Kerekasztal #22: Mandy (2018)

Szerkesztőségünk választása ezúttal nem egy az idők próbáját kiálló örökzöld klasszikusra vagy éppen szavatosságát vesztett botrányfilmre esett, hanem egy egészen friss és ropogós produkcióra, mely minden bizonnyal csont nélkül pályázhatna a 2018 Legmegosztóbb Horrorjának címére. Nem is borzolom tovább az idegeket, jöjjön a viszonylag ismeretlen, görög származású Panos Cosmatos (Beyond the Black Rainbow) kétórás játékidővel operáló, különleges vizuális élménnyel kecsegtető, ám lassú folyása miatt meglehetősen nagy kitartást igénylő bosszúfilmje (horror-drámája?!), melynek befogadása egyes kollégáknak igazán embertpróbáló feladatnak minősült, haha!

eyescream: Igazából még most, a megtekintést követő napokban-hetekben sem tudom igazán eldönteni, hogy mit is láttam Panos Cosmatos kétórás bosszúfilmje alatt. Egy iszonyatos lassan cammogó, vallásssal mint egzakt jelenséggel kokketáló borult művészfilmet? Egy szürreális látványvilággal és szimbolizmussal megáldott transzcendens utazást a tudatalattiba? Egy grindhouse zsánerétől ihletődött, explicit brutalitással tálalt, szintiszta bűnös élvezetet? Fogalmam sincs, hogy ezek közül vajon melyik állja meg a helyét, továbbá, hogy ez az egész most drámaian vérkomoly mű vagy csak hatásvadász mézesmadzag, egy irdatlan nagy blöff?! Annyi viszont biztos, hogy nem egyszerű befogadni; de még így is bőven kiemelkedik az idei mezőnyből. Többek között mert ez az animációs betétekkel operáló, klasszikus horrorfilmekre utalgató produkció végre elérte, hogy Nicholas Cage és a színészi játék végre újra egy mondatban szerepelhessen, de leginkább azért mert ennyire sokszínű és komplex a megítélése. 7/10

afiaf: Ahogy korábban már részletesen kifejtettem, Panos Cosmatos második filmje egy igazi csemege a különleges alkotások kedvelőinek. Az idei év egyik legmegosztóbb horrorfilmje egy vallási szekta és Nicolas Cage cseppet sem átlagos találkozásának történetét mutatja be. A roppant lassú felvezetést követően a játékidő második felében szó szerint elszabadul a pokol és egy mesterien megkomponált lázálom elevenedik meg a szemünk előtt. A brutális bosszú-hadjáratot Jóhann Jóhannsson (RIP) könyörtelen zenéje és Nicolas Cage karrierjének egyik megmarkánsabb alakítása támogatja. A koromfekete atmoszférájú darab egy kétórás bűnös élvezet, Hellraiser és ’80-as évekbeli olasz horrorfilmek szerelmesei előnyben. 9/10

Blissenobiarella: A Mandy gyakorlatilag egy művészfilm. Elképesztő, magával ragadó, gyönyörű látványvilággal dolgozik, és biztos vagyok benne, hogy jó pár olyan rétege van, amelyet én, mint „egyszerű halandó” nem hogy befogadni nem tudok, de még csak észre sem veszek. Általában nem tartom magam a művészfilmek rajongójának, a tavalyi Anyám! például meghaladta a befogadóképességemet, és hát a Mandy is megér egy misét. Az iszonyú lassú, egy órás felvezetést roppantul élveztem, jó volt a feszültségkeltés, és a különleges képi világot is nagyra értékeltem. A zene verhetetlen, Jóhann Jóhansson egy csodát tett ezzel a filmmel. Ezt követi főszereplőnk egy órás elborulása, amit viszont vontatottnak és unalmasnak találtam. Ennek oka az is lehet, hogy nem különösebben tartoznak a kedvenceim közé az öldöklős, véres bosszúfilmek – ez pedig az a javából. A történet minimális, és bár a motivációk érthetők, nem sokat ad. A különleges fényképezés és zene nélkül, melyek az atmoszférát megteremtik; ez a film, ha nem is lenne végtelenül buta, de egyszerű lenne, mint a faék. A kollégánk azt írta, Nicolas Cage az elmúlt évek legjobb teljesítményét hozza, ami ebben a formában igaz is, de semmiképp sem nevezném kiemelkedőnek az alakítását – ami 60% rezignált bámulásból, 40% üvöltésből áll. Mikor leültem megnézni a Mandy-t, tudtam róla annyit, hogy sejtettem, nem fog a kedvenceim közé kerülni, és ez így is lett. Ennek ellenére is nagyon érdekes filmnek tartom, különleges gyöngyszemnek; de csak azoknak ajánlanám jó szívvel, akik kedvelik a populáristól távol álló, művészi horrorfilmeket is. Hasonlót írtam idén korábban az Örökségről is: az egy jóval fogyaszthatóbb, könnyebben emészthető darab volt. 7/10

Gabblack: Amikor meghallottam, hogy Nickolas Cage nevével fémjelzett horror érkezik a mozikba, megvontam a vállam. Amikor meghallottam, hogy a Mandy nyomán egymást próbálják túlkiabálni azok, akik imádják és azok, akik gyűlölik, felvontam a szemöldököm. Amikor leültem a Mandy-t megnézni, valami Drive Angry jellegű kickass, pörgős durvulásra számítottam, némi redneck rock & roll-al (mint ez). Amikor a Mandy végén feltápászkodtam a kanapéról konstatáltam, hogy ez nagyon-nagyon más volt, mint amire számítottam. Mintha nem csak a Hellraiser Fétish Klubban összeismerkedett író, rendező, operatőr, zeneszerző és vágó fogyasztott volna elképesztő mennyiségű LSD-t ennek az audiovizuális trip-nek az összerémálmodásához, de a képernyőn keresztül mintha belém is átszivárgott volna valamennyi, hiszen meg mernék esküdni rá, hogy Nickolas Cage a szokásos fogfájós, kamerába-bámulós mutatványán kívül valami új képet is vágott: a talpig véresen üvöltőset! Még hogy egy vén kutya nem tud új trükköket tanulni! Elképesztő képi világ és hangulat – melyről a 80-as évek horror-klasszikusait gátlás nélkül megszentségtelenítő folytató kurafiak manapság álmodni sem mernek -, némi fekete humor és egy jobb híján alibi kerettörténet, mely engem sajnos nem késztetett arra, hogy a mondanivalón – ha volt ilyen – elgondolkozzam. Nem az én világom, de meg tudom érteni, ha valakinek tetszett. Azt kevésbé, ha valakinek nem. 6/10

Kele-man: Őszintén szólva, még hosszú napokkal a film megtekintése után sem tudtam eldönteni, hogy szeressem-e vagy gyűlöljem Panos Cosmatos művét. Az alkotás lényegében egy két órás játékidőre elhúzott bosszúfilm, melynek első egy órája egy hosszú expozíció, melyben már megjelenek azok a képi motívumok, melyek az egész művet kissé érthetetlenné teszik. A film túl művésziesre, túl extravagánsra próbál sikeredni, mely mögé a rendező azt szeretné, hogy a néző komoly mondanivalót lásson. Sajnos azonban mindez nem történik meg, hiszen műfaját tekintve az alkotás nem áll másból, mint egy, a feleségét egy brutális gyilkosságban elvesztő férfi ámokfutásából, hogy bosszújával könnyítsen sokat szenvedett lelkén. Emögé a koncepció mögé azonban nem tudok mélyebb mondanivalót belelátni, mely igényelné ezt a zavaros, gyakran túl indokolatlan képi világot, melybe még az is belefért, hogy konkrét rajzfilmbetétek is megjelenjenek. Véleményem szerint eme megoldás célja nem más, mint a polgárpukkasztás, teljesen céltalan és önkényes. Ráadásul ez a képi világ elveszi a film élvezhetőségét, pedig az önmagában kellően izgalmas lenne. Így a mű szinte értékelhetetlenné válik szememben, csupán a brutális gyilkosságok és Nicholas Cage dühöngő és reményvesztett ámokfutása menti meg a teljes katasztrófától3/10

 

Be the first to comment on "Kerekasztal #22: Mandy (2018)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..