A Nightmare on Elm Street (2010) (Rémálom az Elm utcában)

Habár gyerekkoromban a horror műfajával először a szörnyfilmeken keresztül ismerkedtem meg, a rajongásomat egyértelműen a slasher alkotásoknak köszönhetem, hiszen mind a mai napig lenyűgöz a 80-as évek négy nagy mészárosának, Jasonnek, Bőrpofának, Michaelnek és nem utolsó sorban Freddy Kruegernek a munkássága. Mindezek közül a legnagyobb hatást rám maga a springwoodi mészáros tette, hiszen bármikor képes vagyok leülni és megnézni egy Rémálom az Elm utcában filmet. A 2000-es évek első évtizedében a horror műfaján belül elindult a nagy remake hullám, melynek keretei közt az összes klasszikus slasher filmet újragondolták, és feldolgozták, melyet nem kerülhetett el Freddy története sem, melynek 2010-es történetében a legendás kesztyűt a történelem során nem Robert Englund, hanem Jackie Earle Haley vette fel.

A springwoodi gyerekek minden éjszaka különös rémálmokat élnek át: egy megégett bőrű, kesztyűjén késeket hordó, ijesztő alak üldözi őket. Miután Kris (Katie Cassidy) egyre többször látja ezt az ijesztő alakot, barátjától, Jessetől kér segítséget, azonban egy együtt töltött éjszaka után Kris különös módon meghal, a fiút pedig bebörtönzik. Kris két osztálytársa, Nancy (Rooney Mara)és Quentin, nyomozásba kezdenek, és kiderül, hogy az álmukban kísértő szörnyeteg a Freddy Krueger (Jackie Earle Haley) névre hallgat, aki évekkel ezelőtt egy óvodában dolgozott kertészként, ahol a kisgyerekeket levitte a pincéjébe és megkínozta őket. Miután a gyerekek otthon elmondták a történteket, a szülök felkutatták Freddy-t, élve elégették, majd megpróbálták elfeledtetni az apróságokkal az eseményeket. Freddy azonban visszatért, és minden gyereket, aki az óvodába járt, álmában megöl. Nancynek és Quentinnek gyorsan rá kell jönniük, mivel lehet elpusztítani a mumust, hiszen már csak ők maradtak hátra…

A filmrajongók gyomra általában már a remake szó hallatán összeszűkül, hiszen, egyébként jogosan, azt tételezik fel, hogy a filmgyárosok már kifogytak az ötletekből, és egy nagyobb bevétel reményében inkább egy korábbi alkotást dolgoznak fel, mely a leggyakrabban fel sem ér az eredeti mű színvonalához. Ebből a logikából kifolyólag feltehetjük a kérdést: szükségünk van-e a klasszikusok újragondolására? Mielőtt elhamarkodottan válaszolnánk, gondoljunk csak bele, milyen remakek készültek a filmtörténelem folyamán. Napjainkban például ha valaki a Múmia filmeket említi, mindenkinek Stephen Sommer 1999-es műve, nem pedig az eredeti, 1932-es alkotás jut eszünkbe. A Dolog John Carpenter féle változata is hasonló módon jobban megragadt az emberek emlékezetében, mint 50-es évekbeli párja, a klasszikus szörnyfilmeknek, Draculának és Frankensteinnek pedig rengeteg jó (és persze kevésbé jó) feldolgozása született az évek során. A slasher műfajánál maradva pedig sokan a 2003-as változattal ismerkednek meg a Texasi láncfűrészes történetével. Remakeekre tehát szükségünk van, hiszen a felsorolt példák olyan klasszikus történetek, melyek örökérvényűek maradnak, azonban a tálalásuk a mai kor átlagemberének már nem fogyasztható, így az ő nyelvükre, a mai kor stílusára kell fordítani. Egy remake akkor jó, ha a klasszikus momentumokat, azokat, amiktől emlékezetesek maradtak az alkotások, képes megtartani, valamint a mai kor számára megfelelő tempóban és látványban képes bemutatni. A legtöbb remake pedig itt hasal el véleményem szerint.

Nincs ez másképp a Rémálom az Elm utcában újrájával sem, mely azért nem sikerült, hiszen szinte semmi sem maradt meg a főgonoszából, Freddy Kruegerből. A slasher művek, hasonlóan a szörnyfilmekhez, karakterfilmek, melyekben, ha megszabadítják a gonoszt a személységjegyeitől, a mű esszenciája veszik el. Freddy ebben a műben korántsem olyan kreatív, mint a korábbi filmekben, elveszik minden izgalom a gyilkosságokból, tulajdonképpen az egész alkotásban csak a kesztyűjével kaszabol. Habár jó néhány egysorost átvettek a korábbi művekből, ezek most inkább bénák és erőltetettek, és korántsem ijesztőek vagy viccesek. Mindezek mellett külön ki kell emelnem, hogy a pizzaképű springwoodi mészáros ebben a filmben pocsékul néz ki, nem tudom, a maszkmester korábban hány Rémálom filmet látott, azonban Freddy Krueger nem úgy néz ki, mint ahogy itt ábrázolják. Mindezek ellenére azt kell mondanom, Jackie Earle Haley kihozta a maximumot a helyzetéből, hiszen vannak emlékezetes jelenetei, ám azt kell mondanom, jobban remekel a visszaemlékezésekben, melyekben még él, mint az álomjelenetekben.  A többi karakter tulajdonképpen könnyen felejthető, ráadásul Kyle Gallner, a Quentint játszó színész egyetlen, meglehetősen bugyuta arckifejezése engem külön idegesített az egész film alatt.

A történet lényegében követi az eredeti, ’84-es művet, sőt egyes momentumokat egyenesen onnan vesz át, azonban a megvalósításuk rosszabb és egyszerűen nevetséges. Az egész film tulajdonképpen olyan, mintha teljes mértékben le akarták volna másolni Wes Craven alkotását, ám valami miatt csak egy gyengébb utánzat sikerült belőle. Összességégben a Rémálom az Elm utcában 2010-es változata méltatlan feldolgozása a nagy klasszikusnak, és nagyon remélem, hogy hamarosan rendbe teszik ezt a hibát, és a franchise végre egy, a nevéhez hű feldolgozást vagy folytatást kap.

Értékelés: 5/10

Kele-man

Be the first to comment on "A Nightmare on Elm Street (2010) (Rémálom az Elm utcában)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..