Manji (Takuya Kimura – A vándorló palota) igazi kardforgató mester, de szamurájként már nem tartozik sehova, hiszen a gazdáját és a háztartását megölte, a testvérét pedig meggyilkolták a bosszúálló harcosok. Így már nem maradt semmi, amiért élhetne, csak a mérhetetlen vérszomj, ami kitöltheti az űrt, amelyet a tragédia hagyott maga után. A küzdőtéren nem akad méltó ellenfelére, könnyedén lekaszabol bárkit, aki az útjába áll, ezért az sem adatik meg számára, hogy csatában veszítse el az életét, ahogyan az egy igazi szamurájhoz illendő. A túlerő végül őt is legyűri, és úgy tűnik, a lelke végre megnyugvást lelhet a túlvilágon. A közismert, évszázadokat megélt Yaobikuni (Yôko Yamamoto) azonban úgy dönt, hogy nem engedi meg a férfinak, hogy ilyen könnyed kiutat válasszon, ezért megátkozza őt a halhatatlanság képességével.

Rin Asano (Hana Sugisaki – Amikor Marnie ott volt) szüleit egy vérszomjas banda, az Itto-ryu mészárolta le, akik dojoról dojora járnak, és embereket toboroznak, akik méltóak arra, hogy közéjük állhassanak. A vezérük, Anotsu Kagehisa (Sôta Fukushi – As the Gods will) nem tartja becsületesnek, hogy egy fiatal lánnyal is végezzenek, így őt – bár érintetlenül nem, de – végül életben hagyják. Yaobikuni őt is felkeresi, és azt tanácsolja neki, hogy bérelje fel a halhatatlan harcost testőréül. Azonban Rint a bosszú sokkal inkább foglalkoztatja, így megpróbálja meggyőzni a férfit, hogy a leszámolásban segítsen neki, és ezért a célért bármit hajlandó volna feláldozni. Manji nem adja be könnyen a derekát, mert azért bárkikkel nem fog megmérkőzni, mégis úgy dönt, hogy elfogadja a kihívást, hátha ezúttal izgalmas ellenfelekkel csatározhat.

A Blade of the Immortal egyszerre klasszikus szamuráj-thriller, bosszútörténet, komoly dráma elemekkel és izgalmasan ábrázolt harci jelenetekkel, kardpárbajokkal. A halhatatlanság és egyéb misztikus képességek rendkívül izgalmassá és fordulatossá varázsolják Takashi Miike adaptációját. A nevéhez méltóan, amikor arra van szükség, ezúttal is gyönyörűen betegek a képsorok, de a rendező a melankolikusabb, tanulságos szálat is ügyesen kibontja, nem nagyolja el. A CGI-t ezúttal a helyén kezeli, és nincsenek olyan nevetségesen abszurd jelenetek, mint a Terra Formars esetében, hanem a jobb típusú live-action-öket, illetve a szamuráj-filmeket – Lady Snowblood – juttatja eszünkbe a mester új műve. A testőrök szerepét a japán társadalomban már Akira Kurosawa munkásságából ismerhetjük, és a Tarantino bevezetett bennünket abba a világba, ahol azok próbálnak boldogulni, akik a kard útját választották.

A halhatatlanság kérdésköre régóta foglalkoztatja az emberiséget, és a japán mitológiában is megjelenik ez az izgalmas képesség, melyre azóta vágyunk, amióta az isten-képzet megszületett. Ennek a jelenségnek alapvetően kétféle típusát különböztetjük meg: az egyik, amikor valaki nem juthat át a túlvilágra és agyatlan lényként kell a halandók közt járkálnia. A másik pedig, aki választja, vagy éppen átokként tesz szert erre az erőre, és hosszú idők folyamán igyekszik minél többet kihozni a helyzetből, így a végtelen tudást vagy éppen a végtelen hatalmat kergeti. Ezzel párhuzamosan megjelentek azok a történetek is, ahol arra is igyekeztek rámutatni, hogy a halhatatlanság nem csupán ajándéknak tekinthető, illetve olyasminek, amit valóban, átgondoltan el szeretnénk érni. Hiszen már Prométheusz is bebizonyította, hogy nem feltétlenül pozitív, ha a végtelenségig szenvednünk kell, és a megváltó pihenés, béke, megnyugvás nem juthat osztályrészünkül. A halál ugyanis nem csupán menekülést nyújthat számunkra az élet borzalmai elől, hanem a hosszú fájdalmas létet is elkerülhetjük általa. Ugyanis a betegségek vagy éppen az egyik érzékszervünk, végtagunk elvesztése eredetileg elkerülhetetlen volt, csak később adódott hozzá a halhatatlansághoz a regeneráció képessége. Ám ennek ellenére is fennmaradt a halandóság elvesztésének tragédiája.

Ez pedig gyönyörűen megjelenik a Blade of the Immortal esetében is, ahol Manji mindenét elvesztve, gyakorlatilag céltalanul bolyong a világban, és számára alapvetően átok ez a létforma. Egyedül Rin küldetése az, ami új értelmet adhat a halhatatlanságának, amely mellett persze érezhető, hogy fokozatosan megkedveli a lányt, és talán újra felélesztheti benne a testvéri szeretetet és aggódást. Ekképpen a fő karaktereink is folyamatosan változnak, egyedül az antagonista statikus a történetben, de neki pontosan az a funkciója, hogy megtestesítse azt a fő ellenfelet, akivel megmérkőzve Manji is megnyugvást lelhet, ezzel párhuzamosan rávilágítva arra, hogy az erőszak bizony erőszakot szül és az ördögi körből nincs kiút, csupán a halál vethet véget neki.

Miként a Rurouni Kenshin esetében is láthattuk, a történetek nem csak két szemszögből vizsgálhatóak, így a jó vagy rossz fogalma sem egyértelmű. Az személyes bosszú és az ősi viszályok csupán árnyékok, melyek rámutatnak a történelem aktuális problémáira. Ugyanígy a western műfajában is ott a változás, a fejlődés, mely egyszerre próbálja eltiporni a múltat és rámutatni arra, hogy nem szabad megrekedni és útját állni a haladásnak. De ezt nehéz olyanoknak elfogadniuk, akik valamiben hittek, vagy eszméket tápláltak beléjük, és azokat követni igyekeznek. Ez a másik fontos pont, az a tragédia, amelynek elkerülésére hősöket, eszményképeket, legendákat hoz létre a jövő népe. Mert bizony az értékek megőrzése és a technikai újítások bevezetése nem feltétlenül kellene, hogy egymás ellenségei legyenek, hiszen a kettő megférne, ha a helyén tudnák kezelni azokat.

A japánoknál a sógunátusok váltása, a civilizált társadalmi értékek bevezetése homlokegyenest ellentétes volt a szamurájok tanításaival, a kard útjával. Így sokan nem tudtak mit kezdeni azzal, hogy hirtelen a fegyverviselést sem engedélyezték, a dojokat pedig igyekeztek bezárni, és a békés irányba terelték a népet. Ugyanez a szituáció tetten érhető a vietnámi veteránoknál is, de ezekről már a Kabaneri of the Iron Fortress és a Ghost in the Shell-ek esetében is értekeztem.

Hiroaki Samura mangájából először anime, majd a tavalyi évben egy igazán kiváló live-action született. A rendező, nem meglepő módon zseniális filmet alkotott ezúttal is, ami annak is köszönhető, hogy végre visszatérhetett szokásos témájához. A küzdelmek koreográfiája, a forgatókönyv és a fényképezés is a klasszikus, Kurosawa utáni szamuráj történeteket juttatják eszünkbe. Aki teheti, mindenképpen adjon egy esélyt neki, mert csak ajánlani tudom.

Értékelés: 9,5/10