogy megtalálja az áhított várost. Lovecraft a különbözõ rétegeket különbözõ világoknak álmodta meg, melyek szorosan kapcsolódnak egymáshoz, és egy nagy egészet alkotnak. Az író olyan mélységû, élõ, lélegzõ birodalmat alkotott meg, mely akár felvehetné a versenyt Tolkien Középföldéjével is. A felvonultatott tájak, az álombeli lakosok és bizarrabbnál bizarrabb teremtmények bebizonyítják az olvasónak, hogy Lovecraft milyen hatalmas képzelõerõvel volt valójában megáldva. Nem kevés hasonszõrû iromány átrágásával a hátam mögött bátran kijelenthetem, hogy Lovecraft ezen novellájának fantázaidússágával sok más írót utasít maga mögé. S akik egyszeri ponyvaírónak tartják, nekik kötelezõ olvasmánnyá tenném ezt a novellát, hogy megtudják, milyen briliáns elmével rendelkezett Lovecraft.

A Zarándokút Kadathba erõsen összekeveri a fantasy és a horror mûfaját, mely egy szinte tökéletes rémtörténetté áll össze. Az utazás, melyen a fõszereplõvel együtt az olvasó is keresztülmegy, egy igazán tartalmas út lesz. Olyan tájakon járhatunk és olyan lényekkel fogunk találkozni, amik minden olvasó fantáziáját maradéktalanul ki fogják elégíteni. S az egészre mindösszesen a novella túlnyújtott hosszúsága vet negatív árnyékot. Véleményem szerint Lovecraft feleslegesen hosszúra írta ezt az írását. Némely részeket szükségtelennek, inkább idõhúzásnak, mintsem a történetet elõrelendítõnek éreztem. Ám ezt az átélt élmény, melyet a sok-sok kaland és sokszor hátborzongatóan nyomasztó jelenet ad, könnyedén feledteti az olvasóval. Egy szó, mint száz, Lovecraft álmokkal kapcsolatos írásai közül a Zarándokút Kadathba az egyik legerõsebb, legtartalmasabb és legvelõsebb darabja, melyet vétek lenne kihagyni.

Szín az ûrbõl

Arkham városától nyugatra elfeledett szántóföldek és elburjánzott gyömölcsösök találhatók. Mikor kiküldenek oda egy mérnököt, hogy felmérje a vidéket az új víztározó építése végett, furcsa történeteket hall a helyi lakosságtól. A környékbeliek csak a Különös napokként emlegetik a vidék rémmeséjét, és senki sem akar konkrétumokkal szolgálni. A mérnök végül kutakodásai révén eljut egy bizonyos Ammi Pierce nevû vén remetéhez, aki egy eldugott helyen éldegél, ódon viskójában. Az öreg nagy nehezen végül elmeséli neki a Különös napokat, ahogy a helyiek nevezik. A rémtörténet pedig a mérnök minden idegszálát igénybeveszi, mert egy olyan szörnyûséges titkot tud meg, mellyel még a leghajmeresztõbb rémálma sem vetekedhetett volna. Az öreg elmesélése szerint a környéken lakott annak idején Nahum Gardner és családja, a maguk kis tanyáján. Egy napon különös fényjelenség tûnt fel az égen, mely színét nem lehetett leírni, hiszen ilyen színárnyalat az ismert világban nem található. Majd egy kõ hullott alá az égbõl, egyenesen Nahum kútja mellé. A furcsa eset nyomban hírnevet kapott, és tudósok jöttek megvizsgálni a meteoritot. A vizsgálatok szokatlan eredményeket hoztak. Ám a kõ igen gyors elpárolgása még furcsább volt. Az eset amilyen gyorsan szárnyra kapott, olyan gyorsan tûnt el a köztudatból, és lassan mindenki elfeledte a történteket. De Nahum családja és a tanya ezután furcsa események gazdája lett, s a legszörnyûbb dolgok még csak most következtek…

cthulhu

Lovecraft novellája, bátran kijelenthetem, korszakalkotó mûnek számít. Az alapsztori és a késõbbi történések elõrevetítették a modern kor horrorfilmjeinek sokaságát. Egyfajta eredettörténetként is felfogható, hiszen számtalan modern mû ebbõl a novellából táplálkozott. A szépen egyenletesen felépített feszültségkeltés természetesen itt is tökéletesen van kivitelezve. Az ismeretlen kõzet körüli vizsgálódás megfelelõ feszültséget alapoz, hiszen még a tudósok sem tudják, mivel van dolguk, emellett tökéletesen fenntartja az olvasó érdeklõdését. A késõbb megjelenõ, tanya körüli furcsaságok pedig csak fokozzák a feszült, nyomasztó érzetet, mely egy csipetnyi sejtelmes misztikummal van megfûszerezve. Lovecraft ezen novellája kissé különc, hiszen az alapozás és a hangulatépítés sokkal nagyobb szerepet kap, mint más mûveiben. Ám ez csakis a mû végkifejlete miatt van. Hiszen a novella végére olyan extázisba megy át az olvasó borzongatása, ami bizony még Lovecraft mûveihez mérten is kevés írásában lelhetõ fel.

De van itt egy másik dolog is. A szín. Lovecraft novellájában az emberiségnek ismételten a kozmosz felfoghatatlan ismeretlenjével kell szembenéznie. Ám ezt, az univerzum borzalmát ez alkalommal nem valamilyen szörnyûséges élõlény formájában tálalja elénk az író. Ennél sokkal egyedibb és fantáziadúsabb megoldást választott. A színt. Egy olyan színt ír le nekünk az író, mellyel ember még sosem találkozott. Egy színt, mely magával a végtelen kozmoszból alászállott halállal egyenértékû. A szín, ami uralja az egész novellát. Egy olyan szín, mely nem létezik, nem tudni, milyen, ám Lovecraft oly ügyesen bánik a szavak leírásával, hogy az olvasó szinte képes maga elé képzelni a felfoghatatlan univerzum színét. Nagyon érdekes és egyedi hozzállás ez a mindenség felfoghatatlanságának ábrázolásához. Nem egy túlvilági szörnyûséggel, egy ember által alig értelmezhetõ ideológiával, hanem egy szimpla egyszerû színnel személyesíti meg azt, ami túlmutat a halandó emberen. Aki elolvassa a Szín az ûrbõlt, bizton állíthatom, hogy maradandó élményben lesz része, hiszen az író egyik legjobb, ha nem a legjobb mûvét veszi a kezébe.

Az ezüstkulcs

Randolph Carter, az álmok véget nem érõ világának nagy kalandora és csodálója, mikor elérte a 30 éves kort, elvesztette az álmok birodalmának kulcsát. Születésének 30. évfordulója után többé nem tapasztalhatta meg mindazt a leírhatatlan csodát, melyet álmaiban élt meg. Sokáig kereste visszatérésének megoldását, ám bele kellett törõdnie, hogy nem képes újbol Álomfölde útjait járni. Ekkor hétköznapi emberi életet próbál élni, mint mindenki más, de sehogy se leli benne örömét, mindent olyan sekélyesnek és sivárnak vél, unja saját önnön életét. Egy napon megismerkedik egy furcsa emberrel, aki erõs érdeklõdést mutatott az okkultizmus és a tiltott tanok iránt. Hét évet töltött az ember társaságában, aki végül egy végzetes éjszakán egy õsi temetõben eltûnt. Ekkor Carter, újfent céltalan életét folytatván, emlékeiben kezd kutatni, s egy régen elfeledett doboz holléte dereng fel neki, mely talán az álmok régen keresett kulcsát rejti. A kulcs elõkerül, s Randolph elutazik a régi szülõi birtokra, hogy meglelje a kulcshoz tartozó ajtót. Ám amit talál, az egy sokkal nagyobb egésznek kicsiny szelete.

arkham

Mint ahogy az fentebb is észrevehetõ, Az ezüstkulcs novella Lovecraft álomciklusát erõsíti. De mivel a folytatás már a sci-fi vonalhoz tartozik, így nem kerülhettem el eme mû beemelését is, hiszen Az ezüstkulcs kapuin át az elõddel együtt tesz ki egy egészet.

A novella elsõ fele az ismételten elõkerülõ Randolph Carter mindennapi életének sivárságát és annak teljes ürességét ábrázolja. Lovecraft az akkori erõsen modernizálódó társadalomnak próbál tükörképet állítani, bemutatván, valójában mennyire üresek lettek az emberek. Ezen több oldalas leírás olyan szinten merül el a Randolph általt teljesen üresnek érzett emberi társadalom és élet kivesézésében, hogy az az olvasónak már-már unalmasan is hathat. Kétségtelen, hogy ezt a rész Lovecraft kicsit túlzásba vitte, és feleslegesen elnyújtotta. Kapunk egy kis, egybekezdéses utalást a már általam is bemutatott Randolph Carter vallomása címû írására is, mielõtt belelendülne a novella.

A történet második fele jóval több érdekességet hoz nekünk, mint az elsõ. Carter elutazik a szülõi birtokra, mely ódon, elhanyagolt, pusztulásnak induló mivolta megfelelõen hátborzongató hangulatot teremt a további történésekhez. S hogy végül mit talál Randolph? Lovecraft egy érdekes megoldást tálal az olvasó elé, mely egy csipetnyi ízelítõt ad a novella évekkel késõbb megjelenõ folytasából.

Az ezüstkulcs kapuin át

Négy ember gyûlt össze, hogy az évekkel ezelõtt nyomtalanul eltûnt Randolph Carter hagyatékán osztozzanak. Mindnyájan ismerték az álomvilág nagy vándorát, és maguk is osztoztak sokszor eme utazások rejtélyes csodáiban. A négy ember taglalni kezdi, ki mit tudott Carterrõl, majd végül egy különös külföldi alak veszi át a mesélõ gyeplõjét, s egy olyan történetbe kezd, mely minden eddigi tapasztalatunkat megváltoztatja a kozmosz felé. A történet szerint Randolph valóban megtalálta az álmok világának kapuját. Ám ez a bejárat valójában csak egy aprócska ajtócskája volt az egész kozmoszt és minden létezõ dimenziót, valamint idõsíkot egybekötõ multiverzum végtelen sokaságának. Randolph egy kaotikus és nehezen értelmezhetõ utazás után eljut az Õstudathoz, kinek mondanivalója van számára, s már régóta várta õt. De hogy ki is, mi is ez az Õstudat, mi a szándéka Carterrel és minderrõl hogyan szerzett tudomást Carter egyik ismerõse, annak felfedezését már az olvasóra bízom.

A történet felvezetésének elolvasása után gondolom már mindenki számára világossá vált, hogy miért voltam kénytelen beemelni ide Lovecraft álomvilági történeteibõl Az ezüstkulcs címû írását. S értékelni is a kettõt együtt tudom csak, hiszen egy nagy egészet alkotnak. Sajnos Az ezüstkulcs kapuin átról nehéz spoilermentesen írni. A novella elsõ negyedében megismerhetjük a négy embert, akik Randolph hagyatékán osztozkodnak. A helyiség, ahol összegyûltek, furcsa, sejtelmes, misztikus kisugárzással rendelkezik az olvasó számára, így az alaphangulatot tökéletesen megadja egy olyan történethez, mely, bizton állíthatom, minden sci-fi rajongót maradéktalanul ki fog elégíteni, még a legedzettebeket is. Lovecraft egy olyan mély gondolatú történetet tesz le az olvasó elé ebben a novellában, mely bizony komoly gondolkodásra készteti az embert. Az író a gondolattal, amit el akar mondani nekünk, bizony erõsen meghaladta a korát, ezzel is bebizonyítva a nagyszerû elmével megáldott mivoltát.

Ám nem csak eme gondolat teszi oly kiválóvá a novellát. A késõbbi cselekmény is, egy, az elõzõ század elején élt író tollából visszaolvasva, hihetetlen fantáziára vall. Bár az írás utolsó negyede talán a mai olvasónál már nem fog olyan átütõen nagy sikert aratni, de ha valaki Lovecraftot olvas, sose feledje el, hogy egy közel száz évvel ezelõtt élt író eszmefuttatását éli át, akire semmilyen mai modern írás és média által gerjesztett behatás nem volt hatással. Ennek tudatában pedig páratlanul nagyszerût alkotott Lovecraft ezzel a novellával. Úgy volt képes átemelni a cselekményt az évekkel ezelõtt elkezdett álomvilágciklusából a sci-fi témába, hogy azt az olvasó szinte észre se veszi. S mindemellé, a történet legvégére egy olyan leleményes csavart tett bele írásába, mely bizony, azt kell mondanom, csak hab a tortán.

Az Õrület hegyei

Kietlen, kopár, hófödte tájak. Csontig hatoló fagy. Egy csapat tudós és egy szörnyû rejtély, mely évezredek óta a jég fogságában aludta mély álmát, míg az emberek be nem tették lábukat az Antarktiszra. Nem, ez nem a jól ismert és közkedvelt The Thing címû amerikai horrorklasszikus. Ez nem más, mint H. P. Lovecraft egyik, korát meghaladott rémtörténete.

Történetünk fõhõse egy bizonyos William Dyer nevû úriember, aki geológus professzorként csatlakozik egy csapat tudóshoz, kiknek nem más a céljuk, mint a felfedezetlen Antarktisz feltérképezése, illetve különféle kutatómunkák elvégzése. A szorgalmas tudósok szépen haladnak a munkával, mígnem a csoport szétválik.

Lovecraft-cthulhu

Innentõl kezdve az olvasó szokatlan helyzetben találja magát, hiszen nem közvetlenül a fõszereplõtõl kapja az információkat, ahogy ezt megszokhattuk más hasonló mûvekben. Nem is egy másik szereplõ által. Mivel a szétvált csapat tagjai rádión kommunikálnak egymással, bizonyos idõközönként a kisebb csoport, akik elõre repültek és egy gyors tábort létesítettek, rádión jelentést ad le. A fõszereplõ ezen jelentéseket próbálja az olvasó elé tárni, hogy aztán a történet és a cselekmény elsõ felét ezek alapján kelljen összeraknunk. Néhol kissé zavaros, néhol kissé érthetetlen, amit olvasunk, de ez is tökéletesen átadja azt a sokkot, ami a tudósokat érte. Hiszen a kutatás nem várt fordulatot vesz. Az elõretolt kutatóbázis ugyanis valamit talál a jég alatt. Valamit, amitõl a magukkal vitt szánhúzó kutyák bekattannak, valamit, ami nem evilági, valami olyat, amit emberi ész alig tud felfogni. Majd váratlanul nem érkezik több jelentés a csoporttól, s fõhõsünk úgy dönt, megnézi, mi történt a társaival. Amit pedig talál, meghaladja minden képzeletét, s legszörnyûbb rémálmai sem érhetnek fel azzal a borzalommal, amit átél, és amitõl az olvasónak a hideg futkos a hátán.

Most, gondolom, vannak, akik azt gondolják, hogy a megszokott sztori jön: jajj, egy szörny, aki lemészárol mindenkit, és jajj, most hû, de félnem kéne. Ám õk mind tévednek! Lovecraft nem egy egyszerû rémtörténetíró, ami a cselekményen is meglátszik, hiszen a történet ezután nem a ma megszokott, kitaposott ösvényeken halad tovább. Kapunk itt mindent amire számítani vélünk és amire gondolni se mertünk volna, ráadásként végül egy olyan eredettörténetet kerekít ki az író az egészbõl, hogy az ember szája tátva marad tõle.

Egy viszonylag hosszú novella, tele feszültséggel, misztikummal, borzalommal és rémséggel. Ám sajnos, mint minden a világon, ez sem tökéletes. Néhol kissé unalmas, néhol kissé elveszik a felesleges részletekben. Ám az összhatás feledhetetlen élménnye teszi, s aki végére ér Lovecraft egyik leghosszabb történetének, bizton állíthatom, h maradandó élményben lesz része.

Akinek sikerült a cikk legaljára eljutnia, már talán kapizsgálja milyen változatos borzalmakkal teli történetek várnak rá ha nekiül H. P. Lovecraft mûveinek. Annak aki pedig úgy dönt, hogy beleveti magát az író munkásságába, kitartást és sok-sok kellemes emléket kívánok.

(Wooltur)

Be the first to comment on "H. P. Lovecraft Összes művei I-III."

Leave a comment

Your email address will not be published.


*