Bogáti Péter: Az utolsó ember (1982)

az utolsó emberBogáti Péter neve a fiatalabb generációk számára talán már kevésbé ismert. Évtizedekig folytatta újságírói tevékenységét a Népszavában és az Élet és Irodalomban, írásainak köszönhetően megannyi díj tulajdonosa volt. Elsősorban ifjúsági- és történelmi regényeiről ismert (A Hóvirág másodkormányosa jelenti, Az ágasvári csata, stb.), de későbbi éveiben egyre inkább a sci-fi műfajban alkotott. A történelem szerelmeseként talán nem meglepő, hogy e könyveinek központi témája általában az időutazás. Akad azonban kivétel is, és ilyen talán leginkább ismert műve, Az utolsó ember is.

A történetet főhősünk, C. Robinson elmesélésében ismerjük meg, aki egy teljesen átlagos reggelen pontban fél hétkor felkel, és útnak indul munkahelyére, a városhoz közeli atomerőműbe. Itt találkozik kedves kollégáival, Alberttel, Dáviddal és a felejthetetlen technikusnővel, Birikével. A kissé apatikus kedélyű Robinson alapvetően kedveli ezeket az embereket, mégis hűvös elemzéssel mutatja be őket nekünk. Az első oldalaktól fogva tudjuk: egy végtelenül szigorú, földhözragadt emberrel lesz dolgunk, akinek mindene a rendszerezés, a dolgok – és gondolatok – hadrendbe állítása.

Munkája során egy új típusú, kerámiából készült, a sugárzást teljesen elnyelni képes fal mögött megbúvó épületben kell dolgoznia. Birike, a vele dolgozó technikus kintről kellene, hogy irányítsa a távvezérlésű műszereket előre megbeszélt ütem szerint; azonban Robinson arra lesz figyelmes, hogy valamiért nem teszi. Pár perc türelmes várakozást követően elhagyja az épületet, és amit odakint talál, az minden képzeletét felülmúl. A sugárzás rendkívül magas, embertársai rejtélyes módon mind egy szálig eltűntek, csak az esemény hirtelenségére utaló nyomokat tudja felfedezni.

Robinson magára marad, ő az utolsó ember a földön.

A regény felvetése talán már a maga idejében sem volt egészen újkeletű – hogyan boldogul az ember magányosan, egymaga? Már a főhős neve, C. Robinson is Defoe 1719-es regényére, a Robinson Crusoe-ra reflektál, akinek egy lakatlan szigeten kellett teljesen egyedül feltalálnia magát. Az utolsó ember 1982-es megjelenése óta azonban határozottan állítható, hogy gyakorlatilag tövig rágták már ezt a csontot a science fiction-szerzők is, és hosszú a sora a témát boncolgató filmeknek is. Elég, ha Richard Matheson Legenda vagyok c. könyve ugrik be nekünk, melynek rögtön három feldolgozása is született: Az utolsó ember a földön (1964), Az omega ember (1971), Legenda vagyok (2007). De a felsorolásnak további része lehet a Geoff Murphy rendezésében készült A néptelen föld, de a szórakoztató irodalom több szubzsánerében is fellelhető az azonos gondolatkísérlet: Stephen King Végítéletétől akár Robert Merle Malevile-jáig, de említhetem Cormac McCarthy Az út-ját is, amelyet Pulitzer-díjjal is jutalmaztak. Ezek a művek mind-mind a posztapokaliptikus események után egyedül maradt lelkek magányával foglalkoznak, és küzdelmeiket mutatják be – bár a felhang pesszimizmusának mértéke jócskán különbözővé teszi őket.

Érdekes módon Az utolsó emberben a fizikus magára maradása után egy Defoe Robinson Crusoe-jához hasonló kalandregényt várna az olvasó – és az első fejezetek ilyet is ígérnek, ahogyan végig követjük C. Robinson útjait a városban, hiszen leálló erőművekről és az áram hiányáról, terjedő tüzekről elmélkedik. Mégsem ezt kapjuk, hanem Bogáti a lelkébe vezet be minket, és mintegy százoldalnyi emléket, elmélkedést kapunk, rendkívül élvezetes formában.

„Robinsont nem a kalandok határozzák meg, amelyeket átélt, hanem a következtetések, amelyeket levont belőlük, hogy életben maradhasson. Kétségtelen, hogy elmélkedései olykor megállítják a “regény” sodrását, és az is vitathatatlan, hogy következtetései némelykor túlságosan a formális logika útját követik.”
(Bogáti a szerző utószavában)

1982-ben járunk, 4 évvel a csernobili atomkatasztrófa előtt. Bár korábban is előfordultak már kisebb-nagyobb atomerőművi balesetek (pl. Three Mile Island, 1979), de a világ bizalma még korántsem rengett meg olyannyira az atomenergiában, mint Csernobil után, különösen Európában.

„A félelem az ismeretlentől – vagy éppen az ismerttől, hiszen az atombombák gombafelhői gyakorta visszaköszöntek a híradókban – zajos ellenállást váltott ki. Zajos, de eredménytelen, s voltaképpen céltalan ellenállást. Mint az első gőzmozdony vagy automobil, amelytől egyformán felháborodott újságcikkek óvták a békés és gyanútlan járókelőket. De bizonyos folyamatok nem fordíthatók vissza és nem állíthatók meg. A fokozódó energiaínség rákényszerítette az emberiséget az atomenergia kézhez szelídítésére, s ha higgadtan meggondoljuk, tény, ami tény: egyetlen széntüzelésű erőmű sokszorosan több szennyet bocsát a levegőbe, mint tíz atomerőmű, s bár ez utóbbiak immár százával szaporodnak a Föld kerekén, még egy sem robbant fel közülük, míg annak idején az első pöfögve nekilóduló gőzmozdony tüstént elgázolt egy embert…”

Igaz, hogy másik oldalon a már 30 éve zajló hidegháborútól és az atombombától való örökös rettegés már beette magát az emberek szívébe. Központi témáját ez az ösztönös félelem szolgáltatja, de Az utolsó ember annál egy jóval bonyolultabb regény, semhogy ilyen egyszerűen kategorizálhassuk. Az a típusú science-fiction műremek, amelynek kisebb részét teszik ki a technológiai okfejtések, sokkal többet táplálkozik filozófiából, és a ’80-as évek össztársadalmi, és egész emberiséget érintő problémái is sorra előkerülnek a regényben. Fontos vonása azonban az is, hogy Bogáti rengeteg meglátása ma is helytálló.
E jellemzésem ne ijesszen el senkit C. Robinson kalandjainak megismerésétől, ugyanis rendkívül olvasmányos, egyszerű nyelvezettel bíró könyvről van szó. Sokak véleménye, hogy némileg túlírt – a közepén valóban csillapodik a lendület -, és fontos, hogy ne egy izgalmas kalandregényre számítson az egyszeri olvasó, mikor kezébe veszi, de meggyőződésem, hogy nem fog csalódást okozni.

„Számomra Robinson sorsában egy a megható, a múlhatatlan tapasztalat. Éppen ma, amikor a személyiség szerepe, az egyén joga, a cselekvési szabadság és a cselekvés lehetősége oly sok szót emészt – írott és kimondott szót – ; annyian védik, magyarázzák és parentálják; most, amikor a magány divat a közgondolkozásban és következmény a civilizációban; most, amikor az ember tudatos-bölcsen és tudatos-ostobán élni kezd végtelen lehetőségeivel – most emlékeztet Robinson története arra az egyszerű tényre, hogy az ember a társadalom szülötte és a korlátokkal és korlátoltságokkal terhes társadalom nélkül nagyon hamar elpusztulna.”
(Bogáti a szerző utószavában)

8/10

Blissenobiarella

moly moly.hu logo

Be the first to comment on "Bogáti Péter: Az utolsó ember (1982)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..