Kriptozoológia 7. rész – Bunyip

krypto7_thumbAhogy azt az előző Kriptozoológia cikkemben említettem, Ausztrália nemzeti mitikus állata kétség kívül a Bunyip. Mint a jó kapitalisták általában, déli féltekén élő barátaink is előszeretettel próbálnak meg pénzt…, akarom mondani látványosságot csinálni természeti kincseikből. Igaz ez akkor is, ha az a bizonyos természeti kincs lehet, nem is létezik. Ez persze nem tartja vissza a leleményes ausztrál vállalkozókat attól, hogy kirándulásokat szervezzenek a Bunyipok feltételezett élőhelyére, kabala-, sőt egyenesen rajzfilmfigurákat mintázzanak róluk. Így belegondolva ezen utóbbi nem is tűnik olyan könnyű feladatnak, figyelembe véve, hogy a Bunyip talán az egyik legextrémebb példája annak, mennyire eltérő leírásokat képesek a szemtanúk szolgáltatni egyazon néven nevezett lényről.

A bunyip (kiejtve /ˈbʌnjɪp/, nem pedig bunyip, szépen, magyarosan) legendája jóval azelőttre nyúlik vissza, hogy az első telepesek kikötöttek volna Ausztrália partjainál. Az ausztrál őslakók nyelvén a lény neve ördögöt, gonosz szellemet jelent. Egyes törzsek állítólag annyira rettegtek az ilyen néven emlegetett kreatúrától, hogy még lerajzolni, vagy leírást adni sem voltak hajlandók róla. Az egyik legenda szerint egy Bunyip névre hallgató férfi magára haragította a Szivárvány Kígyót (egyfajta alapvetően jóindulatú, teremtő istenség az ausztrál őslakosok mitológiájában) azzal, hogy jóízűen elfogyasztotta annak egyik totemállatát. A felbőszült isten azzal büntette Bunyipot, hogy gonosz szellemként azzal kell töltenie minden szabadidejét, hogy embereket csaljon a mocsarakba, hogy ott aztán lakmározzon belőlük. Az ausztrál őslakosok szerint Bunyip különösen a finom és porhanyós húsú nőket és gyermekeket részesíti előnyben, egyszóval afféle mumusként funkcionál az őslakosok esti-meséiben és tábortűz mellett mesélt rémtörténeteiben.

krypto7_03

Ausztrál bennszülött Bunyip ábrázolása a 19. századból.

Mint fentebb említettem, a lény, melyet bunyipnak neveznek meglehetősen változatos formákban létezik a szemtanúk szerint. A sokféle leírás alapján elkülöníthető egy fóka, vagy kutyaszerű (észlelések 60 százaléka), illetve egy hosszú nyakú változat (észlelések 20 százaléka). A fennmaradó 20% között hatalmas tengeri csillagtól kezdve, krokodilfejű, vagy kacsacsőrű bunyipokig minden megtalálható. A fóka-kutya változat 120-180 cm hosszú, loncsos fekete, vagy barna szőrzettel. Feje kerek, fókaszerű bajusszálakkal, szeme csillogó, farka nincs. A hosszú nyakú változat 1,5 – 5 méter hosszú, szőre barna, vagy fekete, feje lóéra, vagy emuéra emlékeztet. Füle nagy, agyarai kicsik, nyaka hosszúkás, körülbelül 90 cm hosszú. Négy lábon jár, lába háromujjú, farka lóéra emlékeztet.

krypto7_01

Amiben mindkét változat megegyezik, az az élőhely: a bunyipok egyértelműen mocsári élőlények, éjszaka aktívak. Jellegzetes üvöltéseik az ausztrál éjszakában messzire jelzik, hogy a közelben tartózkodnak. Lényegében egész Ausztráliában elterjedtek, de a legtöbb észlelésre Victoriában, New South Walesben és kelet-Nyugat-Ausztráliában került sor. Állítólag – akárcsak Ausztrália őshonos állatainak jelentős része – tojással szaporodnak, melyeket elhagyott kacsacsőrű emlős fészkekbe raknak le.

Érdekes módon, annak ellenére, hogy a bunyipból afféle celebritás lett a modern ausztrál popkultúrában, a múlt század közepe óta gyakorlatilag alig érkeztek jelentések bunyippal történő találkozásról, illetve nehéz őket hitelt érdemlőnek tekinteni. Sőt a hosszú nyakú változatot egészen 19. század óta nem látták, minek alapján egyesek a “faj” vagy “alfaj” kihalására következtetnek. Az viszont vitathatatlan, hogy az efféle legendák sokszor nem minden valóságalap nélkül valók. A bunyip észlelések egy részére magyarázatul szolgálhat, hogy a szemtanúk valójában fókákat láttak, oroszlánfókák, vagy elefántfókák ugyan leginkább tengeri állatok, ám ritkán édesvízi környezetben is előfordulhatnak, ahol a látványukhoz nem szokott helyiek könnyen összetéveszthetik azokat valamilyen mitikus szörnnyel. A régmúltban keletkezett törzsi legendákban szereplő szörnyetegek könnyen lehetnek a törzsi emlékezetben megmaradt lények. A negyedidőszak végén, kb. 20 ezer évvel ezelőtt Ausztráliában még éltek ősi, hatalmasra növő erszényesek, melyek alkalmasak lehettek arra, hogy rettegést váltsanak ki az őslakosokból. Az egyik jelölt a Palorchestes nevezetű tapírszerű növényevő, a másik – valószínűbb – jelentkező a Diprotodon optatum, mely a jelenleg ismert legnagyobb erszényes állat volt a maga több, mint 3 méteres testhosszával és egy méter hosszú, lószerű koponyájával. Az egyetlen probléma ezekkel a lényekkel, hogy a kutatások szerint egyikük sem folytatott vízi életmódot.

krypto7_02

Diprotodon optatum (fantáziarajz)

Akármilyen ismert vagy, mind ez idáig ismeretlen lény rejtezik Ausztrália és Tasmania mocsaraiban, tavaiban és folyóiban, úgy tűnik remekül ért a rejtőzködéshez. A keresésére indult expedíciók rendre kudarcot vallottak, például 1890-ben a Melbourne-i Állatkert által szponzorált expedíció is üres kézzel tért haza Victoria közelében lévő Euroa területről, ahol pedig gyakran észlelték a lények jelenlétét. Arra, hogy a bunyip újkori népszerűsége ellenére miért nem mutatkozott az utóbbi ötven évben, a legvalószínűbb magyarázat a faj kihalása lenne. Ez azért egy elég szomorú lezárása lenne a bunyipok sok évezredes történetének, az őslakosok által rettegett, félig mitikus, félig hús-vér szörnyeteg még azelőtt írja be magát a kihalt állatok igencsak terjedelmes nagykönyvébe, hogy a fehér ember akár csak egyet is puskacső végre kaphatott volna. Szomorú, de legalább ironikus.

krypto7_04

Gabblack

1 Comment on "Kriptozoológia 7. rész – Bunyip"

  1. Trolleybus | 2016-10-18 at 02:40 | Válasz

    Szomorú, de legalább ironikus, feltéve, hogy valaha létezett.

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..