Herschell Gordon Lewis (Blood Feast, Two Thousand Maniacs) Vértrilógiájának harmadik darabjához érkeztünk, melyről egy darabig az a hír járta, hogy tetralógiává is bővülhet, azonban végül erről az alkotók is letettek. A Color Me Blood Red a kritikusokat sem igazán győzte meg, így a rendező más irányba indult el, és újabb korszakalkotó műveket hozott létre, mint például a korábban már ismertetett The Gruesome Twosome. Ezúttal azonban még a gore-é a főszerep, a kísérletezés pedig éppen a tetőfokára hág.

Egy alkotói válságban szenvedő festő, Adam Sorg (Gordon Oas-Heim) a tökéletes vörös színt keresi, de elégedetlen az árnyalatokkal, amit kikever. Az ügynöke (Scott H. Hall – Blood Feast) folyamatosan zaklatja, hogy ideje volna valami újat alkotnia, de egyszerűen nem találja azt, amit keres, és ez iszonyatosan dühíti. A Fansworth Galériában vannak kiállítva a művei, de teljesen vegyes a megítélése, hiszen a kritikusok (William Harris) szerint nem kiforrott a stílusa, és a színhasználata sem optimális. Természetesen a művészeket gyakran frusztrálja, hogy mit gondolnak róluk, annak ellenére, hogy ő is büszke és konok, tisztában van vele, hogy valamilyen irányban lépnie kellene, hogy a hírnevén ne essen csorba. Barátnője (Elyn Warner) persze nem nézi jó szemmel, hogy a férfi ennyire magánakvaló, és hiába szereti a férfit, úgy érzi, az túl kevés időt tölt vele.

Ki gondolná, hogy pont egy apró baleset, egy földön felejtett keret és egy szög nyújt majd megoldás a problémájukra. Hiszen a kiserkenő vér árnyalata pont az, amit mindeddig keresett, a tökéletes vörös; nincs más hátra, mint hogy kikeverje azt. Persze a legegyszerűbb az volna, ha rendelkezésére állna a tiszta anyag, csak sajnos túl nagy mennyiséget igényelne egy kép megfestése, ahhoz, hogy a sajátja elég legyen. Ráadásul remegő kézzel, kimerülve és fáradtan képtelenség befejezni az alkotást, így ki kell találjon valamilyen megoldást erre a sürgető problémára. Ismét egy véletlennek köszönhetően a temperamentumos Adam végül kitalálja, hogyan szerezhet megfelelő mennyiségű vért a festményeihez.

Ezért a Color Me Blood Red egyszerre válik horrorrá és némileg komolytalan vígjátékká, ami közben ügyesen fricskázza a művészeteket, illetve magukat az alkotókat és az irányzatokat is. Annak ellenére, hogy az alapötlet igencsak képtelen, a kivitelezést és a végeredményt kimondottan izgalmasnak találtam. Az alapanyag, melyhez a festő nyúlni kénytelen, ugyanis valóban viszonylag egyszerű és kéznél van, illetve könnyedén hozzáférhető típus, ráadásul a mai modern világban ezt már meg is valósították, tehát akár profetikusnak is tekinthető az alkalmazása, habár a rendező is poénnak szánta a művét. De a valóság bizony néha érdekesebb, groteszkebb lehet a fantáziánál, és ez az abszurditás akár önkifejező eszközzé is válhat. Ami a hatvanas években mosolyogni valónak számított, a jelenben bátorság és kreativitás.

Ami kissé zavaró a Color Me Blood Red folyamán, hogy bizonyos operatőri beállítások igencsak életlenre sikerültek, melyek funkciója akár az abszurditás növelése is lehetne. A gore jegyek ezúttal nem túl erősek, de a pszichológiai hatás sokkal inkább érvényesül és dominál. Ez viszont kifejezetten jól áll a filmnek. Így végszóként csak annyit tudok hozzátenni, hogy a mester munkásságát egyszer mindenképpen érdemes megtekinteni, és egy kis kikapcsolódásért, szórakozásért még ezt a horrort is ajánlani tudom.

Értékelés: 8,5/10

Smaragd Sárkány