Bokeh (2017)

Ha már régóta követitek oldalunkat, tudhatjátok, telis-tele vagyunk posztapokaliptikus horrorok iránt rajongó szerkesztőkkel, így nem egyszer ádáz harc folyik, ki is csapjon le egy-egy érkező remekműre. A műfaj alfájáról és omegájáról egyébként itt olvashattok, hiszen többünk szerint is a 10/10-es filmek egyik etalonja a The Divide, míg psychozsófi képzeletbeli interjúját a témáról ide kattintva csekkolhatjátok. Ennyi felvezetést követően talán rá is térhetünk aktuális darabunkra, amelyhez egészen Reykjavikig kell utaznunk.

Jenai és Riley, egy amerikai pár Izland fővárosába érkezik, hogy megismerjék a helyi szépségeket. Izgalmas kalandjuk azonban hamar véget ér, amikor egyik reggel arra ébrednek, hogy a város és látszólag a Föld összes lakója eltűnt. A boltok üresek, az utcákon csend honol, az e-mailekre nem válaszolnak az otthoniak, csak ők ketten maradtak a kétségeikkel együtt, válaszok nélkül.

Kezdjük a legfontosabbal: hazudnék, ha azt mondanám, hogy a filmben bármi horrorisztikus vagy rémisztő van, a dolog fantasztikuma is kimerül körülbelül annyiban, amennyit leírtam. Sok részletet nem tudunk meg a miértekről, így akik valami hatalmas összeesküvés-elméletet szeretnének hallani, esetleg földönkívülieket látni és sokkolódni, miért is halt ki az emberiség, azok csalódni fognak. De akkor mivel is telik a 90 perces játékidő?

A fotográfiában használt bokeh vagy boke kifejezés eredendően az életlen területek minőségére vonatkozott, nálunk azonban szűkebb értelemben, az életlen részeken kialakuló fényfoltok leírására honosodott meg.

Ha nem is mondanám szívesen, hogy egy romantikus-drámáról van szó, hiszen szerencsére ennyire nem szakad el a film a misztikus vonaltól, de a mű fókuszpontja egyértelműen a karaktereken és a reakciókon, a megélésen van. Jenai és Riley teljesen mást látnak a dolgok mögött, máshogy élik meg a megmagyarázhatatlant, máshol keresik a válaszokat is. Amikor az egyiknek az a fontos, hogy elfogyott a vizük, a másikuk azon morfondírozik, hogy milyen joghurtot is egyen meg legközelebb. Könnyedén tudjuk magunkat beleképzelni egyik, illetve másik karakter szerepébe, ahogyan mi magunk is eldönthetjük, mit tennénk bizonyos helyzetekben. A cselekményszegény sztori és a tájban való gyönyörködés közepette erre bőségesen ráérünk, ami persze talán részben kritika is.

A színészek nem különösebben érdekesek, amely szintén mínuszpont egy ilyen jellegű mű esetében, ám a dolgukat elvégzik, hiszen kellően elgondolkodtatnak bennünket gondolataikkal, tetteikkel.

Összességében nagyon furcsa dolog 90 percen keresztül egy ilyen ingerszegény posztapokaliptikus drámát nézni, amely végén a katartikus befejezés és a válaszok is elmaradnak, ám itt most nem is feltétlenül a film misztikumára kell kihegyezni magunkat, hanem szemlélni a tájat, arra gondolván, mi hogy döntenénk, hogyan élnénk meg a feldolgozhatatlan valóságot.

Értékelés: 6/10

(Varin)

Be the first to comment on "Bokeh (2017)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*