Kriptozoológia – 20. rész – Sellők, szirének

Javában tombol a nyár, aki csak teheti fogja a cókmókját, és a 30+ fokos betondzsungelt a háta mögött hagyva célba veszi az első szóba jöhető vízpartot. Egyesekkel az is előfordulhat, hogy a Magyar Tenger helyett egy valódi tenger partjára veti a balsors ahol, ha igazán rossz csillagzat alatt született, még egy kis tengeri hajókázásra is befizetheti magát. Ott aztán, a komoly nemforintban kifizetett díj ellenében olyasmivel találkozhat, mellyel előtte már sok-sok sorstársa az elmúlt évezredek folyamán: valódi sellőkkel.

A sellőkről szóló beszámolók – kis túlzással – egyidősek az emberiség írott történelmével, jóformán minden tengeri hajózással kapcsolatba került kultúra mondáiban megjelennek, az ókortól egészen napjainkig. Apróbb eltéréseket leszámítva a sellők, hableányok, vagy szirének (sellők görög mitológia megfelelője) minden esetben emberi (leggyakrabban női, de férfi is előfordul) felsőtesttel és halakra emlékeztető, gyakran pikkelyes alsótesttel és uszonnyal rendelkező lények, akiknek emberhez való viszonya meglehetősen ellentmondásos. Szokták mondani, hogy az idő megszépíti az emlékeket és valóban: a korai beszámolókban a sellők rossz szerencse hozói, viharok és tengeri szerencsétlenségek előhírnökei voltak, akik gyakran arra vetemedtek, hogy a gyanútlan tengerészeket zátonyokkal tűzdelt vizekre csábították, majd a szerencsétlenül járt metrózokat a víz mélyére rántották. Ez az idők során lassan megváltozott, olyannyira, hogy a jelenleg a sellőkről köztudatban élő kép – köszönhetően többek között a Disney filmstúdió kitartó lobbitevékenységének – jobbára jóindulatú, kissé naiv és a felszínen élő emberek viselt dolgairól vajmi keveset tudó lények képét festi elénk. Az észlelt lények fizikai megjelenése is megváltozott, furcsa mód épp ellenkező előjellel: míg régen a sellők nagyon sok esetben nagyon emberszerűek voltak, addig az újabb keletű beszámolókban a kevésbé emberszerű vonások kerültek előtérbe, mint például zöld haj, halszerű jegyek az arcvonásokban, vagy a felsőtesten is.

A sellők tudományos – értsd. kriptozoológiai – szempontból igen nehezen megfogható lények, köszönhetően annak, hogy a leírások alapján valamiféle emlős-hal hibrid képe sejlik fel a kutató szeme előtt. Ez azért problémás, mert biológia szempontból ez a koncepció egyszerűen nem működik. Az emlősök és a halak evolúciója több százmillió évvel ezelőtt elvált egymástól és időközben olyan fiziológia különbségek alakultak ki a két leszármazási vonal között, mely lehetetlenné teszi a kompatibilitást. De akkor mégis mi lehet a megszámlálhatatlanul sok és korokon átívelő észlelések hátterében?

sellők

A sellőkel való találkozások magyarázatának legelterjedtebb módja, hogy a szemtanúk valamelyik tengeri-tehén fajjal akadtak össze. Ezek a nagy termetű vízi emlősök a felületes szemlélő számára valóban emberszerűnek tűnhetnek, ahogy egy-egy zátonyon süttetik magukat a trópusi nappal. Magának a rendszertani rendnek az elnevezése (Sirenia) is utal az állatok megtévesztő külsejére. Az elmélet egyik nagy hiányossága azonban, hogy mivel a tengeri-tehenek a meleg tengerek lakói, mi a helyzet a hidegebb vizekben látni vélt szirénekkel? A hidegebb vizekben is honos fókafajok természetesen kiváló jelöltek lehetnének a szirének szerepére – a dugongok, manátuszok analógiájára -, ha feltesszük, hogy a szemtanúk egytől-egyik erősen rövidlátók voltak, vagy teljességgel nélkülöztek bármiféle ismeretet – egyébként nyilván jól ismert – hajózott vizeik honos állatvilágáról. Értem ezalatt, hogy amíg a tengeri-tehén egy viszonylag egzotikus állatnak számít, ez azért a fókákról – tartozzanak bármely fajhoz – kevésbé mondható el. A dolgot persze árnyalja, hogy a huzamos tengeren tartózkodás igen megterhelő lehet az emberi szervezet számára. A minőségileg és valószínűleg mennyiségileg is alultáplált legénység könnyen válhatott érzéki csalódás, vagy pusztán hallucináció áldozatává.

sellők

Dugong és Sellő

Ahogy már azt megszokhattuk, ha a nagyon tudományosnak tetsző magyarázatok nem képesek lefedni a történet valamennyi aspektusát, akkor jönnek a valóságtól lényegesen elrugaszkodottabb elméletek. Csupán a teljesség igénye nélkül, a sellőészlelések magyarázatára a következők merültek fel: a sellők a szárazföldek vízi világát is benépesítő tündérnépek tengeri megfelelői, vízi életmódot folytató idegenek (mely magyarázná, miért nem találtunk soha sellőtetemeket partra mosódva), valódi emberek, akik csupán búvárkodtak, ismeretlen halfaj, emberire emlékeztető vonásokkal, ismeretlen, főemlősökkel rokon emlősfaj, akiknek esetében a látni vélt uszony mindössze valami olyasmi, aminek leírására a szemtanúk nem találtak jobb szavakat.

Ennél az utolsó elméletnél álljunk meg egy pillanatra, ugyanis ennek valóban vannak érdekes, és talán távolabbra mutató vonatkozásai. 1942-ben egy Max Westenhöfer nevezetű német patológus hozakodott elő első ízben egy olyan elmélettel, mely szerint az emberiség evolúciója során hosszabb időre vízi, vagy vízközeli életmódot folytatott, és így részben adaptálódott a vízi életmódhoz. Az elmélet a keresztségben az Aquatic Ape Theory (Vízi-főemlős elmélet) nevet kapta és elsőre jobbára visszhang nélkül maradt. 1960-ban Alister Hardy tengerbiológus is hasonló következtetésre jutott, mint Westenhöfer, ám az ő publikációja sem váltott ki széles körű érdeklődést, egészen addig, míg Elaine Morgan – korábban televíziós dokumentum-film író – fel nem karolta az elméletet és 1972-től egy egész könyvsorozatot nem szentelt a témának. Az AAT a következő érveket hozza fel az emberiség vízi eredetével kapcsolatban:

  • szőrtelen test és sok bőr alatti zsírszövet – szőrtelen test előny lehet a vízben való haladásnál, hiszen a szőr turbulenciát kelt a vízben, ezáltal lassítja a haladást (lásd. a betiltott egész testes spandex úszóruhákat). Érdemes azonban megjegyezni, hogy egyrészt a vízi életmódot folytató emlősök (leszámítva a nagyon specializálódott és több tízmillió évnyi elszigetelt evolúciót a háta mögött tudó bálnákat, delfineket) valójában éppen tömött szőrzettel és hordószerű testtel rendelkeznek, mely megkönnyíti a testhő megtartását a vizes környezetben.
  • gége speciális helyzete, mely az ember esetében analóg sok vízben élő állatéval, mely merülés közben képes lezárni a gégefőt. Megjelenik más szárazföldi állatoknál is, pl. szarvasfajoknál, ahol a hangképzésben van szerepe. Gyanús, hogy nálunk is ez a helyzet.
  • komplex és nagy tömegű agy. Vízi emlősök között jellemző a testmérethez képest nagy agytérfogat. Ráadásul egyes kutatók azt állítják, hogy egy ekkora agy kifejlődéséhez és fenntartásához nélkülözhetetlenek olyan tápanyagok, melyek nem, vagy csak kis mennyiségben lelhetők fel kizárólag szárazföldi életmód során.
  • újszülöttek tudnak úszni. Annak ellenére, hogy az embergyerekek példátlanul későn tanulnak meg járni, úszni, illetve lélegzetük huzamosabb ideig való visszatartására már nem sokkal a születésük után is képesek. A magzatmáz jelenléte is egyedülálló a szárazföldi emlősök között, ezt kizárólag egyes fókafajoknál figyelték meg.
  • arc síkjából kiemelkedő orr – szintén egyedülálló a főemlősök között, a AAT támogatói szerint ennek csupán egy szerepe lehet, mégpedig, hogy megvédje az orrüreget a felcsapódó hullámoktól.

Érdekes érvek, melyeket nehéz egyetlen vállrándítással szőnyeg alá söpörni. Ha feltesszük, hogy evolúciónk során valóban huzamosabb (evolúciós szempontból jelentős) időt töltöttünk vizes környezetben és ehhez részben alkalmazkodtunk is, majd valami oknál fogva újra a szárazföld felé vettük az irányt, lehetségesnek tűnik, hogy egy őseinktől elszakadt csoport a vizes környezetben maradt és tovább specializálódott. Sajnos azonban az AAT elleni egyik legfőbb érv, hogy a kutatók soha sem találtak olyan fosszíliákat, melyek az elméletet alátámaszthatnák.

sellők

A Fiji Sellő

Mint a legtöbb ismert kriptid esetében, így a sellőknek is kijutott a hírnevükön meggazdagodni vágyók csalásaiból. A legismertebb sellőkhöz kapcsolódó átverés egyértelműen a Fiji Sellő esete. Az 1800-as évek elejétől a fenn nevezett kiállítási tárgy számos múzeum tárlatában megtekinthető volt igaz, több verzióban. A Fiji Sellő valójában csupán egy fiatal majom felsőtestének és egy hal hátsó testtájának összefércelt és mumifikált maradványa volt. Az eredeti példánynak halpikkelyei és ezzel egy időben állati szőrből készült haja is volt, valamint fityegő mellei. A “lény” egyik keze szorosan az arcához tapadt, míg a másik az alsó állkapocs alá hajtva helyezkedett el. Szája nyitva volt, arca vicsorra torzult, így láthatóvá váltak fogai is. Az eredeti példány állítólag a dél-csendes-óceáni Fiji sziget környékén akadt a halászok hálójába. Valójában a “sellőt” egy bizonyos Samuel Barrett Edes vásárolta japán tengerészektől 1822-ben potom 6000 dollárért (az akkoriban még komolyabb összegnek számított, mint manapság). Japán és délkelet ázsiai halászok régóta készítettek hasonló hibrideket, gyakran vallási indíttatásból. Ázsiából hazatérve Edes egy londoni múzeumban mutatta be szerzeményét, még ugyanebben az évben. Amerikába csupán Edes halála után, 1842-ben jutott el, amikor is Edes fia eladta egy közvetítőn keresztül P.T Barnum-nak, egy new york-i illetőségű múzeumtulajdonosnak, aki azonnal komoly lehetőséget vélt felfedezni a Fiji Sellőben, mégpedig hogy segítségével komoly tömegeket lesz képes múzeumába csábítani.

Filmbe illő módon állt neki, hogy minél nagyobb felhajtást generáljon újdonsült szerzeménye körül. Álnéven leveleket küldözgetett new york-i lapoknak az ország különböző pontjairól címezve, melyben az állította, hogy egy bizonyos Dr. J. Griffin birtokában van egy valódi sellőnek, amit Dél-Amerikai útja során fogott. A “doktort” Barnum egyik munkatársa személyesítette meg és egészen odáig ment, hogy miután bejelentkezett egy philadelphiai-i hotelbe és összebarátkozott a hotel tulajdonosával és baráti körével, felajánlotta, hogy megmutatja a sellőt a tulajdonosnak, hálából a szíves vendéglátásért. A hotel tulaját annyira lenyűgözte a látvány, hogy szabályosan könyörgött Griffin-nek, hogy megmutathassa azt újságíró barátainak, akik végül igen nagy hírverést csaptak a Fiji Sellőnek. A Sellő eredeti példánya valószínűleg 1860-as években semmisülhetett meg egy tűzeset alkalmával, de ez nem akadályozta meg, hogy kópiák garmadája készüljön róla szerte az országban. A Fiji Sellő mind a mai napig él a köztudatban, Rob Zombie House of 1000 Corpses című filmjében ugyanúgy felbukkan, mint az X-akták egy epizódjában, vagy – hogy kicsit más médiumot is említsünk – az atlantai progresszív metál zenekar, a Mastodon Leviathan című albumára írt dalszövegében.

Mint láthatjuk, a sellők mítosza képes megmozgatni az emberek fantáziáját, mind a mai napig. Ezt felismerve az Animal Planet csatorna 2012-ben egy fikciós dokumentumfilmmel, a Mermaids: The body found-al jelentkezett, majd egy évre rá elkészítették a folytatást is Mermaids: The new evidence címmel. Ha tengerparti tartózkodásotok során szembe találkoznátok egy sellővel, el ne felejtsetek néhány fényképet lőni róla. Az izraeli Haifa közelében található Kiryat Yam nevezetű üdülőváros a mai napig fenntartja 1000 dolláros jutalmát bárkinek, aki bizonyítékkal tud szolgálni az ott látni vélt sellőről. Szóval csak figyelmesen fürkésszétek a hullámokat hableányok, vagy habfiúk után kutatva, ha már balsorsotok tengerparti üdülésre kárhoztatott titeket. Mély részvétem innen, a hűs és árnyas irodából, Budapestről.

Gabblack

Be the first to comment on "Kriptozoológia – 20. rész – Sellők, szirének"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*