Bár a The Food of the Gods zárójelenetében az összes titokzatos táplálékot, és a patkányokat is megsemmisítették, azért némileg utaltak arra is, hogy várható valamiféle folytatás. Noha 13 évet kellett várni rá, de meg is érkezett, a Gnaw főcímet viselő második rész is. Új állatvédelmi törvényekkel, és a nyolcvanas évek hangulatával adott volt a lehetőség, hogy a sztorikat továbbvigyék akár globális szintre is. Bár a Jurassic Parkból tudjuk, hogy a szigetről először csak limitáltan terjednek el az ilyesfajta jelenségek, mielőtt elérnék a nagyvárosokat is.

Ha a rák ellenszerét kutatod, vagy egyszerűen csak egy gyógyszergyártó cégnek dolgozol, akkor könnyen meggyűlhet a bajod az állatvédőkkel. Így van ezzel főhősünk, Neil (Paul Coufos) is, aki egy kutatólaborban dolgozik, amikor régi tanárától (Jackie Burroughs – Willard, Hemoglobin, Váratlan utazás) sürgős hívást kap, és le kell utaznia vidékre. Itt találkozik Bobbyval, a hatévesforma gyerkőccel, akit kissé félrekezelt egykori tanítója. Növekedési problémáit egy kísérleti hormonnal próbálta meg kezelni, amelynek eredményeként a srác mintegy kétésfél méteres magasságot ért el, és igyencsak agresszívvá vált. A férfi nekiáll kutatni, hogy mi lehet a jelenség oka, de az egyetemen nincs könnyű dolga, mert a felszerelésére és a laborjára egy kollégája is feni a fogát.

A kegyetlen állatkísérleteket végző professzor anyagát ugyanis felbőszült fiatalok semmisítették meg, akik nem akarták hátratett kézzel szemlélni, hogy mit művel a fogvatartott lényekkel a tudomány nevében. Az izolálás sikeresen lezajlik, a Food of the Gods ismét előkerül, és a lehetőség, hogy ezzel megoldják a Föld élelmezési problémáját. Hiszen a hatalmas kapacitás, amit e táplálék nyújthat, az, hogy az élőlények méretét megsokszorozhatják, igencsak csábítóan hangzik… elsőre. De mi történik akkor, ha valóban elfogyasztja azt, mondjuk Neil kedvenc házipatkánya, milyen hatást ér el rajta a titokzatos anyag? Az antidotum keresésében valóban hatalmas segítséget nyújtana, ha nem csak növényeken kísérletezne, hanem beújítana néhány állatkát is, azonban arra nehezen szánja rá magát. Nem csak azért, mert megkedvelte a jószágokat, hanem mert kollégája is rossz néven venné, hogy lenyúlja a kutatási területét. Mégis, talán egyetlen próbát megérhet a dolog, nem? Mi baj lehetne belőle, hiszen nem túl valószínű, hogy valaki majd szabadjára engedi ezeket az édibédi rágcsálókat.

Természetesen ismét elszabadul a pokol, és ilyenkor who you gonna call? – Rágcsálóírtókat, mi mást. A képlet egyszerűnek tűnik, csupán le kell vadászni az elszökött patkányokat. Kérdés, hogy ki éli túl a kampuszon, és Neil megtalálja-e az ellenszert a növekedési hormonra. A természeti katasztrófa után tehát az állatkísérletek kerülnek középpontba a Gnaw-ban. De nem csak abból a szempontból, hogy mennyire megkérdőjelezhető ez a jelenség morális szempontból, hanem a félresiklott eredmények veszélyességére is felhívja a figyelmünket. Emellett pedig azt is aláhúzza, hogy a már meglévő információkért, kutatási anyagokért igenis számtalan vér folyt, akár ténylegesen is, így azokat megsemmisíteni nem csak felelőtlenség, de a rengeteg halál így tényleg értelmetlenné válik. Mivel ezeket meg nem történtté nem lehet tenni, így maximálisan az újabb kínzásokat lehet megakadályozni, ezt sosem szabad elfelednünk. Így a génmódosított állatok szabadon engedése ugyanolyan katasztrófához vezethet, mint az illegális kísérletek hatásai. Ezek legtöbbje ugyanis egyrészt képtelen volna túlélni a kontrollálatlan környezetben, másrészt olyan kórokozókat és géneket hordozhatnak, melyek a vadonélőkkel kereszteződve, azokat megfertőzve jelentős változásokat hozhatnának létre a populációkban. Ezek nem mindegyike lesz negatív, de a legtöbbjük bizony nem kívánt hatással jár majd az élőlényekre.

Annak ellenére, hogy a Gnaw tökéletesen hozza a nyolcvanas évek horrorjainak hangulatát, nem tud átlépni a középszerűségén, és inkább a ZS-kategóriába sorolható. Nem csak művészi megoldásait tekintve, hanem a szereplők sincsenek túlságosan a topon. Itt most nem az izompacsirta főszereplő tudósunkra célzok egyértelműen, de a többi karakter sem túlságosan hiteles. Nekem bizonyos esetekben hiányoznak az ideillő sztereotípiák Damian Lee (Last Man Standing, When the Bullet Hits the Bone, Terminal Rush) rendezéséből, amelyek életszagúbbá varázsolnák a történetünket. Pedig az alapötlet kimondottan izgalmas megvilágításba hozhatta volna az első film eseményeit, ha folytatják a szálat és elviszik valamilyen irányba. Ehelyett szinte a nulláról építkeztek, de azt a lehetőséget is elszalasztották, hogy kreatívkodjanak kicsit a tudósok felelősségének boncolgatása mellett.

Értékelés: 3,5/10

Smaragd Sárkány