Annabelle: Creation (2017) (Annabelle 2: A teremtés)

Ezúttal nekem jutott a megtiszteltetés, hogy részt vehettem az Annabelle második felvonásának Intercom által tartott premier előtti vetítésén. Mikor előző nap kiderült, hogy népes szerkesztőcsapatunkból egyedül én leszek képes szabaddá tenni magam a vetítés idejére, megpróbáltam összeszedni mire is emlékszem az Annabelle előző részéből. Nem sokra. Ami pedig azt vetítette előre, hogy akkor az nyilván nem lehetett egy túl emlékezetes alkotás. Mindenesetre a házi feladatot megcsináltam, újranéztem az első részt még aznap este csak azért, hogy még az eddiginél is mérsékeltebb lelkesedéssel várjam az új opus eljövetelét. Az igazság azonban az, hogy sok más másodikrésztől eltérően, az Annabelle: Creation bizony jobban sikerült, mint elődje.

Nem szeretek ijesztgetős filmeket nézni a moziban. Mivel hajlamos vagyok önkéntelenül felkiáltani, vagy összerándulni egy-egy váratlan jumpscare hatására, az ilyen jellegű filmekre preferáltan inkább lakásom magányában kerítenék sort. Értitek, ha nem muszáj, nem égetem magam nagyközönség előtt. Miután azonban tapasztaltam, hogy Annabelle első inkarnálódása esetében a feszültségkeltés másból sem áll, mint hogy szerencsétlen néző az egyik ijesztés után arra vár, mikor jön a következő jumpscare, kicsit elbizonytalanodtam, vajon valóban látni akarom-e az Annabelle folytatását is. Már a Conjuring széria sem tartozik éppen a kedvenceim közé, pedig azok – és főleg az első rész – legalább tisztességesen összerakott iparosmunkák voltak, még ha túl sok eredetiséget nehézkes is lenne bennük felfedezni.

Úgy tűnik mostanában az univerzumépítés lépett elő első számú kulcsszóvá odaát a hollywoodi klisé – akarom mondani – álomgyárban. Legalábbis eufemizmusnak tűnik nekem univerzumépítésnek titulálni azt a jól ismert módszert, hogy bevált recepten ne változtass, húzz le minél több bőrt ugyanarról, amíg megteheted. Mi másról is szólna az Annabelle, vagy a jövőre érkező The Nun spin-off, ha nem arról, hogy a Conjuring farvizén próbáljanak a stúdiók minél több szemetet/kevésbé szemetet lenyomkodni a torkunkon? Hiszen a Conjuring univerzum miből is áll? Van két ember valahol Amerikában – és mondjuk az Annabelle: Creation esetében ráadásul a jövőben, – akik démonokat űznek és persze vannak az ehhez szükséges démonok is, akiket el lehet űzni, a különálló történetek pedig egy-egy ponton kapcsolódnak. Ez azért elég laza kapocsnak tűnik nekem, ha univerzumépítésre kerül a sor. De persze, hívjuk csak univerzumnak, az sokkal trendibb, mint a spin-off.

Annabelle: Creation

James Wan-ék franchise-a tehát köszöni szépen, jól van. Dacára a nem túl rózsás kritikai fogadtatásnak – legalábbis, ami a Conjuring első része után történteket illeti -, eddig minden újabb epizód bőven kitermelte a készítés költségeit. Ameddig ez így marad, számíthatunk további megjelenésekre is. A már beharangozott Az Apáca – aki egyébként az Annabelle: Creation-ben is tiszteletét teszi – 2018-ra tervezett premierén kívül még további két film van a láthatáron az előkészületek különböző fázisaiban, mely a sorozathoz kötődik. Az egyik a The Crooked Man című – a Conjuring 2-beli rövid cameo alapján – meglehetősen creepy-nek tűnő címszereplővel büszkélkedő alkotás, a másik pedig természetesen a Conjuring alapszéria következő darabja, mely egyelőre a nagyon hangzatos Conjuring 3 munkacímet viseli.

Ha már munkacímeknél tartunk, érdekes egy pillantást vetni az Annabelle második részének eredeti, és magyar fordításban megjelent címére. Mint láthatjuk, az eredeti cím nem viseli a megjelenési sorrendet jelző 2-es sorszámot, és az alcímből (Creation – Teremtés) következtethetünk arra, hogy bizony ez esetben nem folytatással, hanem előtörténettel van dolgunk. A magyar címadásnál már azonban valahol szőr kerülhetett a gépezetbe, ugyanis a főcím megőrizte a korai híradások 2-es sorszámát, de azért – hogy mégiscsak reagáljanak a változásokra – a forgalmazók utána biggyesztették az időközben kiókumlált alcímet is. Hogy azért ne csak rosszat mondjak megint a magyar filmforgalmazásról, a szinkron kivételesen egész élvezhetőre sikerült. Nekem örökös vesszőparipám az utóbbi évek kriminális mértékű színvonal esése, ami a magyar szinkront illeti, de ebben most nem igazán találtam kivetnivalót.

Lássuk tehát mivel is van dolgunk. A történet – ha jól számoltam – 24 évvel az Annabelle első részének idővonala előttre datálódik, mikor is Samuel Mullins (Anthony LaPaglia) játékkészítő mester – nem sokkal azután, hogy műhelyében elkészíti az amúgy már új korában is szörnyen ronda Annabelle babát – és felesége Esther (Miranda Otto – igen, Eowyn úrnő személyesen) egy balesetben elveszítik lányukat, Bee-t (történetesen a kislány is az Annabelle nevet kapta a keresztségben). Tizenkét évvel később egy busznyi árva lány érkezik Mullinsék hatalmas és a semmi közepén álló házához egy fiatal apáca, Charlotte nővér (Stephanie Sigman) vezetésével. Ugyanis az idősödő házaspár felajánlotta az egyházközösségnek, hogy átmeneti szállást biztosítanak árva gyermekek részére. Az újonnan érkezettek között van a polioban részben lebénult Janice (Talitha Bateman) is, aki elég hamar felfedezi, hogy a házban valami nem stimmel. Mrs. Mullins egyáltalán nem mutatkozik a nyilvánosság előtt, csupán földszinti szobájában fekszik naphosszat és időnként egy csengettyűvel jelez férjének, ha valami kívánsága van. Elhunyt lányuk szobája szigorúan kulcsra van zárva, oda senkinek sem szabad belépnie, semmilyen körülmények között. Egyik éjszaka aztán Janice mégis nyitva találja az említett szobát, odabenn pedig egy biblialapokkal kidekorált gardróbban megtalálja a már jól ismert Annabelle babát. A dolgok innentől kezdve már a jól ismert forgatókönyvet követik: az a valami, ami a gardróbban várt a szabadulásra, most végre elindulhat lelkeket gyűjteni.

Annabelle: Creation

A Lights out sikere után – melyet amúgy saját, hasonló címet viselő rövidfilmje alapján forgatott – David F. Sandberg svéd rendezőt érte az a megtiszteltetés, hogy elkészíthette az Annabelle második részét. Sandberg igen jó munkát végzett, ami a történet előkészítését illeti: a házat körüllengő titokzatos légkör – még akkor is, ha végső soron mindannyian tudjuk, hogy mivel van dolgunk – és a háttérben megbújni sejtett titok igen érdekessé teszi az Annabelle: Creation első, durván egy óráját. Éppen azt kapjuk, amit én személy szerint az első részből hiányoltam: a légkör akkor is feszült marad, amikor éppen nem ugrálnak ránk különböző borzalmasabbnál borzalmasabb alakok a sötétből, dobhártyarepesztő hanghatás kíséretében. A színészgárda is jól teljesít, ezúttal a gyerekszínészek castingja során sem az alapjáraton idegesítőség volt látszólag az elsődleges szempont.

A lendület sajnos azonban nem tart ki a végéig, a film dramaturgiai tetőpontja előtt Eowyn űrnő szépen lassan – hogy mindenki megértse – elmondja nekünk, mi is történt valójában, hogyan szabadították magukra az Annabelle babában lakozó démont. Mondanom sem kell talán, hogy az addig felvázoltak alapján valami kevésbé profán és klisés történetet vizionáltam magam elé. De hagyjuk. Az ezután következő rohangálós, sikoltozós részt nem igazán tudom értékelni, egyrészt mivel jobbára nem félelmetes, másrészt mert ez a stílus igen távol áll tőlem. Valami megtörik ott, a film derekán. Talán az, hogy – és ezt most az első Annabelle javára kell írnom – a démon, illetve a démon által felvett alakok korábban csak igen rövid ideig és akkor is elmosódottan váltak láthatóvá. Miután sokadszorra tolakszik a képünkbe – legyen bármilyen félelmetesnek szánt – megszűnik igazán ijesztőnek lenni. Öreg igazság, hogy az ismeretlentől félünk a legjobban, és az Annabell: Creation végére démonfajzatunk már mindennek nevezhető, csak ismeretlennek nem. Az igen hosszan elnyújtott kergetőzés során viszont tettem egy érdekes észrevételt: úgy tűnik, a pokol a nyitott ajtók politikáját követi. Legalábbis nehéz elképzelni másként, miért jelent rendszeresen akkora problémát démonunknak minden – még csak kulcsra sem zárt – ajtó. Na ennyit a klisékről.

Annabelle: Creation

Mindent összevetve azt kell mondjam – ahogy már írásom elején is beharangoztam -, az Annabelle: Creation sok szempontból jobban sikerült, mint az első felvonás. A léc nem volt magasan és nem állíthatnám, hogy az előtörténet jó film lenne, mert nem az. Pont. Viszont képes volt lekötni, a maga módján szórakoztatni, helyenként megborzongatni, a széria belső logikája is a helyére került (még ha nehezen is) ami pedig éppen az, amit az ilyen jellegű, sorozatgyártott termékektől elvár a néző. Egyébként az író (Gary Dauberman – aki az első Annabelle-t is jegyezte, valamint aki igen tevékenyen részt vett a The Nun, sőt még az It forgatókönyvének elkészítésében is) becsületére legyen mondva, hogy sikerült néhány egészen eltalált poént becsempésznie ebbe, az amúgy nem éppen a vérbő humoráról híres szériába. Kedvencem egyértelműen a film végén megjelenő pap szájából hangzik el, miközben az ominózus Annabelle babát lóbálja (nem szó szerint idézek, bocsássátok meg nekem): “A gonosz eltávozott. Ez most már csak egy átlagos baba. Kéri valamelyikőtök?” Hát persze, ide vele!

Értékelés: 6/10

Gabblack

1 Comment on "Annabelle: Creation (2017) (Annabelle 2: A teremtés)"

  1. Hát erre kíváncsi leszek!

Leave a comment

Your email address will not be published.


*