Vérmérséklet – Tényleg olyan borzasztóak voltak a Hellraiser folytatások?

Hellraiser vérmérséklet thumbA Hellraiser egyike a horrorfilmek vitathatatlan klasszikusainak, melynek története, vizualitása szinte a mai napig példátlan, hatása és rajongói kultusza pedig lenyűgöző. Pontosabban, az első két részé. A közvélemény szerint a harmadik, negyedik részek még szódával fogyaszthatóak voltak, azt követően azonban a széria komoly, vontatott mélyrepülésbe kezdett, egyre kisebb költségvetéssel, tehetségtelenebb rendezőkkel, mígnem végül a kultikus Pinhead karaktert alakító Doug Bradley is visszautasította a 2011-ben kiadott legutóbbi részben való részvételt.

 

Ám az egyik szokásos évközi maratonom közben előkaptam a teljes szériát. Korábban én is ugyanazon a véleményen voltam, mint a nagy többség – a negyedikig jó volt, utána a nyolcadikban még volt egy kis potenciál, de amúgy a folytatások nagy része csapnivaló. A legutóbbi maratonom során azonban talán csak a több év (és az alattuk végigszenvedett tonnányi szennyfilm) tapasztalata, talán csak az aktuális hangulatom miatt eltöprengtem a kérdésen:

“Tényleg annyira menthetetlenül rosszak a Hellraiser folytatások, ahogy azt a közvélemény tartja?”

(Ez alatt természetesen kifejezetten a negyedik részt követő felvonásokat értettem.) Addig emésztettem és forgattam a témát a fejemben, mígnem eldőlt, hogy ebből bizony lesz egy velősebb cikk – a biztonság kedvéért az ellentmondásosabb véleményeket boncolgató Vérmérséklet rovatunkban.

Hellraiser Vérmérséklet 1

Nem arról van szó, hogy tébolyult megvilágosodásban lett volna részem, és a filmművészet félreismert csúcsát fedeztem fel a direct-to-video részekben. Mindössze elkezdtem több perspektívából vizsgálni a folytatásokat: Hellraiser rajongóként, Hellraiser újonc horrorosként, és átlagos, mezei horrorrajongóként aki az aktuális újdonságokat ismeri, ám a 20-30 éves klasszikusokkal, régebbi szériákkal már gondban van.

Hellraiser Vérmérséklet 2

Ezek alapján pedig a bűnösök első alanya, az Inferno (A pokol démonjai) még egy igen kellemes darab. A harmadik, negyedik részeknél, amelyek már New York utcáin és egy űrállomáson is végigvonultatták a cenobitákat, sokkal elegánsabb, méltóbb módon ábrázolta Pinheadet és társait, akik tébolyult marcangolás helyett ezúttal inkább szadista, démoni oldalukat villogtatják meg, és megmutatják pontosan milyen sorsra számíthat egy gyarló emberi lélek, ha a birtokukba kerül. A korábbi részekkel nem túl konzisztens, viszont igen kellemes pszichohorror, ha valaki ismeri a széria lényegét, ám nem látta a korábbi részeket, még igen jól elszórakozhat vele, de még régebbi rajongók is, ha megalkusznak a hirtelen irányváltással és a látványosan alacsonyabb költségvetéssel, egy méltó folytatást fedezhetnek fel benne. Tényleg borzasztó lenne-e? Nem, történetében és hangulatában is kissé más mint a korábbi részek, ám még mindig egy érdekes, nyomasztó film.

Hellraiser Vérmérséklet 3

A hatodik résznél (Hellseeker – Pokolról pokolra) már bonyolultabb a helyzet – nehéz újonc szemével tekinteni rá, mivel legnagyobb húzása volt, hogy néhány jelenet erejéig előrángatta Ashley Laurence-t, az első két részben alakított karakterével, Kirstyvel. Ettől eltekintve azonban a rendező Rick Bota, aki ezzel a résszel kezdődően egy komplett trilógiát vezényelt le a Hellraiser folytatásokból, sokkal erősebb inspirációnak tekintette a Jákob lajtorjáját a korábbi részeknél, és bár ilyen téren a hallucinációkkal, lélektani mélyrepüléssel teli anakronisztikus történet néhány gyönyörű jelenetet és ötletet is meg-megcsillogtat, összességében az unszimpatkus főhős, és a sallangok mögött valójában faék-egyszerű szinopszis nagyon lehúzzák. Hellraiser folytatásként pedig már rémesen gyenge. Sokkal barátibban ki tudnék egyezni vele, ha Pinhead, a cenobiták és Kirsty hanyagolásával, a Hellraiser cím nélkül készült volna el. Még mindig nem a mélypont, és ha valaki nyitott a korábban említett Jákob lajtorjájához hasonló szimbolikus, nyomasztó lelki mélyrepülésekhez, még élvezhető, a Hellraiser szériától azonban erősen el kell vonatkoztatni ahhoz, hogy értékelni lehessen.

Hellraiser Vérmérséklet 4

Bota második próbálkozása, a Deader (Halálos) már egyszerűbb téma. A rendező változatlanul megmaradt a hallucinációkkal, nyomasztó hangulattal terhes alapvonalnál, a Hellraiser elemeit azonban már sikeresen a háttérbe szorította, olyannyira, hogy a nagy ritkán felbukkanó Pinhead és a kocka szinte teljesen felcserélhető elemekké váltak benne. Ez az értékelést is megkönnyíti, Hellraiser rajongók számára szinte értékelhetetlen, Hellraiser-újoncoknak borzalmas kezdési pont, átlagos horrorosoknak azonban, főleg ha maximálisan elvonatkoztatnak a sorozatcímtől, és nem arra számítanak, hogy ötpercenként láthatják akcióban a borítón nyújtózkodó szögezett fejű figurát, egy érdekes, a költségvetéshez képest remek darab. Jobban belegondolva, a történetet lehet még el tudnám képzelni a 80-as évek végén kiadott Hellraiser képregényantológia egy jobb részeként is.

Hellraiser Vérmérséklet 5

A Hellworld számára azonban nincs mentségem. A maratont egészen eddig a pontig élveztem, minden filmben találtam legalább néhány apróságot, amelyek végső soron értéket jelentettek benne, láttam, mire próbáltak kilyukadni a készítők, mi volt az eredeti vízió (a kiadó nyilvánvaló és visszataszító gyors pénzszerzési céljain kívül). A Hellworld azonban, melyet korábban még a legnézhetőbb direct-to-dvd folytatásnak tekintettem, valójában az egyértelmű mélypont. A film totális identitászavarban szenved, több oldalról is megpróbálja megközelíteni a Hellraiser mítoszt, ám végül mindegyikből tinilányos zavarral hátrál ki, hogy végeredményben egy unalmas, céltalan fércmunkaként landoljon a szemetesben. Elviseltem volna, ha a készítők Az új rémálom – Rémálom az Elm Utcában mintájára próbáltak volna metafilmet gyártani, elviseltem volna, ha modern tinihorrorba próbálták volna oltani Pinheadet és társait, elviseltem volna, ha egy alternatív, formabontó és kissé önkritizáló darab akart volna lenni – ám a film olyan, mintha mindegyik próbálna lenni, de valójában egyik sem igazán. A leggyengébb, legolcsóbb és legszánalmasabb horrorkliséket lövi el sorban, Lance Henriksen és Doug Bradley is ennél sokkal jobb szerepekre érdemesek, a Hellraiser címet pedig azóta sem mocskolták be olyan keményen, mint a nyolcadik részben.

Hellraiser Vérmérséklet 6

És igen, kövezzetek meg érte bátran, de jól sejtitek, ez azt jelenti, hogy még a széria 2011-es meggyalázását, a már Doug Bradley által sem vállalt Revelations-t is jobb darabnak tartom a Hellworld-nél. Leszögezem előre: a Revelations nem egy jó film. A Dimension Films elsődleges célja, akárcsak a szintén szárazra véreztetett Children of the Corn széria esetén, nem volt több, mint a sorozat jogainak megtartása, amelyhez elengedhetetlen volt, hogy kidobjanak egy folytatást. Ami viszont iszonyatosan szomorú az esetében, és ami miatt érdemesnek gondoltam a maraton után ismét elővenni, hogy így évekkel az eredeti trauma után, második megtekintéssel már látom, hogy mi akart lenni és mi lehetett volna belőle. Hogy ezt megértsétek, felhozom példaként a Gyerekjáték sorozatot felélesztő Curse of Chucky-t: minimális költségvetés, különösebb meglepetésektől mentes, ám kezdőknek tökéletes, rajongóknak kellemes történet, egyetlen helyszín, direct-to-dvd kiadás – és mégis működött, sőt, két filmnyi bohóckodás után végre visszatérítette Chuckyt a sorozat gyökereihez. A Revelations-ben pedig megvolt a potenciál, hogy ugyanezt tegye két évvel korábban a Hellraiser-rel. A történet bár nem mutatott sok újdonságot, sokkal közelebb állt az első részekhez, és Barker eredeti víziójához, mint a második részt követő folytatások bármelyike. Ha jó megvalósítást kap, nem csak a tökéletes indulófilm lett volna a régi horroroktól irtózó új generációnak a széria megismeréséhez, még a rajongóknak is bizonyíthatta volna, hogy igen, a Hellraiser akár még működhetne is ilyen olcsóbb folytatások formájában, amelyek inkább a történetre és a hangulatra koncentrálnak. A gond csak az, hogy hiába volt adott a történet (Gary Tunnicliffe, aki Bloodline-tól kezdve éveken át volt Doug Bradley sminkese, mellesleg megrögzött Hellraiser-rajongó, nagyon lelkes munkát tett le az asztalra), a stúdió az ég adta világon semmi mást nem biztosított ahhoz, hogy a film működhessen. Bradley visszautasította a visszatérést Pinhead-ként, pótlása igen erős kívánnivalót hagy maga után, a filmet alig egy hónap alatt forgatták le, a színészi játék helyenként kritikán aluli, a rendező pedig végső szabotációként ennél sterilebb, ingerszegényebb hangulatot nem is teremthetett volna.

Hellraiser Vérmérséklet 7

A Hellraiser széria igazi rákfenéje így ironikus módon nem a színészek, rendezők vagy írók, sokkal inkább maga a Dimension Films stúdió, amely eleinte szimplán fejőstehénként kezelte a szériát, majd manapság már csak akkor nyúl hozzá, ha fél, hogy a haszonállat elkóborol a tanyáról. A Judgement című tizedik film forgatása ugyan már lezajlott, még mindig nem kaphattuk kézhez (bár erre még idén elviekben sor kerül majd), és ugyan bizalomgerjesztő, hogy ezúttal Tunnicliffe kapta meg mind az írói, mind a rendezői postot, (sőt, nem hirtelen összecsapott, hanem egy régóta tervezett, eleve a Hellraiser sorozat által inspirált történetéről van szó, amelyhez így megkapta az eredeti karakterek felhasználási jogát), az elkészítés indokai és körülményei kísértetiesen emlékeztetnek a Revelations-re.

Hellraiser Vérmérséklet 8

Van remény a Hellraiser számára? Nem is kevés, hiszen egyértelmű, hogy lelkes rajongók, filmesek, írók százai tudnának mihez kezdeni a történettel (maga Clive Barker is jelezte korábban, hogy egy esetleges remake-ben maximálisan részt venne). Ám ameddig a Dimension a tulajdonos, csak reménykedhetünk, hogy egy nap valaki kellő elszántsággal és tehetséggel vág majd bele a feladatba, hogy aranyat gyártson a kezébe adott szemétből. A folytatásokban azonban ahhoz képest, hogy milyen szörnyű emlékeim voltak róluk, a Hellworld kivételével pozitívan csalódtam, és ha érdekel titeket a széria, immár bátran ajánlok legalább egy megtekintést – ameddig képesek vagytok rá, hogy a potenciált lássátok meg a darabokban, nem pedig azt a gyalázatot, ami végül elkészülhetett a Hellraiser logóval a borítón.

Zoo_Lee

Be the first to comment on "Vérmérséklet – Tényleg olyan borzasztóak voltak a Hellraiser folytatások?"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*