Aaron’s blood (2016)

Aaron's BloodTalán nem tévedek nagyot, ha azt állítom, hogy a vámpíros filmek világában a 2015-ben bemutatott (és szerkesztőségünk év végi toplistájának első helyét nagy fölénnyel elhódító) What we do in the shadows óta nem sok izgalmas dolog történt. Az erdélyi Segesváron 2016 óta megrendezésre kerül azonban egy filmfesztivál, mely zászlajára tűzte a vámpírokkal kapcsolatos filmek és egyéb művészi tevékenységek bemutatását és zsűrizését. A tavalyi eseményen a legjobb egész estés film kategória nyertese pedig Tony Stovall író-rendező Aaron’s blood című horror-drámája volt.

A tavaly első alkalommal megrendezésre kerülő International Vampire Film and Arts Festival (IVFAF – Nemzetközi Vámpírfilm és Művészeti Fesztivál) zsűrije egész estés, rövidfilm, mobileszközzel készített film valamint novella kategóriákban induló versenyzők pályamunkái közül választja ki azokat az alkotásokat, melyek méltónak ítéltettek az Arany, illetve Ezüst Karó díjjakra (Golden Stake/Silver Stake). A fesztiválnak nem más ad otthont egyébként, mint III. Vlad havasalföldi fejedelem – ismertebb nevén Vlad Dracul vagy Vlad Tepes – szülőhelye, Segesvár középkori fellegvára. Miután az Aaron’s blood, mint a fesztivál egész estés film kategóriájának győztese pozicionálta magát, logikusnak tűnt, hogy a fesztivál zsűrije nem akármiért ítélte oda a rendkívül megtisztelő Arany Karó díjat. Mint látni fogjuk azonban, ebben az esetben pontosan az történt, mint a ’90 előtti országgyűlési választásokon: az egyetlen induló, akármilyen is volt, versenytárs híján azért csak győztesnek kiáltatott ki. Ha valakinek ez még esetleg magyarázatra szorulna, az Aaron’s Blood egyedüli indulóként nyerte kategóriáját.

Aaron's Blood

Aaron (James Martinez) felesége halála után egyedül neveli vérzékenységben szenvedő fiát, Tate-et (Trevor Stovall). A fiú ugyan normál iskolába jár, ám fokozott figyelmet kell fordítania arra, hogy nehogy valami sérülést szenvedjen, ugyanis nála a legkisebb karcolás is súlyos vérzéshez vezethet. Ahogy már az lenni szokott egy napon mégis megtörténik a baj, és Tate súlyos belső vérzéssel a kórház intenzív osztályára kerül. Az élet és halál között lebegő fiú egy transzfúzió után csodával határos módon felgyógyul, így orvosai legnagyobb megdöbbenésére másnap elhagyhatja a kórházat. Aaron ugyan nagyon örül fia felépülésének, ám egyre több furcsaságot vél felfedezni Tate viselkedésében. Lassan, de biztosan bizonyosságot szerez róla, hogy fia jó úton halad afelé, hogy egy vérszívó szörnyeteggé változzon.

Az Aaron’s blood nem más, mint egy horror köntösbe bújtatott családi dráma, mely azt hivatott elmesélni nekünk, hogy egy szülő sohasem szűnik meg szülőnek lenni, még akkor sem, ha csemetéje valami szörnyűséget követ el. Még akkor sem, ha maga válik szörnyeteggé. “Az én húsom és vérem”, mondja Aaron, és ezzel az egy kijelentéssel össze is foglalja, a film mondanivalóját. Számtalan példán keresztül láthattuk már, hogy mire képes egy szülő a gyermekéért, tehát nem jelenthetjük ki, hogy a téma újdonságként hatna. Még az Aaron’s blood-al közvetlen tematikus és műfaji rokonságban álló filmek között is akad olyan, mely hasonló témát boncolgat, sőt még a szülő védencének szörnyé változása is hasonlóságot mutat. A 2015-ös Maggie – Schwarzenegger és Abigail Breslin főszereplésével – ugyan messze volt attól, amit egy korszakos klasszikusnak lehet nevezni, mégis tudott valamit, amivel Tony Stovall filmje csupán próbálkozni képes: valódi drámai szituációt teremteni.

Aaron's Blood

Ahhoz, hogy képesek legyünk átérezni egy adott élethelyzetet a filmvásznon, a legtöbb esetben a filmkészítőknek az a feladatuk, hogy olyan közel hozzák a szereplőket és a bennük, illetve velük lejátszódó történéseket, amennyire csak lehet. Nyilván szükség van empátiára ahhoz, hogy a mű hősei helyébe tudjuk képzelni magunkat és végső soron a film üzenete utat találjon hozzánk. Ehhez azonban az kell, hogy a karaktereket szeretni vagy gyűlölni lehessen, képesek legyenek belőlünk valamilyen érzelmet kiváltani, legjobb esetben még akár kötődjünk is hozzájuk.

Az Arron’s blood nem képes megteremteni ezt az atmoszférát: az apa és a lassan átalakuló fiú reakciói nélkülöznek mindent, ami a szituációt élet-közelivé varázsolhatná, ráadásul a film a vámpírmítoszhoz sem tesz hozzá semmit. Önmagában felesleges a gyenge színészi játékot okolni ezért – habár az is megérne talán egy misét -, a problémát én sokkal inkább az ötlettelen cselekményvezetésben látom. Látnivaló, hogy Toni Stovall miként erőlködik, hogy az alapötletet valamilyen módon egy kerek egésszé tegye, azonban a profán, kidolgozatlan események és mellékszereplők ezt eleve kudarcra ítélik. Ami végül marad, az egy, a szituációba nem elég mélyen beágyazott családi tragédia és egy milliószor felskiccelt vámpírsztori lazán összefércelt egyvelege.

Aaron's Blood

Nyilván nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy a film készítésekor nem álltak rendelkezésre végtelen anyagi eszközök, melyek lehetővé tették volna, mondjuk egy tapasztaltabb színészgárda (Tate-et a rendező fia, Trevor játssza), vagy jobb író képességekkel megáldott forgatókönyvíró szerződtetését. Maga a koncepció akár figyelemre méltó is lehetne, ha a megvalósítás nem vérzett volna el a középszerűség oltárán. A történet ilyen formában legfeljebb egy tíz-tizenöt perces rövidfilmet ért volna meg, a nyolcvan perces játékidő semmikép nem indokolt. Egyedüli indulóként begyűjtött fesztiváltrófea sajnos azt a téves képzetet keltheti – ha az egyszeri horrorrajongó csak a díj tényét látja és nem a körülményeket -, hogy az Aaron’s blood egy érdemes film. Sajnos erről szó sincs és nagyon remélem, hogy az Arany Karó díj a jövőben jobb helyre kerül. A 2017-es győztesből kiindulva (a fülöp-szigeteki illetőségű Vampariah igen érdekesnek ígérkezik a kritikák alapján, és ezúttal négy induló közül került ki győztesen) ez a helyzet változni fog.

Értékelés: 4/10

Gabblack

Be the first to comment on "Aaron’s blood (2016)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.