Stephen King: Bilincsben (1992, 2017)

Stephen King 1992-ben megjelent regénye, a Bilincsben nem egy olyan alkotás, amit könnyű filmre vinni. A története magával ragad, a narratíva az első perctől kezdve beszippant, de a lapokon elmesélt borzalmak, na és persze az alapszituáció erős fejfájást okozhat azoknak, akik a vászonra akarják vinni a könyvet. Csakhogy Mike Flanagan úgy érezte, felnőtt a feladathoz, és hozzá is látott a számomra eddig már-már lehetetlennek tűnő munkának.

A történet – mind a könyvben, mind a filmben – ott kezdődik, mikor a Burlingame házaspár, kissé megsavanyodott, egymásra unt kapcsolatukat igyekszik helyrehozni. Hogy ez valóra válhasson Jessie és Gerald elutaznak kettesben nyaralójukhoz, egy, a város bűzétől messzi kis házikóhoz, hogy ott töltsenek egy hétvégét csak egymással, és kapcsolatukkal foglalkozva. És, hogy minél inkább egymásra találhassanak, Gerald szexuális életüket egyfajta szerepjátékkal kívánja megfűszerezni, amihez nincs is másra szükség, mint két bilincsre.

Hamarosan kattannak a zárak Jessie csuklóin, másik felük pedig az ágy támláin, és habár a nő először még csak-csak igyekszik belemenni a játékba – hisz lelkiismeretesen próbálja házasságukat helyrehozni-, még azelőtt, hogy Gerald igazán belelendülhetne, leállítja az egészet. A férj persze ezt nem hagyja annyiban, és csak erőlködik, mire felesége kicsit durvább (a könyvben belerúg, a filmen megharapja urát) módszerekhez folyamodik. Veszekedés veszi kezdetét a házaspár között, de az nem tart sokáig, ugyanis Gerald a mellkasához kap, majd rövidesen szívroham miatt holtan terül el, miközben asszonya továbbra is az ágyhoz van bilincselve, élelem, víz… és remény nélkül.

A legnagyobb gondot azonban nem a kiszáradás, hanem sokkal közelebbi halállal fenyegető veszélyforrások jelentik. Például egy kutya, aki a nyitott ajtón át besétál Burlingame-ék hálószobájába, és falatozni kezd az elhunytból. Vagy még inkább az a démoni jelenés, aki a kibilincselve töltött összes éjszakán megjelenik hősnőnknek, megmutatva neki „ereklyéit”, melyek ékszerekből, és különböző emberi testrészekből állnak. És ha mindez nem lenne elég, a történet legborzasztóbb része az, amit Jessie igyekszik elfojtani magában, valami, ami az 1963-as napfogyatkozás alatt történt vele (és amit a Dolores című könyvben a címszereplő is megérez, csak úgy, ahogy a Bilincsben regényben Jessie is érzékeli Dolorest).

Az imént elmondottakból érthető, miért mondom azt, hogy nehéz filmre vinni a Bilincsbent. Egy helyszínen játszódik, a könyv jórészt a Jessie fejében megjelenő gondolatokra épít, a valódi veszélyek éreztetése mellett. Persze láttunk már pár egyhelyszínes, sőt egyszereplős horrort is, de úgy gondolom a könyv érzelmi töltetét valóban hatalmas feladat filmre vinni. Flanagan úr azonban a legtöbb akadályt jól vette, várható módon a párbeszédekre helyezte a hangsúlyt, ugyanis, akárcsak a regényben, így a filmen is megjelennek Jessie különböző személyiségei, akik hol segítik, hol hátráltatják túlélésében. Ám míg a párbeszédek kellemesen visszaadják a regénybéli hangulatot, pár felesleges változtatás is történt az adaptációban.

Ruth – Jessie „keményebb” énje – a múlté, helyette megkapjuk Geraldot, mint személyiséget. Nem mondom, hogy ront a filmen, de a változtatást feleslegesnek éreztem, olyan, mintha nem akartak volna még egy színészt megfizetni, ezért abból dolgoztak, amijük van. A másik pedig, amiről nyilván Flanagan nem tehet, hogy a gondolatok, melyek nagy súllyal bírnak a történetben nincsenek kellőképp visszaadva. Természetesen a párbeszédekkel igyekeznek rálátást engedni nekünk, nézőknek Jessie gondolataira, de mondanom sem kell, a leírt szöveghez képest jó, ha feleannyit kapunk.

Még egy negatívumot kell megemlítenem, és aztán rátérek a pozitívumokra, de ez mellett még nem tudok szó nélkül elmenni: a regény legfélelmetesebb ellenfele, a könyvbéli démon, alias a filmbéli „Holdfény Ember” túl kevés teret kapott. Jelen van a filmben, láthatjuk, de túl keveset és akkor is túl sokat mutatnak meg belőle. A könyv egyik legnagyobb kérdése, hogy mi is ez a lény, Jessie mindig csak az árnyékokban látja torz testét, míg a filmen már az első alakalommal túl nagy rálátást engednek, ezzel megölve egy jó adag misztikumot.

De térjünk rá a pozitívumokra is, mert több van belőlük, mint a hibákból. Rögtön itt a színészi játék. Természetesen a Jessie-t alakító Carla Gugino viszi el a hátán a filmet, aki rögtön két szerepet is kapott, magát a hősnőt, és annak egyik testet öltött személyiségét (a könyvben ő lenne Ténsasszony). Remekül játssza az eleinte megromlott házasságát rendbe hozni kívánó feleséget, majd a túlélés minden eszközét bevető, leláncolt, mindenkitől csak bilincset kapó túlélőt. Mellette érdemes még megemlíteni Bruce Greenwoodot, mint Geraldot, és a lemondásra, feladásra buzdító Jessie-ént.

A másik, amit Flanagan nagyon eltalált, az a napfogyatkozás alatt végbemenő események ábrázolása. Habár a könyvhöz képest gyorsan megkapjuk a válaszokat, de a képi ábrázolás kárpótol ezért. Gyönyörű vörös fényben úszik a világ ezekben a visszaemlékezésekben, amik csak növelik egyrészt az emlékezés, és a szörnyűség érzetét. Mikor pedig a film vége felé a jelen és múlt már-már összeér, az külön dicséretet érdemel, látszik, hogy a rendező tudta, mit akar.

Szintén jól oldotta meg a véresebb jeleneteket, a halottból lakomázó kutyát, egy csuklóvágást és a többit. Flanagan mindig is értett a feszültség adagolásához, és 2017-re sem felejtette el, hogy kell ezt jól csinálni, elég csak a kutya fogai között ropogó, reccsenő csontok hangjára gondolnunk, miközben a kamera teljesen máshova figyel. A másik pedig, ami remekül megy a rendezőnek, az az érzelmek átadása, amit természetesen ezúttal sem hanyagol. A filmvégi konklúzió, a bilincs, mint szimbólum megjelenése remekül adja vissza a történet eredeti mondanivalójának lényegét.

Összességében tehát, ahogy eddig egyszer sem, úgy most sem kellett csalódnom Mike Flanaganben, pedig jó esély volt rá, hogy ezúttal túl nagy fába vágta a fejszéjét. A Bilincsben azonban majdnem mindenben hű marad a könyvhöz, megmutatja, amit meg kell, polgárpukkasztásba és öncélúságba azonban egyszer sem csap át. Igaz, ami igaz, jobb a könyv, de ez az esetek nagyjából 95 százalékában így van, főként King mester esetében. Így aztán a Bilincsben egy méltó adaptációja a regénynek, amit érdemes mindenkinek megnéznie.

Értékelés:
Könyv: 10/10
Film: 7,5/10

(Nomad)


 

1 Comment on "Stephen King: Bilincsben (1992, 2017)"

  1. Könyvben olvastam, nagy kedvenc volt, de nem gondoltam, hogy megfilmesíthető. Tévedtem, kíváncsi vagyok a végeredményre.

Leave a comment

Your email address will not be published.


*