iBoy (2017)

Nemrég a ARQ kapcsán szenteltem néhány gondolatot a Netflix körül kialakult – nevezzük így – hisztériának. Nevezetesen, hogy a nagy filmforgalmazók világvégét vizionálnak az online csatorna nem éppen szokványos filmterjesztési politikája kapcsán. Akkor arra a megállapításra jutottam, hogy az ARQ aligha lesz alkalmas arra, hogy saját gyártású produkcióként felforgassa a filmipart. A napokban alkalmam adódott megtekinteni a Netflix legújabb sci-finek aposztrofált alkotását is, az iBoy-t.

Alapvetően kedvelem a fiatalokról szóló, – szaknyelven szólva coming of age filmeket. Ezek ugyebár többségükben arról szólnak, hogy a kamaszkorból éppen kinövőfélben lévő fiúk és lányok valamilyen átélt esemény hatására a gyermekkort végleg maguk mögött hagyva, fiatal felnőttekké válnak. Az ezt kiváltó eseménynek nem kell éppenséggel különösebben drámainak lenni (az első, komoly szerelem is alkalmas a feladatra), de gyakran előfordul, hogy a trigger bizony tragikus. Emellett persze az angol vonatkozású filmgyártás – melynek méhében az iBoy is megfogant – nem szűkölködik a jelenkori angol fiatalság problémáit bemutató, de a science-fiction köntösébe bújtatott alkotásokban sem. Az első kategóriára szép példa a Never Let Me Go című sci-fi/dráma még 2010-ből, míg a másodikra az angol lakótelepi életbe bepillantást engedő Misfits című sorozat, vagy az Attack the Block hozható fel talán, mint vonatkozási alap. A Misfits-et azért is érdemes itt megemlíteni, mert – mint látni fogjuk – a szuperhősös vonulat cikkünk jelenlegi tárgyától sem áll messze.

A helyszín London, külvárosi lakótelep, napjainkban. Osztálytársai többségével ellentétben Tom (Bill Milner) igyekszik távol tartani magát a bajtól és a bandáktól. Napjait inkább osztálytársnőjéhez, Lucy-hez (Maisie Williams – Game of Thrones) fűződő plátói szereleméről való ábrándozás tölti ki. Az egyik este, miután Lucy-vel megállapodnak, hogy a lány átjön hozzá tanulni, de mégsem bukkan fel a megbeszélt időpontban, Tom elhatározza, hogy átmegy a lányhoz. A lakás ajtaját résnyire nyitva találja, Lucy bátyja eszméletlenül fekszik a földön, míg a belső szobából röhögés és dulakodás hangjai szűrődnek ki. Tom rövidesen szembe találja magát egy csapatnyi maszkos fiatallal, akik éppen reménybeli barátnője megerőszakolásán fáradoznak. A fiú azt csinálja, amit minden normális ember tenne a helyében: megfordul és futásnak ered, miközben telefonján értesíteni próbálja a rendőrséget a történtekről. A támadók egyike viszont pisztolyt ránt és fejbe lövi a menekülő srácot.

Tom a kórházban tér magához, úgy tűnik a füléhez tartott telefon megvédte a legrosszabbtól, ellenben a készülék darabjai az agyába fúródtak és az orvosok jobbnak látták nem piszkálni őket. A fiú rövidesen hazatérhet, ismerősei legnagyobb megdöbbenésére. Eleinte minden normálisnak tűnik, ám Tom rövidesen furcsa dolgokat kezd tapasztalni. Azt veszi észre, hogy képessé vált a telefonok, wifik és okos elektronikai eszközök érzékelésére, sőt manipulálására is. Az agyába ékelődött iPhone alkatrészek szupererővel ruházták fel. A fiú hamarosan rájön, hogy támadóik dőre módon felvételt készítettek dicsőséges tettükről, melyhez – és lényegében minden más adatukhoz – Tom immáron korlátlanul hozzáfér. A bosszú sem sokat várat magára.

A téma több szempontból is aktuális. Egyrészt hihetetlen, de úgy tűnik a londoni lakótelepeken nyóckert megszégyenítő állapotok uralkodnak. Mikor innen boldog, boldogtalan a tejjel-mézzel folyó Albionba igyekszik, az angol filmeken pedig rendszeresen a képünkbe tolják, hogy márpedig ott is vannak, akik rosszabbul élnek, mint négy, nyolc, vagy ki tudja hány éve, elkezd bennünk mocorogni a kisördög, hogy akkor hogy is van ez? A probléma tünetei nagyon hasonlóak az általunk is jól ismertekhez: a fiatalság céltalan, csellengő, nem találja helyét a társadalomban és rövidesen fel is adja a keresést. A családok szétestek, a régi életpálya modellek már nem képesek választ adni az új kor kihívásaira, új perspektívák pedig nincsenek. A céltalan gyerekekből céltalan felnőttek lesznek, majd a kör kezdődik elölről. Érdekes megfigyelni, mennyire központivá vált ez a téma az elmúlt néhány év angol filmjeiben: még az olyan – amúgy kivételesen kifejezetten szórakoztatóra sikerült – blockbusterekben, mint a Kingsman is könnyen tetten érhető.

Másrészt általánosan igaz, hogy a legkülönfélébb elektronikus kütyük vesznek körbe minket. Lényegében minden adatunk elérhető valamilyen online adatbázisban, melyet vagy magunk töltünk föl, vagy a különféle szolgáltatók tárolják rólunk. “There is no cloud, just other people’s computers” (Cloud nem létezik, az csak valaki más számítógépe) tartja az ismert mondás és bár sokan állítják az ellenkezőjét, azért a dolog a végletekig leegyszerűsítve valóban erről szól. És már nincs messze az az idő, mikor lehetővé válik, hogy speciális beültetéseken keresztül, akár közvetítő kütyü nélkül is képesek legyünk agyunkat a világhálóhoz csatlakoztatni. Az agy-számítógép interfész már nem csupán valami futurisztikus képzelgés, hanem egy áttörés küszöbén álló valódi technológia. Prosztetikus végtagok esetében a gondolat-vezérlés már manapság is működik. Egy világban, amikor minden, amit tudni kell rólunk hozzáférhető a telefonunkon keresztül, igen nagy hatalom birtokosa lehet az, aki ezekhez az adatokhoz hozzá tud férni.

Mit mutat meg nekünk mindebből az iBoy? Sajnos nem sokat. Éppen csak a felszínt piszkálja meg, nem mer, vagy nem tud mélyebbre hatolni egyik érintett témában sem. A film drámai vonulata megragad abban az állapotban, hogy igen, történt valami rossz dolog, de nem hatol a problémák mélyére, nem mutatja meg nekünk, hogyan próbálja feldolgozni egy tizenéves lány a csoportos erőszakot, egy fiú pedig a halál közelségét. Kísérletet tesz rá, érezhetjük a ráutaló magatartást, de az iBoy inkább a szuperhős movie irányába mozdul el, ahogy a történet lassan kibontakozik és ebbe nem fér bele egy erősebb drámai vonal. Tipikus szuperhősös eredettörténet kerekedik ki a filmből: a főhőst valami sérelem éri, szuperképességet szerez, bosszút áll. Ennyi. A kerületi drogbáró nem egy mélyreható társadalmi probléma allegóriájaként, hanem pusztán mint főgonosz jelenik meg, az erőszakot elkövető emberei pedig csupán a hőst bosszújában ideig-óráig hátráltató mellékszereplők ősi toposzát hivatottak megtestesíteni.

Rendben van, ha drámának csapnivaló az iBoy, mi a helyzet a szuperhős film fronton? A szuperhős képességének újdonságát leszámítva sajnos a film a jól bevált receptúra alapján dolgozik: mint fentebb említettem, nem lép túl egy ősi toposz által lefektetett kereteken, mely egyenesen az Iliász óta a nyugati emberiség közös élményrendszerének része. Nem mintha ez önmagában baj lenne,  – egy szuperhős film miről szólna másról – csakhogy ezt is különféleképpen lehet tálalni. Ahogy az iBoy teszi, az megmarad a középszerűség szintjén: a karakterek nem eléggé élők, hitelesek, a dialógusok fárasztóak, a film belső logikája pedig nem eléggé konzekvens.

Ha valaki jó angol szuperhősfilmet akar nézni, válassza a Misfits első egy-másfél évadát. Az iBoy érdekes témákat vonultat fel, de nem képes azok mélyére hatolni, szuperhős filmnek meg egyszerűen gyenge. Vannak sokkal egyedibb látásmódú, szórakoztatóbb darabok is a műfajban a Marvel vagy DC univerzumán kívül is (Kickass, Defendor, All Superheroes Must Die). Ha ezekről valaki lemaradt, válasszon inkább ezek közül az iBoy helyett péntek estére.

Értékelés: 5/10

Gabblack

Be the first to comment on "iBoy (2017)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..