Mandy (2018)

Mandy (2018)Szerkesztőségünk minden decemberben összegyűjti a következő esztendő ígéretesnek tűnő alkotásait. A legjobban várt horrorfilmek listája általában hemzseg a folytatásoktól és újrapróbálkozásoktól, ennek prózai oka, hogy általában ezekről a darabokról vannak előzetes információink ennyivel korábban. Ugyan ezek között is találhatunk magunknak kedvünkre való mókát, de kétségtelenül izgalmasabb merítést kínálnak a hirtelen felbukkanó, váratlan meglepetések, melyek derült égből villámcsapásként érik a zsáner szerelmeseit.

2018 kedvenc műfajunk szemüvegén keresztül nézve eddig átlagosnak mondható, bár az év hátralévő része kifejezetten erősnek tűnő filmeket (Venom, új Halloween, Sóhajok remake, A ház, amit Jack épített) tartogat még számunkra. Az idei nagy címek (Insidious – Az utolsó kulcs, Slender Man, Az apáca, új Ragadozó) eddig általában betliztek, mindeközben a „semmiből” befutott egy pazar Örökség, a roppant izgalmas Hang nélkül, a nagyszerű The Ritual vagy egy újabb francia extrém cidri, a Ghost Land.

Mandy (2018)

Ezen remek alkotások sorát bővíti tovább Panos Cosmatos második filmje, ami egy igazi csemege a különleges filmek kedvelőinek. Abban biztos vagyok, hogy a Mandy senkit sem hagy hidegen, az idei év legmegosztóbb horrorfilmjéről van szó, pedig az Örökség is rengeteg vita tárgyát képezte a rajongók körében. A történet 1983-ban játszódik, az erdő mélyén élő pár nyugalmát egy vallási szekta zavarja meg. Az erőszakos találkozást nagy szerencsével túlélő Red Miller (Nicolas Cage) bosszút esküszik, de ha valaki azt gondolná, hogy egy átlagos revenge mozi érkezik ezután, az nagyon rossz helyen kopogtat.

Mandy (2018)

A roppant lassú felvezetést követően a film második felében szó szerint elszabadul a pokol, egy mesterien megkomponált lázálom elevenedik meg a szemünk előtt. A rendhagyó és roppant sötét képi világ lenyűgöző, a jelenetek hatásosságát Jóhann Jóhannsson (Érkezés, Sicario, Fogságban) könyörtelen zenéje támogatja. Az idén elhunyt nagyszerű izlandi zeneszerző egyik utolsó munkájához van szerencsénk, nyugodjék békében! A film nem marad adós emlékezetes alakításokkal sem, Nicolas Cage utóbbi éveinek egyik legjobb teljesítményét hozza, de a szektavezér szerepében brillírozó Linus Roache is kitesz magáért.

Mandy (2018)

A kétórás játékidő sok lehetőséget kínálna karakter-fejlődésre vagy párbeszédekre, de az olasz származású rendező nem ezt az utat választotta. Az atmoszféra megteremtése kiválóan sikerült, míg a leszámolás kellően naturalisztikus és brutális lett, a cselekmény bizonyos pontján szürrealisztikus képsoroknak is tanúi lehetünk. A sztori prezentálása nyilvánvalóan öncélú, de a Mandy pont azon a vékony határvonalon mozog, ami a bűnös élvezetet és a művészhorrorokat választja el egymástól. Néhol kicsit többet időz az egyik oldalon, de összességében egyensúlyra törekszik.

Mandy (2018)

Habár felejthetetlen és egyedi filmélményt nyújt biztos vagyok benne, hogy legalább annyian kikapcsolják félúton, mint ahányan elkerekedett szemmel és mosollyal az arcukon nézik végig. Nagyon nehezen tudnám bármihez hasonlítani, de a Hellraiser többször eszembe jutott és természetesen a ’80-as évekbeli olasz horror hatása is megkérdőjelezhetetlen. Ennek ellenére a film második fele nagyon is amerikai, bármelyik éjféli grindhouse vetítésen bérelt helye lett volna Panos Cosmatos alkotásának. Arra biztatok mindenkit, hogy legyen kitartó, adjon esélyt a Mandy-nek, ami ugyan nem tökéletes, de borzasztó közel jár hozzá.

10/9

afiaf

 

2 Comments on "Mandy (2018)"

  1. Sziasztok!
    Tudom, hogy ennek nem itt a helye, de adnátok valami használható elérhetőséget, hogy felvehessem a kapcsolatot a szerkesztőkkel? A “kapcsolat” menüben nem sok hasznos infót találok…

    • Szia! A Facebook oldalunkon keresztül biztosan célt érsz, kérlek ott keres minket! Üdv, afiaf

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..