Stonehearst Asylum ((Eliza Graves)) (2014) (A Stonehearst elmegyógyintézet)

 

stonehearstA Stonehearst elmegyógyintézet egy újabb film azon a listán, amelyen a csapnivaló Edgar Allan Poe-adaptációkat gyűjthetjük; mégis roppant népszerű darab. Jelen írásomban e kettősséget próbálom majd feltárni.

A novella

A film írójaként Edgar Allan Poe-t jelölik meg a filmes adatbázisok, amelynek oka az, hogy a film adaptációnak is tekinthető. Az alapötletét valóban a híres-hírhedt amerikai szerző egy novellája adja, de valójában a film cselekménye és mondanivalója olyannyira eltávolodik ettől a csupán 10-15 oldalt kitevő történetecskétől, hogy ebben az esetben szó szerint kell venni, hogy csak a novella ALAPJÁN készült a film.

A novella címe Dr. Kátrány és Toll professzor módszere , és főhőse egy fiatalember, aki puszta tudományos érdeklődéstől vezérelve ellátogat egy Maison de Santé-ba, mely híres újszerű módszereiről. A ház igazgatója szívélyesen fogadja, körbevezeti, és egy vacsorán is részt vesznek. A fiatalember megismeri, hogy ebben az intézményben „kedélyjavító kezelés” címen kifejezetten bátorították korábban az úgynevezett őrültek tévképzeteit, és úgy találták, éppen ez vezethet gyógyulásukhoz.

„Voltak például betegeink, akik csirkének képzelték magukat. A kúra abban állt: hangsúlyozni a dolgot, mint tényt; ostobaságot vetni a páciens szemére, ha nem eléggé látja ténynek, s így egy hétre megtagadni tőle minden más étrendet, mint ami természetszerűleg illik egy csirkéhez. Ily módon egy kis árpa és kavicsos homok csodát tett.”

A beszélgetés során azonban kiderül, hogy az igazgató már nem hisz e módszerekben, így az intézmény alapelvei már sokat szigorodtak, és az őrület gyógyíthatatlanságát hangsúlyozva a teljes izoláció, elzárás mellett döntöttek a betegeik esetében. Dr. Maillard elmeséli, hogyan próbált egyik betegük az intézmény élére törni fondorlattal rábeszélve betegtársait a hatalomátvételre. Dr. Kátrány és Toll professzor módszere egészen az utolsó bekezdésig rejtély marad: amikor az elmegyógyintézet valódi őrei és vezetői talpig kátrányban és tollban megfürdetve kitörnek pincebörtönükből – így fény derül rá, hogy Maillard valójában saját tetteit ecsetelte.

A novella több rétegben is értelmezhető és olvasható. Egyrészt megvan benne a kritika a kor egészségügyi, elsősorban pszichiátriai kezelései iránt. Egymással szemben állnak a mai szemmel egészen középkorinak tűnő kezelési módszerek, illetve az a –bizonyos szempontból modernebbnek tekinthető – szabadelvű, humánus hozzáállás, miszerint a ház lakói is emberek, betegségük ellenére is kezeljük őket akként.

Poe személyesen is ismerte Dr. Pliny Earle-t, aki maga is alkalmazta a „morális kezelésmódot”, melynek alapja az orvos és beteg között a kölcsönös bizalom. Poe el volt ragadtatva a módszer látványos hatásosságától.

Valójában azonban Poe novellája egy metafora is egyben. Poe művészetének jellemzője, hogy írásai rendkívüli módon szerkesztettek. Úgy hitte, hogy ha a valódi mondanivaló felszínre tör a műben, az elveszíti értékeit.
A kátrányban való megforgatás, majd a tollakkal való meghintés a déli rabszolgatartók lincselési módszere volt a rabszolga-felszabadítók ellen. A novellában a kedélycsillapító módszerek nem működtek, így új rendszert találtak ki a bentlakók számára; az előbbi szöges ellentétét. „Az első rendszer gyámolító-felszabadítójából elkerülhetetlenül a 2. rendszer bűnbak áldozata válik.” A két módszer egyben jelképezi az amerikai Észak és Dél szembenállását is (a műben hamisan kornyikálják a Yankee Doodle-t). „Ha az 1. rendszer naiv módon kezeli a veszélyt, akkor a 2. egy öngyilkos rendszer.”

A XIX. századi pszichiátria

Mint a tudományok oly sok területén, a pszichiátriáról is elmondhatjuk, hogy bár alapjait már az ókori görögök lefektették, de a középkorban valahogy „elfelejtődött” e tudás. Egészen a 18. századig az elmekórtani tüneteket a sátánnak, démonok megszállásának, boszorkányságnak tulajdonították; és babonás hiedelmek övezték. A betegek semmilyen ellátásban nem részesültek, a társadalom kivetette magából őket. A 14. századtól létrejövő tébolydák csak az elkülönítést szolgálták, nem volt ritka az erőszak, és általában véve szörnyű bánásmód jellemezte ezeket a helyeket.

Charles Louis Muller: Pinel megszabadítja az őrülteket láncaiktól

Később az ún. dologházakban a betegeket összezárták ép elmével rendelkező, azonban valamilyen okból kifolyólag a társadalom számára haszontalan egyénekkel is. A változás csak a 18. század második felében kezdődött meg, amikortól fogva az elkülönítő intézményekben valamiféle tudományosan megalapozott terápia kezdődhetett meg. Ennek a mozgalomnak volt úttörője a francia Philippe Pinel, aki a morális terápia kiötlője is volt. Pinel a párizsi Salpêtrière-kórházban tevékenykedett, amely több híres orvostudományi áttörésnek is otthont adott. Itt dolgozott később Jean-Martin Charcot neurológus – a hisztéria neves tanulmányozója, Sigmund Freud mestere is.

Edgar Allan Poe már abban az átmeneti időszakban élt, amit a túlzsúfoltság jellemzett, és az új módszerek lassú terjedése. Miután megkezdődött a tébolydák reformja, folyamatosan túlterheltek voltak az intézetek, az orvosoknak nemigen maradt idejük minden beteg megfelelő megfigyelésére és ellátására. Sorra jöttek létre a magántébolydák a tehetősebb betegek számára, de a többségnek, az egyszerű népnek maradtak a közintézmények, ahol olykor mai szemmel elképzelhetetlen borzalmak között, ketrecekben, ólakban tartották az embereket.

A kezelések között is találunk ma már bizarr elképzeléseket. Ezeket képtelenség volna a teljesség igényével bemutatni, de gondoljunk csak arra: a gyógyfürdők, ópium és kámfor alkalmazása mellett jelen voltak ma már kínzásnak számító, erőszakos módszerek is – de a lobotómiát egészen az 1950-es évekig alkalmazták, az elektrosokk-terápiát (hivatalos nevén elektrokonvulzív kezelés) pedig némely esetben még napjainkban is.

Stonehearst Asylum (A Stonehearst elmegyógyintézet)

Az elmegyógyintézetekben játszódó horrorok mindig nagyot „mennek”, ezt tudják a horror-rajongók. Se szeri se száma az ilyen filmeknek. Bár mai darabunk inkább csak egy gyengécske thrillernek nevezhető, talán E. A. Poe nevére hozzám hasonlóan mások is felkapták a fejüket.

stonehearst

Annak idején, amikor először láttam a filmet, a rendező, Brad Andersonon keresztül jutottam el hozzá. Egy másik filmjét néztem meg, a 9. szalagot, ami számomra (és ebben igen markáns véleménykülönbségben állok szerkesztőtársaimmal) egy igazi dilettáns gané volt. Csodálkozom, hogy ezek után bárki szóba állt vele a filmiparban, de el kell ismernem, hogy azóta egész korrekt dolgokat találunk a neve alatt.

Ami a külsőségeket illeti, a Stonehearst Asylum is teljesen rendben van. Semmi különös, de jól hozza a sötét hangulatú, viktoriánus időkben játszódó kosztümös thrillerek megszokott képi világát.

stonehearst

Történetünk szerint – melyben látni fogjuk, milyen alaposan megdolgozta azt a forgatókönyvíró – Dr. Edward Newgate frissen végzett oxfordi pszichiáter. Kötelező gyakorlati idejét jön a vidéki elmegyógyintézetben eltölteni, melynek sajátossága egyrészt a szabadelvű bánásmód a betegekkel; másrészt pedig a betegek összetétele. Itt ugyanis olyan felső osztálybeli embereket kezelnek, akik társadalmi helyzetükből adódóan is más ellátást igényelnek. Hamar feltűnik neki Mrs. Elizabeth Graves (Kate Beckinsale), aki azon túl, hogy roppant dekoratív, intelligencia terén sem szenved hiányt, és hisztériás rohamoktól szenved – de valójában brutális férjétől óvva tartják csak az intézetben.

Kettejük szövetsége hamar megköttetik, és ennek (is) köszönhetően a fiatal doktor felfedezi az elmegyógyintézet szörnyű titkát: Dr. Silas Lamb (Ben Kingsley), az intézmény igazgatója, valójában egy itt kezelt beteg, aki átvette az irányítást, és tömlöcbe vetette a törvényes vezetést (Michael Caine).

A történet merőben távol esik az eredeti Poe-novellától, és el is veszíti jelentésrétegeinek egy részét, és fájóan, végképp elveszíti szarkazmusát. Megmarad nekünk a korabeli pszichiátriai módszerek bírálata, egy izgalmas (olykor humoros) thriller, és egy végtelenül bugyuta szerelmi szál, ami semmilyen módon nem állja meg a helyét. Eliza a film egy pontján beszél az orvosok brutalitásáról, megalázó, erőszakos módszereiről, amelyek nem tisztelik sem a testét, sem pedig a lelkét. Valójában a Newgate által ráerőltetett szerelmi vonzódás sem egyéb ennél – az a nő, aki korábban rohamot kap a túlzott intimitástól, most mégis hisz a hősszerelmesnek.

stonehearst

A film vége komoly fordulatot hordoz magában, amivel engem kifejezetten meg tudott lepni. Mondanám, hogy ez menti meg a filmet a totális csődtől, de valójában ez is kicsit sántikál.

Összességében nem riasztanám el a nézőket a filmtől, mert egy semmitmondó, szórakoztató darabnak elmegy. A világsztárok szerepeltetésének köszönhetően a színészi játékra sem lehet panaszunk, ahogyan alapvetően a látványvilág és a hangulat is hozza a kötelezőt. Csak éppenséggel ez nem egy jó adaptáció, és csak beáll a sorba a többi rossz, mondanivalót nélkülöző, könnyed limonádé Poe-adaptációk közé.

Azoknak ajánlom elsősorban, akik kedvelik a csipetnyi thrillerrel átitatott romantikus, viktoriánus kori kosztümös filmeket. Edgar Allan Poe rajongóinak sajnos tovább kell várniuk.

Értékelés: 5/10

Blissenobiarella

 

Be the first to comment on "Stonehearst Asylum ((Eliza Graves)) (2014) (A Stonehearst elmegyógyintézet)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..