A Drakula filmek evolúciója

Bram Stoker 1897-es regényét az elmúlt évszázadban rengetegen próbálták vászonra vinni, hogy elmesélhessék mindenidők leghíresebb vámpírjának tragikus történetét. Ezen alkotások közül egyértelműen kiemelkedik 5 mű, melyek mindegyike rendkívül nagy hatással volt nem csak a vámpírfilmekre, hanem magára a horrora is, hiszen ezen mozgóképek örökre megváltoztatták kedvenc műfajunk arculatát. A napokban végre felkerült oldalunkra az utolsó jelentős Dracula adaptáció bemutatása, így érdemes összefoglalnunk, hogy eme 5 alkotás hogyan is értelmezte Bram Stoker regényét, és milyen hatással volt a horrorfilmek további alakulására.

Nosferatu (1922)

Közismert tény, hogy az első, napjainkban is fenn maradt Dracula adaptációhoz (hiszen a legelsőt egy évvel a német film előtt mi magyarok jegyeztük, amely a keresztségben a Drakula halála nevet kapta, és melynek kópiái sajnos a világháborúban elvesztek) Stoker örökösei nem adták áldásukat, ezért a film szereplőinek nevét meg kellett változtani. Így lett Dracula grófból Orlok grófja, Jonathan Harker-ből Thomas Hutter, Mina Murray-ből pedig Ellen Hutter. A film többé-kevésbé követi Stoker eredeti regényét, azonban ez az alkotás több egyszeri adaptációnál. Gyakran emlegetik a művel kapcsolatban, hogy a német expresszionizmus egyik mintapéldája. A nagyszerű fény-árnyék játékok, a gróf sátáni alakja örökre beleivódnak az ember emlékezetébe, a vámpír árnyékának életre kelése pedig minden későbbi műben megjelenik. A vámpír Murnau, a film rendezőjének értelemzésében nem egy kifinomult öregember, sem egy letűnt kor megkeseredett hőse, mint a későbbi adaptációkban, hanem egy betegség, ami ha bekerül modern világunkba, megállíthatatlanul terjed tova. Ezt a betegséget, mely magától az ördögtől ered, mindössze tiszta szívvel, igaz szerelemmel lehet legyőzni, ahogy azt Ellen teszi a végjátékban, mely így, majdnem 100 év elteltével az egyik legnagyszerűbb lezárása egy horrorfilmnek. A műből később nem csak elemeket vettek át a későbbi korok rendezői, hanem 1979-ben újragondolták, míg 2000-ben a forgatásából készült egy sötét humorral ötvözött feldolgozás.

Dracula (1931)

Habár a Nosferatu volt az első jelentősebb adaptáció, sem ez, sem a Lugosi Béla által fémjelezett alkotás utáni értelmezések sem tudtak akkora hatással lenni a későbbi vámpírfilmekre, mint Tod Browning 1931-es alkotása. Ebben a műben Dracula gróf nem egy megveszekedett szörnyeteg, hanem egy kifinomult nemes, aki áldozatait elcsábítja és becserkészi. A gróf a sármját használva csavarja el hölgy áldozatainak a fejét, mindemellett képes kultúráltan, arisztokrata módjára viselkedik, miközben lelke mélyén egy szörnyeteg lappang. A műben nem Harker, hanem Reinfield az, aki elutazik hozzá a messzi Erdélybe, hogy őt szolgává téve vele érkezhessen a gróf Angliába, ahol felveheti a harcot Van Helsinggel, az emberrel, aki mindenkinél többet tud a vámpírokról. Ebben a feldolgozásban Mina John Seward lánya, míg Harker mindössze az udvarlója, nem pedig a férje, szemben a Nosferatuval. A filmtörténetben itt először fordul elő Dracula köpenye, mely a denevérszárnyakat szimbolizálja, ráadásul itt hangzanak el azok a híres mondatok, mint az „én soha nem iszom bort” vagy „az éjszaka gyermekei”, melyek azóta minden Dracula adaptáció elengedhetetlen kellékei. Tulajdonképpen ez volt az a film, mely megalapozta  Dracula grófról alkotott képünket a későbbi évtizedekben, akárcsak az ugyanebben az évben megjelenő Frankenstein film Mary Shelley regényének szörnyetegéről. Tod Browning művével párhuzamosan éjjelente a spanyol nyelvű változatot forgatták, melynek operatőri megoldásai példa gyanánt állhatnak még a mai kor rendezőinek is.

Horror of Dracula (1958)

A gótikus horrorfilmek második reneszánszukat a ködös Albionban élték, miután a tengerentúlon a nukleáris háború félelme miatt egyre inkább az atomkatasztrófától mutálódott óriás szörnyek özönlötték el a vásznakat. A brit Hammer stúdió az 50-es évek végén kezdte el újragondolni és bemutatni a klasszikus rémségek történetét, ráadásul ezekkel a filmekkel mutatkozott be a következő fél évszázad két meghatározó színésze, Peter Cushing és Christopher Lee. Egyik első közös filmjük az 1958-ban készült Horror of Dracula volt, melyben Lee alakította a grófot annyira meggyőzően, hogy a következő évtizedben egy teljes filmszériát szenteltek a közel két méter magas színész által bemutatott Draculára. A mű maga csak nagyvonalakban követi Stoker eredeti regényét, sokkal inkább a gróf és a Cushing által alakított Van Helsing párharcára helyezi a hangsúlyt. Ez volt az első olyan alkotás, melyben a gróf, szemben a Lugosi-féle alakítással, nem sármjával, hanem testi erejével győzi le áldozatait, ráadásul maga a szexualitás is megjelenik a műben (igaz, csak apró utalásokban, a széria következő darabjaiban azonban már egyre explicitebben). Christopher Lee egymaga uralja az egész művet, magasságával és testi erejével egyedül Van Helsing képes szembeszállni, és kettejük között végre nem csak elmeharc, hanem a fizikai kontaktus is megjelenik. Ez volt az első vámpírfilm, melyet színesben forgattak, így vér is vöröslik a filmvásznon, még nagyszerűbb hangulatot kölcsönözve az alkotásnak. A Horror of Dracula egy igazi gótikus horrormű, amely a következő évtizedre meghatározta a vámpírfilmek műfaját, nemcsak hangulatában, hanem abban is, hogy ha Draculát kellett játszani, akkor azt biztos, hogy Lee alakította.

Dracula (1979)

A Dracula filmek következő mérföldköve 1979-ben érkezett el, amikor a Universal stúdió John Badham rendezésével elkészítette a regény újabb értelmezését. Habár sokan a Lugosi-féle változat újragondolásának tartják, hiszen ugyanaz a stúdió készítette mindkettőt, azonban nagyon sok különbséget lehet felfedezni a két alkotás között, ezért inkább ezt is egy újabb adaptációnak tartanám. Az egyik legszembetűnőbb különbség az, hogy ebben a regényben egy percig sem látjuk Erdély misztikus és a nyugati ember számára távoli vidékét, az egész cselekmény Angliában játszódik. A másik újdonság Lucy és Mina karaktereinek felcserélése volt, ebben a változatban Lucynek hívják Seward doktor lányát, és Mina az, aki először vámpírrá változik. Habár korábbi művek is pedzegették, ez az egyik legelső alkalom, hogy a Frank Langella által alakított gróf romantikus énjét is megismerhetjük: a ’70-es években jelent meg a filmekben az az elképzelés, hogy Mina valójában Dracula rég elvesztett szerelme, aki, miután 400 évvel ezelőtt meghalt, a fiatal angol kisasszony testébe reinkarnálódott. Annak ellenére, hogy ez nem számított újdonságnak, talán ez az első olyan film, melyben igazán érezhetjük Dracula romantikus énjét: a gróf ezúttal ismét sármjával csábítja el áldozatait, melyhez kivételes, természetfeletti erő is párosul. Ebben az alkotásban egy olyan grófot ismerhetünk meg, aki tényleg a természet felett áll, különleges képességei vannak, melyek szemben a korábbi művekkel nem csak abban nyilvánul meg, hogy képes denevérré vagy farkassá változni. Egy romantikus, gótikus alkotást csodálhatunk meg eme mű által, melynek varázsát John Williams teszi még inkább felejthetetlenné.

Bram Stoker’s Dracula (1992)

A korábbi Dracula adaptációk valamilyen oknál fogva mindig változtattak, kicsit csűrtek-csavartak az eredeti sztorin, regényhez hű alkotások nem nagyon jelentek meg 1992-ig. Ebben az esztendőben a már akkor is zseniális rendezőnek számító Francis Ford Coppola vette kezébe az irányítást, hogy minden idők egyik legemlékezetesebb Dracula filmjét vigye vászonra. Már maga a színészi gárda is a korszak legnagyszerűbb színészeiből tevődött össze, és egy olyan művet hoztak tető alá, amely megpróbálta a legjobban visszaadni a regény cselekményét. Ebben a műben a Gary Oldman által alakított Dracula egy természetfeletti erővel rendelkező kvázi-istenség, aki ezernyi arcot képes felvenni és akinek senki sem tud ellenállni. Ez a vámpír azonban egy tragikus hős, szerelmét évszázadokkal ezelőtt elvesztett megkeseredett ember, akibe új életet lehel felesége reinkarnációjának felbukkanása Londonban. A mű szinte minden pillanatában érezni, hogy Dracula figyel, ott van mindenhol és ezért nem lehet vele szembeszállni. Ősi ellenfele, az Anthony Hopkins által alakított Van Helsing azonban felveszi vele a harcot, hogy egy heves érzelmektől dúló harcban legyőzze a vérszívó grófot. Coppola művének minden pillanatában érződik a szenvedély, a keserűség és elszántság, melyet a gróf érez, így egy igazán érzelemdús és gigantikus eposzt tárul a szemünk elé.

Ahogy a fenti leírásokból is látszik, Dracula történetének bemutatása rengeteget változott és fejlődött az elmúlt évszázad során, hiszen a színtiszta gonosz, betegségek metforájaként értelmezhető szörnyetegből egy, a feleségét visszaszerezni kívánó és ezért mindent felforgató, reményvesztett gróffá vált az alakja. Természetesen ezen műveken kívül még számtalan alkalommal vitték vászonra a történetet, azonban értelmezéseik főleg ezekből a filmekből táplálkoztak, hiszen ezek azok az alkotások, melyek egy évszázada meghatározzák az Erdély távoli vidékén uralkodó vérszívó alakját.

Kele-man

Be the first to comment on "A Drakula filmek evolúciója"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.