Kerekasztal #19: Az elveszett csontváz és társai feat. RetroShock Filmszínház

A trash filmek, Zs-kategóriás filmek kimeríthetetlen vitatémát jelentenek filmes körökben. Míg legutóbbi hasonló témájú közös beszélgetésünknél a Sharknado stílusú olcsó, első ránézésre értelmezhetetlen darabok művészi értékeit próbáltuk felfedezni, most visszatérünk az aranykorhoz, az 50-es, 60-as évek zseniálisan minősíthetetlen horror-sci-fi hibridjeihez két modern paródia, a Lost Skeleton of Cadavra és folytatása, a The Lost Skeleton Returns Again kíséretében, melynek készítői az olcsó jelmezektől a béna forgatókönyvig és fekete-fehér színvilágig átvettek mindent a “klasszikusoktól”, majd a végletekig túlozták el ezeket a jellegzetes hibákat. Az elemzésben ezúttal velünk tart KenytheOne, a RetroShock Filmszínház házigazdája és a műfaj egyik legnagyobb hazai szakértője is.

Zoo_Lee: Kezdjük az elején: kinek hogy tetszett a The Lost Skeleton of Cadavra, és folytatása, a The Lost Skeleton Returns Again?

Eyescream: Ahogy már a filmet bemutató cikkemben is írtam, számomra tízpontos alkotásként sikerül megidéznie az ötvenes-hatvanas évekbeli sci-fi/horror produkciók minden félresikerült báját – gondolok itt többek között az olcsó díszletezésre, garázsban fabrikált trükkökre, túljátszott szerepekre, és úgy un block az egész kínosan vicces helyzetek mibenlétére -, ezáltal nem kevéssé felidézve bennem Ed Wood halhatatlannak számító, örökzöld gyöngyszemeit, haha! Ezzel szemben a második rész jobbára önismétlő hangulata a szememben csak egy enyhén felesleges folytatásként él tovább, és bár helyenként jókat lehet derülni rajta, azért bőven fárasztóbb és erőltetett.

Annie: Nekem mindkét film tetszett, de mindegyik másért. Az első rész nagyon jól visszaadta át ötvenes évek filmjeinek hangulatát és naivságát, a második rész viszont a hatvanas-hetvenes évek szörnyes- és kalandfilmjeit idézte. Szerintem az, hogy a karaktereket, párbeszédeket és bizonyos cselekményelemeket egy az egyben megismétel a második rész, nem teszi erőltetetté – illetve dehogyis nem, de ez is a stílusparódia része! Ha mindenképpen választani kéne közöttük, a másodikra szavaznék: az elsőben Animala karakterét nem tudtam hova tenni, nem igazán értettem, mit keres a filmben (azon kívül persze, hogy a rendező felesége).

Cadavra Kerekasztal RetroShock 01

Fixxerx: A Bronson-Canyon egy újabb kultikus “B” filmet hozott el a Lost Skeleton of Cadavra formájában. A helyszín, ahol anno a White Zombie-t forgatták, az Army of Darkness született meg, vagy a Mega Shark csapott össze a Crocosaurussal – megadja a hátteret. A Lost Skeleton ANNYIRA “zs-kategóriás”, hogy Larry Blamire külön elvárta a szereplőktől (akik között pénz hiányában magát a rendezőt és feleségét is megtalálhattuk), hogy fapofával alakítsanak minden jelenetet. Mégis (vagy pont emiatt) a filmben megvan az “Atmospherium”, a századközép minden hibája és vicces eleme visszaköszön (természetesen szándékosan), nosztalgiát ébresztve a nézőkben. A folytatásból pont az első rész egyedisége hiányzott, kicsit erőltetve próbálták ugyanazt a hangulatot megtalálni, de ez nem sikerült…

KenytheOne: Érdekes élmény volt, hiszen meglehetősen nagy előítélettel álltam neki a két filmnek. Megszámlálhatatlan retro sci-fivel a hátam mögött úgy éreztem, a mára önmagukban humorossá vált klasszikusok receptjét egyszerűen nem lehet megismételni a mai korban. Bár annak ellenére, hogy a filmek nem is tudták ezt megcselekedni kifogástalanul, mégis igen betyáros munkát végeztek az alkotók és meglehetősen cickánykodós élménnyel lettem gazdagabb.
Mialatt a Lost Skeleton filmek nyilvánvalóan táplálkoztak az 50-es évek szörnyfilmjeinek kliséiből és másolták annak hibáit, humoros elemeit, ez alatt sikerült egy olyan humor faktort is becsepegtetni a mozikba, ami röviden szólva zseniális. Nem tudom egyedül vagyok-e ezzel a véleménnyel, de néhány dialógus meglehetősen hajazott a Csupasz Pisztoly „fogom a fejem” stílusú párbeszédeire. Bár ütősek voltak a „szörnynek” öltözött, búgó hangú, bokorból kisompolygó rusnya jószágok is, a két filmet mégis a szövegkönyv vitte a hátán.

Cadavra Kerekasztal RetroShock 02

Kele-man: Véleményem szerint a két filmet külön kell kezelni. Míg az első rész, a Lost Skeleton of Cadavra nagyszerű és szórakoztató, egy többször megnézhető bűnös élvezet, addig a második epizód, a Lost Skeleton Returns Again már egy unalmas és erőltetett alkotás. Az összes szereplő visszatér az előző részből, azonban a történet sokkal logikátlanabb, és az is látszódik, hogy a készítők nem tudták, hova akarnak kilyukadni, ráadásul a film közepén a kép hirtelen átvált fekete-fehérről színesre, ennek okát azonban nem tudjuk meg, legalábbis nekem nem jött át. Nem egyszer visszautalnak az előző részre, néha már ugyanazokat a poénokat sütik el ismét, azonban ezek most sokkal gyengébben sikerültek. A második részt sokkal inkább erőltetettnek érzem, melynek célja még egy bőr lehúzása volt a témáról, azonban ez nem sikeredett. Egyetlen pozitívuma talán a filmnek hogy a mutáns szörnyek egy fokkal jobban néznek ki, mint az előző részben.

Zoo_Lee: Bár inkább paródiákról van szó, mint tribute filmekről, mégis, voltak olyan részek, amikor már kicsit remegett a léc, és a paródia is túlzásnak érződött?

Annie: Vannak poénok, amik túl sokáig vannak kitartva, például az első részben az ebédlős jelenetből bőven elég lett volna fele ennyi is; de ettől eltekintve nem. Szerintem a Lost Skeleton filmek egyszerre paródiák és homage-ok, kifigurázzák az alapzsáner jellemző hülyeségeit, miközben sok jelentben látszik, hogy tisztelik a régi B-filmeket.

Cadavra Kerekasztal RetroShock 03

Fixxerx: Mindkét film végig “sok”, de emiatt lett egyedi…a paródia végig megállt. Ritka eset, hogy a valamelyik filmnél ezt olyan szintig tolják túl, hogy még nekem is túl sok – nálam a Manborg érte el ezt a hatást.

KenytheOne: Régi elvem, hogy „paródiát nem parodizálunk” s néhány ponton úgy éreztem, a filmek is túltolják picit. Ez talán ott jött ki leginkább, amikor a karakterek képesek voltak percekig nevetni egy-egy szándékosan rossz poénon. Az ember hamar megérti, mi a poén forrása, de a poén még mindig tart… Most már a néző érzi magát kínosan, a karakterek még mindig nevetnek… a poén még mindig tart, de már senki nem nevet a nézők közül. Ugorjunk már… Ezt és néhány másik hasonló poént leszámítva nálam működőképes volt mindkét film, rengeteg utalás, beállítás, vagy egyszerűen csak egy-egy karakter mimikája tökéletesen rezonált a retro filmekkel. Egyértelmű volt, hogy a filmek mögött hatalmas kutatómunka van, de még több… egyfajta elkötelezettség a filmvilág legmélyebb bugyrai felé. Ez pedig szimpatikus volt.

Cadavra Kerekasztal RetroShock 04

Kele-man: Habár az első rész is kellően fárasztó és agyzsibbasztó volt, mégsem mondanám, hogy átlépte azt a bizonyos határt, amikor a túlzott poénkodás már tönkretenné a filmet. Igazából minden viccen tudtam nevetni, bár néha már nehezen tudtam elhinni, hogy mekkora hülyeséget látok. A film egyik gyakori poénforrása, mely a végén unalmasnak hathatott, az a gyakori szóismétlés volt, nem egy jeleneten belül mondták például szándékosan többször, hogy „tudományos”, azonban ezt egy ivós játékkal még szórakoztatóbbá tudtuk tenni (és igen, a végére elfogyott az itóka). Ezzel ellentétben, a második rész talán azért is sikeredett rosszabbra, mert ezt a bizonyos lécet sikerült átlépniük. A korábbi rekeszizom-fárasztó nevetés helyét a fejünk fogása és a „mikor lesz már vége” mondatok vették át. Valamiért sokkal fárasztóbb és idegesítőbb filmet láthattunk, ami lecsökkentette az élvezeti faktort.

Eyescream: Első részben egyáltalán nem érzékeltem ilyesmit, mivel ez a kvázi hommage összetétele, és szinte minden eleme baromi szórakoztatónak bizonyult, viszont a folytatás ebből a szempontból már egy kissé sántít. Ha fogalmazhatok így, némileg „túltolták a Béláim”.

Cadavra Kerekasztal RetroShock 05

Zoo_Lee: Szerintetek a régi B-filmek készítői mennyire hasonló mentalitással állhattak a munkájukhoz?

KenytheOne: Szinte biztos, hogy akadtak akkoriban is készítők, akik az elejétől kezdve egy komikus dolgot szerettek volna létrehozni, de részemről még érdekesebb az, amikor NEM. Amikor teljes komolysággal, vérrel – verítékkel dolgozva próbáltak a kor technikai hátterével dacolva létrehozni valami szörnyűséget, ami majd hidegrázást okoz a nézőben és örökre emlékezni fog rá.
Nos, általában sikerült. Csak nem úgy, ahogyan tervezték. Nyilván készültek filmek, melyek akkoriban látványosnak, sőt akár félelmetesnek hathattak, de ezen filmek voltak kisebbségben. Bizony keringenek történetek a Giant Claw forgatásáról… valamint arról, hogyan fordult rögtön a kocsma irányába a premiervetítésről a főhőst alakító Jeff Morrow, mielőtt bárki felismerhette volna.
Tudniillik, előfordult, hogy egyes szörnyeket csupán a film elkészítése után vágtak az anyagba, így a főszereplők nem is tudták a forgatás alatt, mégis mi elől futnak. Aztán az első vetítésen amikor feltűnt az a rongyokból összetákolt gusztustalanság, a repülő szotyadék, olyan hisztérikus röhögés tört ki a moziteremben, amiről a mai vígjátékok csak álmodozhatnak…
Roger Corman, a B sci-fi – horrorok nagymestere egyértelmű, hogy egész karrierjében tudatos tervezéssel készítette alkotásait ilyen rémesre. Egyszerűen ha fogsz egy fejlődésében akadályozott, retardált orángutánt és adsz a kezébe egy kamerát, állítom neked, komolyabb produkcióval áll elő, mint egy-egy film Corman úr munkásságából.
Szóval, a kérdésedre a válasz: egyértelműen igen. Rosszat nem nehéz alkotni, de ENNYIRE rosszat, ami ettől lesz szórakoztató, na ahhoz tehetség kell, tervezés, majd a forgatás kezdetekor az összes forgatókönyv / jegyzet elégetése és improvizálás, ami a csövön kifér.

Cadavra Kerekasztal RetroShock 06

Eyescream: Úgy vélem, már akkoriban is bőven voltak megélhetési rendezők és egyéb filmipari fejesek, akiknél egyedül a produkció után kapott lóvé dominált. Magyarán nagy ívben szartak a minőségre, és inkább gyártottak egy tucat gagyit ugyanabból a keretből, mert hitük szerint az is eléggé szórakoztatni fogja a tömegeket. Másrészt pedig nem hinném, hogy akkoriban valaki szándékosan parodizálta volna ki az éppen futó sci-fi vagy horror trendeket (ez inkább a későbbi idők gyermeke), mintegy rávilágítva a műfaj kliséire és gyenge pontjaira csak azért, hogy egyfajta külső szemlélőként, ezeken túlmutatva próbáljon meg egy forradalmian újfajta szórakoztatási formát kicsiholni a nézőkből. Több mint valószínű, hogy a Lost Skeleton filmek készítői is próbáltak teljes autentikusággal nyúlni a témához, emellett persze nem átallottak jól szórakozni a forgatás közben, haha!

Annie: Régen is voltak filmek, amik kifejezetten paródiának vagy komédiának készültek, például az Abott and Costello sorozat az ötvenes évekből, ahol az Universal tulajdonában lévő szörnyeket, (pl Frankenstein, a Múmia, Mr. Hyde) hasznosították újra vígjátékként; vagy egy Lugosi klasszikus, a Bela Lugosi meets a Brooklyn Gorilla. Azoknál a filmeknél viszont, amik annak idején komolynak készültek, biztos vagyok benne, hogy a színészek is komolyan vették a szerepüket, hiába tűnik ma nevetségesnek a film. Akkoriban még nem koptatták önmaguk paródiáivá a horrorkliséket.

Fixxerx: A régi “B” filmek szinte mindegyike halálosan komolyan vette magát, és az adott korban nem is számítottak ennyire elviselhetően rossznak 🙂 Mindig más és már feszíti túl a húrt az emberekben, már 1929-ben polgárokat pukkasztott az Un Chien Andalou, vagy 1932-ben sokkolt a Freaks – pedig mai szemmel nézve már nem sokkolódik a néző ezektől igazán. Ahogy változnak az elvárások, az előző évtizedek filmjeire gyakran már máshogy (pro- és kontra) nézünk, gyakran nosztalgikus hangulatban. Szerintem minden olyan film, ami az utóbbi években próbálta visszaadni a “B”-feelinget, fetrengős röhögéseket okozhatott a színészekben a forgatás során – de pl. a Kung Fury-nál biztos sokat állt a felvétel emiatt.

Cadavra Kerekasztal RetroShock 07

Zoo_Lee: Melyik régi daraboknál érződik mégis, hogy halálosan komolyan vették a munkát az igen kétes végeredmény ellenére is?

Kele-man: A régi B kategóriás filmek prototípúsa és gyakran emlegetett példája Ed Wood munkássága. Mint tudjuk, a filmkészítést halálosan komolyan vette, művei azonban a pénzhiány és a rendező tehetségtelenségének, talán türelmetlenségének köszönhetően borzalmasra sikerültek, azonban a Plan 9 from Outer Space valamint Bride of the Monster mai napig csemege egy trash rajongónak. Ennek ellenére nem egy film készült úgy, hogy az szándékosan rossz legyen. Ennek több oka lehet, görbe tükör a társadalomnak, polgárpukkasztás, vagy csupán önmaguk szórakoztatásra. Kedvenc példám ebből a témából a Danger 5 című ausztrál sorozat, amely remekül parodizálja ki a ’60-as illetve a második évadban a ’80-as évek olcsóbb filmjeit, hiszen hihetetlen profizmus áll mögötte.

Annie: Személyes kedvenceim a Vincent Price filmek, a House of Usher, a Pit and the Pendulum, House of Wax, The Tingler vagy a Masque of the Red Death, amik bármilyen sutának hatnak manapság, még mindig érezni bennük az őszinteséget.

Cadavra Kerekasztal RetroShock 08

KenytheOne: Egyértelműen a Fekete Lagúna trilógia az, amit komolyan vettek, amennyire lehetett, de őszintén megmondom, szerintem nincs olyan szörnyfilm az 50-es, 60-as évekből, ahol ne állt volna a forgatás hosszú percekig, míg mindenki abba tudta hagyni a nevetést. Ami azt illeti, Ed Wood munkásságát talán nem kell mindenkinek bemutatni, nos, ő a legjobb példa arra, hogy egyes filmrendezők mennyire küzdöttek, mennyire próbálták teljes komolysággal elkészíteni azt a bűntettet, amit utólag szalagra vittek. Erről ugye remek film is készült Johnny Depp szereplésével, érdemes megtekinteni. Azt a kínlódást, amit elkövettek a 9-es Terv forgatása során… Annyi elpazarolt erőfeszítést te még nem láttál elmerülni a pocsolyában…

Zoo_Lee: Mégis, a számtalan hiba, és olcsó, szokatlan megoldás ellenére szerintetek mi teszi ennyire élvezetessé ezeket a régi trash filmeket?

KenytheOne: Az, hogy OTT A SZÖRNY. És VISZI A NŐT. Ez a két dolog kell egy jó filmhez. Nem is értem manapság miért próbálkoznak mindenféle kesze-kusza forgatókönyvvel, mélyreható drámával és fordulatokkal. Nincs ennél egyszerűbb és jobban működő recept és talán soha nem is lesz. De ha még mindig nem érted, levezetem neked:
A fiú gyerekek szeretik a szörnyeket. Aztán felnőnek és szeretik a nőket. Na már most, ha egyszerre kapják meg mindkettőt, akkor úgy érzik, mindent megkaptak.
A női nem pedig azonosulni tud az elrabolt lánnyal és gyönyörködik a szörnyet hajkurászó férfiemberben. Mindenki nyer, dől a lé. Az X-Akták pontosan ugyanennek a receptnek a modernizált változata, csak annak legalább a zenéje is jó, nem csoda, hogy siker lett.

Cadavra Kerekasztal RetroShock 09

Eyescream: Mindenképpen az őszinteség. Azokban az időkben –az anyagi forrás mértékének függvényében – ilyen teljesítményekre voltak képesek, és szinte mindent beleadva, megpróbálták komolyan venni az egészet. Még ha köztudottan béna is volt az egész.

Annie: A retrohorrorokon látszik, hogy egy olyan korban készültek, amikor az embereket még pár csepp paradicsomlével és egy papírmasé álarccal is halálra lehetett ijeszteni. Amikor még nem égette ki a horror-relénket a minden nap látott borzalom, amikor még nem kellettek Szerb Filmek a borzongáshoz. Amikor még tudtunk és szerettünk félni, és a horrorfilmek nem csak háttérzajnak kellettek az elalváshoz.

Zoo_Lee: Miért aratnak akár nagyobb sikert mostanában, mint egykor, a saját idejükben?

Fixxerx: A paródia és a nosztalgia erős faktorok, ha ehhez még némi egyediséget is hozzátesznek, akkor megszületnek a trash-klasszikusok. Senki sem gondolta volna, hogy egy Cápavihar ekkora sikert arathat például – de a sok színtelen-szagtalan hollywoodi egyenfilm között igenis helye van a “B-ZS” műfajnak.

Cadavra Kerekasztal RetroShock 10

Kele-man: Először is, talán kuriózumuk miatt arathatnak mostanság nagy sikert ezek a filmek. Egyfajta kihívás ezeket az alkotásokat megnézni, legalábbis felvághatunk a haverok előtt olyanokkal, hogy én megnéztem a From Hell It Came vagy a Robot Monster filmet. Másfelől, eme filmek megnézése egyfajta lázadás, vagy visszafogottabb esetben kilépés a mai, drága blockbusterek világából. Ha az ember megnézi a mostani mozi kínálatot, drágábbnál drágább filmekkel találkozik, amelyeknek sokszor bugyutább története van, mint ezeknek. Harmadrészt egy ilyen mű megnézése bűnös élvezet, hiszen tudjuk hogy csak a fejünket fogjuk fogni, azonban ebben van valami leírhatatlan vonzalom és csak még inkább érdekelni fog minket. Végül pedig, eme filmek megtekintése igazi társas esemény, összeülhetünk a haverokkal, kibontjuk a sört vagy a pop-corn-t, és együtt nevethetünk a filmen.

Eyescream: Manapság, amikor futószalagon érkeznek egymás után ezek az igénytelen módon elkészített, teljesen lelketlen neo-trash (vagy zsé-kategóriás) szar-filmek az arcunkba, és ezzel a direkt elcseszett mivoltukkal próbálnak meg szórakoztatni minket, az hamar érdektelenné és unalmassá válik; még ha az emberi alapból bírja is ezeket az agyatlan CGI-szörnyes baromságokat. Valahogy hiányzik belőlük az az őszinte esszencia, ami egykoron megvolt. Ráadásul így, a kétezres éveket túlhaladva mindenképpen üdítő kuriózum – legalábbis nekem iszonyatos szórakozást jelent – valamilyen old-skool módon retro, fekete-fehér alkotást elővenni a guilty pleasure jegyében, haha!

Cadavra Kerekasztal RetroShock 11

KenytheOne: Jó kérdés, nagyobb sikert aratnak mostanában? Én úgy érzem, ez még mindig erősen csupán egy szűk réteget fogad be. Túl szűk réteget. Bár nyilván az internet elterjedésével ma egyszerűbb hozzájutni ezen filmekhez, míg akkoriban talán csak a legnagyobb címeket láthattad a moziban, a maradék mehetett riogatni autós mozikba szerelmespárokat, akiket nem lett volna érdemes megkérdezni utólag, hogy mégis miről is szólt a film, kedves. A retro sci-fik 60 év elteltével adnak egy egészen más hangulatot, mint elkészültük idején, hiszen a technikai fejlődés a filmiparban olyan vizuális csodához szoktatta az átlagember szemét, amitől egyszerűen már képtelenné váltunk rácsodálkozni bármilyen látványfilmre, amit manapság trükkökkel a vászonra varázsolnak. Viszont, a másik irányban pont a fordítottja történik… Hiába a több milliós büdzsé, míg a szépet, a jót megszokta a szemünk, addig a rondát, az elmaradottat és az igénytelent még mindig tátott szájjal bámuljuk. Mert ezt nem látjuk mindennap. Mert eleve beleszülettünk a minőségbe, ezért több meglepetést okoz egy 50-es évekbeli filmtrükk – szerűség, mint akármelyik Avatar. És ez az, amit szeretnék egyre szélesebb rétegnek bemutatni, ezt az érzést, amit képes nyújtani egy ilyen filmtörténeti csoda. S talán ez az, amit a Lost Skeleton alkotói is szem előtt tartottak, míg elkészítették paródia filmjeiket.  A retro valójában újabb, idegenebb a mai embernek, mint akármelyik jövő évi blockbuster.

Zoo_Lee: Köszönöm a válaszokat és a részvételt. Tartsatok velünk a következő kerekasztal beszélgetésünk során is – ha pedig eddig még nem tettétek volna meg, mindenképp kövessétek a RetroShock Filmszínház műsorát! (ha esetleg támogató hangulatban vagytok, évről-évre egyre jobban felpumpált jegyárak helyett Patreon-on még segíteni is tudjátok az újabb videók készülését)

Be the first to comment on "Kerekasztal #19: Az elveszett csontváz és társai feat. RetroShock Filmszínház"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..