Kriptozoológia – 22. rész – Óriások

Óriások, azaz hatalmasra növő antropomorf lények majd minden kultúra mondavilágában megtalálhatók. Amikor egymástól földrajzilag, de sokszor időben is távol élő népcsoportok ugyanarra a “következésre” jutnak egy legendás lény-csoportot illetőleg, az mindig felkelti a kryptozoológusok érdeklődését. A görög mitológia küklopsza, az angolszász legendák Grendel-je, vagy akár a bibliai Nefilim-ek a világ majd minden pontján felbukkanó rokonaikkal együtt jól mutatják, hogy az óriásira növő humanoidok ideája igencsak elterjedt volt az ókorban, sőt később is. Vajon lehet-e valami valóságalapja az óriások legendáinak?

Kryptozoológiai értelemben az óriás humanoidok alatt legtöbbször a Nagylábúhoz, vagy a Yetihez hasonló, szőrös, majomszerű lényeket értenek. Megkülönböztetnek azonban úgynevezett “valódi óriásokat” (true giants) vagy – kevésbé elterjedt nevükön – “magasabb humanoidokat” (taller humanoids). Ezek közös jellemzője, hogy magasságuk meghaladja a 10 lábat (3 métert). Talán meglepő módon – lévén a kryptozoológia legtöbbször éppen a kézzel fogható bizonyítékok hiányáról szól – az óriás-ember interakciók legtöbbje nem az óriások hús-vér alakjában történik, hanem azok csontjai, csontvázai kerülnek elő a föld alól. Mielőtt részletekbe bocsátkoznánk, vizsgáljuk meg, létezett-e olyan élőlény a földtörténeti korok modern ember regnálásának idejére eső részében, melyre ráillik az óriások általános leírása?

G. H. R. von Koenigswald holland antropológus 1935-ben egy meglehetősen rendhagyó módját választotta a kihalt lények kutatásának, ugyanis a később Gigantopithecus névre keresztelt főemlős maradványait (pontosabban egyetlen őrlőfogát) egy hong-kong-i gyógyszertárban vásárolta. A fajnak azóta több mint 1000 részleges maradványa került elő más helyszínekről, ám ezek is egytől-egyig fogak és állkapocsdarabok voltak, a csontváz többi része ismeretlen. Ha hinni lehet a fogak, illetve a fellelt egyéb csontok viszonylagos méretének, akkor ez a gorillára emlékeztető és mintegy 400 ezer évvel ezelőtt kihalt állat a 3 méteres magasságot és megközelítőleg 550 kilogrammos tömeget is elérhette. Persze lehetséges, hogy a Gigantopithecus esetében a megtalált csontok mérete nem a főemlősöknél szokványos módon állt arányban a test többi részének méretével, azért jobban belegondolva egy akkora fog, mely ekkora megboldogult gazdát sejttet, minden esetre tisztelet parancsoló. Ráadásul nem a Gigantopithecus az egyetlen óriás-őshumanoid, melyet von Koenigswald felfedezett: hasonlóan óriási állkapocs-töredékeket talált Jáva szigetén 1939 és 42 között, melyet a Németországba küldött gipszlenyomatok alapján Meganthropus
palaeojavanicus tudományos névvel írtak le. Egyesek szerint azonban ezen leletek mindössze óriásnövésű Homo Erectus maradványok. Az eredeti minták hiányában nehéz igazságot tenni.

Mint azt jól tudjuk, a Homo Sapiens esetében is megfigyelhető óriásnövés, bár ez minden esetben a szervezet növekedési hormon termelésének valamilyen patológiás elváltozására vezethető vissza. Ha az elváltozás még a csontnövekedés befejezte előtt kialakul (gyermekkorban, vagy fiatal felnőttként), akkor gigantizmusról beszélünk. A valaha élt legmagasabb ember – már ha a hitelt érdemlő beszámolókra hagyatkozunk – Robert Pershing Wadlow (1918–1940) volt, aki közvetlenül halála előtt 272 centiméter magas volt és több mint 222 kilogrammot nyomott. Valamivel gyakoribb, amikor a növekedési hormon termelésének zavara már idősebb korban következik be, ebben az esetben a beteg magassága nem változik, mindössze az kéz, lábfej, ujjak illetve az orr és áll növekszik meg aránytalan mértékben. Ezt a tünetegyüttest akromegáliának nevezik orvosi szaknyelven és igen, jól sejtitek, hogy a népmesék vasorrú bábáját ihlető vajákosasszony is ebben a betegségben szenvedhetett.

Látható tehát, hogy az emberi faj bajosan képes a mondabeli óriások mintájára hatalmas égimeszelők kitermelésére. Ennek ellenére az ókori görögök és rómaiak előszeretettel azonosítottak kiásott, emberinek látszó hatalmas csontokat valamely legendáikban szereplő héroszukkal, habár ezek jórészt bizonyíthatóan nagy termetű állatok maradványai voltak. Találkozhatunk azonban érdekesebb esetekkel is: 1509-ben a franciaországi Rouen közelében árokásó munkások egy kősírra bukkantak, melynek belsejében egy hatalmas termetű férfi csontjai feküdtek. A részleges maradványok alapján az elhunytat mintegy 5,2 méter magasnak becsülték. A sírfelirat tanulsága szerint a csontok egy bizonyos Ricon de Vallemont lovag földi maradványai voltak. 1868 decemberében kőfejtő munkások a minnesotai Sauk Rapids-ban egy mélyen a föld alá temetett kősírban egy 3,3 méter magas, megkövesedett csontvázat találtak. 1965-ben a Kentucky-beli Holly Creek közelében egy sziklaszírt alatt egy igen jól megőrződött csontvázat találtak, mely amellett, hogy több mint 265 centiméter magas volt, egyéb furcsa jegyeket is viselt magán. Az orr és szemnyílás a koponyán rés alakú volt – szemben a szokványos üregszerű képződménnyel – valamint az alsó állkapocs is össze volt csontosodva a koponya többi részével. Sajnos a fenn említett leletek egyike sem hagyományozódott át a jelenkor antropológusaira, hogy tüzetesebb vizsgálatoknak is alávethessék őket.

Természetesen a feltárt csontokon kívül léteznek beszámolók valódi, hús-vér óriásokkal való találkozásokról is. Mint az sejthető, a nagylábúhoz hasonló, nagy termetű, szőrös humanoidokkal való találkozásoknak se szeri, se száma, így ezúttal csupán a “valódi” óriásokkal történt találkozásokra fókuszálnék. 1829-ben a georgiai Okefenokee mocsár környékén óriás lábnyomok felbukkanását jelentették. A nyomok 46 centiméter hosszúak és 22 centiméter szélesek voltak, a lépések között távolságot pedig közel két méteresre saccolták. Kilenc bátor floridai vadásznak sem kellett több, felkerekedtek, hogy kiderítsék miféle élőlény hagyta maga után az óriási lábnyomokat. A társaságra egy 4 méter magas óriás támad rá és mire a vadászoknak sikerült leteríteniük, öt társuk maradt vérbe fagyva a küzdelem színterén. 1977 Augusztus 20-án öt fiatal kempingezését zavarta meg egy több mint 4 és fél méter magasnak becsült szőrös óriás a montanai Creek Canyon-ban. A lénynek hosszúkás pofája, lapos orra és kutyafélékre emlékeztető fogazata volt. A találkozás ezúttal nem követelt véráldozatot: miután a lény visszazavarta a társaságot az autójukhoz, futni hagyta a kempingezőket.

Sajnos úgy tűnik, az óriások létezéséhez köthető beszámolók és leletek egyike sem tekinthető sem új keletűnek, sem pedig igazán megcáfolhatatlannak, jórészt a kézzel fogható – vagyis mai napig fellelhető – fosszilis leletek hiánya miatt. Dacára tehát annak, hogy az Antarktiszt leszámítva minden földrészen megtalálhatóak a saját kultúránk meséiben és mondáiban megismert óriásokhoz hasonló lények, ezek létezése – vagy az, hogy valaha léteztek – igen valószínűtlen. Érdekes elgondolás, hogy őseink kapcsolatba kerülhettek olyan emberelődökkel, vagy ősi főemlősökkel, melyek – legalábbis a szájhagyomány tényeket elferdítő, felnagyító szűrőjén keresztül nézve – kimeríthették a legendák óriásainak kritériumait. Lehetséges, hogy ezek az ősi emlékek élnek tovább bennünk, akiknek ugyan már semmi félnivalónk nincs a vadonban kószáló vérszomjas távoli rokonoktól, de a tábortűz körül ülve még mind a mai napig fel-fel idézzük a törzsi múltunk homályából ránk vicsorgó szörnyek emlékét.

Gabblack

óriások

Be the first to comment on "Kriptozoológia – 22. rész – Óriások"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..