Ghost Stories (2018)

Vélhetően nem én vagyok az egyetlen, egészséges szkepticizmussal megáldott ember, akiben felmerült már, hogy az egyes kereskedelmi tévék délelőtti műsorsávjában parádézó jósok, atlantiszi tisztánlátók, pénzenergiát hosszú, telefonvonalban töltött emeltdíjas percekért küldözgető kurafiak és kuralányok vajon miért nem a Gyorskocsi utcában töltik a hétköznap délelőttöket csalás vádja alól próbálván tisztázni magukat. Úgy tűnik derék angol barátaink háza táján is hasonló jelenségeket lehet tapasztalni, hiszen a 2017-ben a Londoni Filmfesztiválon először, majd a tavalyi év márciusában végre moziban is bemutatásra kerülő Ghost Stories éppen azt veszi górcső alá, hogy a rengeteg csalás és átverés között néha bizony akadhatnak olyan természetfelettinek tűnő jelenségek, melyeket nem lehet tudományos módszerekkel megmagyarázni, cáfolni. És teszi ezt a britekre annyira jellemző módon: fekete humorral nyakon öntve.

Nehezen is lehetne másként, hiszen a Ghost Stories két megálmodójától, Jeremy Dyson-tól és Andy Nyman-tól sem állt távol a komédia, mint műfaj. A film a 2010-ben debütált, hasonló című színdarabjuk – melyet több, mint egy évig játszottak a londoni West Enden, majd később a világ számos pontján – mozis adaptációja. További erősítésként megnyerték maguknak Martin Freeman-t is aki, mielőtt hobbit, majd zombi lett volna belőle, maga is elsősorban komikusként volt ismert. A Ghost Stories – avagy kísértethistóriák – első pillantásra a 60-as, 70-es évek Angliájában tevékenykedő Amicus filmgyártó vállalat, úgynevezett “portmanteau” (ruhafogas, bőrönd) horrorfilmjeinek állít emléket. Ezekben a horrorokban általában négy, de esetenként akár öt rövid történet került egybefűzésre valamilyen, az összesen átívelő kerettörténet vagy egy narrátor segítségével. Ezúttal csupán három, a természetfelettivel foglalkozó rövid sztori kerül terítékre, ám a különálló részeket egybefogó történet végül túlnő a keret szerepén, hogy egy groteszkbe hajló fordulattal egy olyan végkifejletben csúcsosodjon ki, melyre ugyan történtek halovány, elrejtett utalások a film korábbi részében, ám erősen kétlem, hogy sokan valójában számítottunk volna rá.

Goodman professzor (Andy Nyman) életét és munkásságát a hiszékeny embereket rútul becsapó álgyógyítók, jósok és varázslók leleplezésének szenteli. Egy napon gyermekkori példaképe – Charles Cameron, a régóta teljes elszigeteltségben élő paranormális nyomozó – meghívja magához. A furcsa, cinikus öregember három dossziét ad át Goodman-nek, melyek három, olyan paranormális esemény részleteit taglalják, amit Cameron nem volt képes a tudomány segítségével megmagyarázni. Goodman nekiáll újra végiglátogatni a Cameron által már korábban megvizsgált ügyek érintettjeit, hátha sikerül cáfolattal szolgálnia azok természetfeletti voltára. Az első eset kapcsán egy éjjeliőrrel hozza össze a sors, aki egy elhagyott elmegyógyintézetben töltött éjszakán került közelebbi kapcsolatba a szellemvilággal. A második ügy kivizsgálása során egy enyhén zavart fiút keres fel, aki elmondása szerint a közeli erdőn keresztül hazafelé hajtva valami démoni eredetű lényt gázolt el. Az utolsó történet egy gazdag befektető (Martin Freeman) szájából hangzik el, aki azt állítja, hogy feleségének szelleme megjelent neki a házukban, közvetlenül azután, hogy az asszony belehalt torz gyermekük világra hozatalába. A három történet mindegyike könnyű cáfolatra talál a szkeptikus professzornál, ám nem is gondolja, hogy Cameron mindezt csupán bevezetésnek szánja egy sokkal személyesebb leckéhez, ami Goodman-re vár.

A kerettörténetből kiemelve a három “ghost story” valójában semmiféle újdonsággal nem szolgál, simán elmennének egy modernebb Creepshow epizódnak vagy más, horror rövidfilm antológia egymástól teljesen független epizódjainak. Az első történet a klasszikus horrorszínhelyen szolgálatot teljesítő éjjeliőr meséje mégis kivételesen hatásos tud lenni, az alkotók kiváló érzékkel teremtik meg a hátborzongató hangulatot és ezúttal még a jump-scare-ek is inkább hozzátesznek az élményhez, mintsem rontanának rajta. A kissé hibbant srác erdőmélyi sztorijában már sokkal inkább az abszurd, sötét humor dominál, de azért még mindig eléggé feszült a történet hangulata ahhoz, hogy bizony összerezzenjünk egy-egy hirtelen hang vagy vizuális effekt hatására. A Martin Freeman fémjelezte utolsó kísértethistória már inkább a film utolsó negyedének-harmadának groteszkbe hajló történéseit alapozza meg, ezúttal leginkább csak hallgatjuk, amit a gazdag ember elmesél, mint valójában látnánk, hogy pontosan mi történt. Mikor Goodman végére ér a három dossziéban foglaltaknak, nemcsak a főszereplőben, de a nézőben is felötlik a kérdés, hogy Cameron miért is gondolta úgy, hogy ezek a történetek bármiben is különböznének a hosszú pályafutása alatt hallott sok száz másiktól?

És ekkor az történik, hogy az eddig mindössze keretrendszerként funkcionáló narratíva egyszerre egy negyedik kísértethistóriává terebélyesedik, egy minden addiginál elvontabb, a valóságtól teljesen elrugaszkodott történetté, ahol a lelkiismeretével, az elkövetett bűneivel szembeállított Goodman kerül a fókuszpontba, majd a látszólag összefüggéstelen események egy végső, meglepő fordulat formájában nyernek értelmet. Meg kell valljam őszintén, számomra éppen ez a végső fordulat volt az, ami nem a talán elvárt hűha élményt produkálta számomra, hanem helyette a “Fenébe, hát az Istenért sem jut eszembe hol láttam már ezt” mondat fogalmazódott meg bennem és továbbra is csak olyan példákat tudnék hozni, ahol hasonlót láthattunk, az a bizonyos mű, ami kapcsán a deja vu érzés elfogott, azóta sincs meg sajnos. Gondolkodtam egy sort azon, hogy hol mehetett félre a dolog, miért nem volt elég hatásos a lezárás ahhoz, hogy ne azon gondolkodjak, honnan is merítették ihletüket az alkotók. Végül arra jutottam, hogy Goodman személye lehet a ludas: egyszerűen túlságosan kevéssé szerethető, szkepticizmusában túlságosan arrogáns ahhoz, hogy igazán érdekelt volna, hogy mi nyomja a lelkét vagy mi lesz a sorsa. Pedig a történetnek értelmet adó információmorzsák végig ott voltak szétszórva a filmben, csupán nem éreztem magamban kellő motivációt, hogy lehajoljak értük.

ghost stories

A kissé talán negatívnak tűnő utolsó bekezdés ellenére azért kiemelném: a Ghost Stories egy kifejezetten jól sikerült, hatásos film, az egyik legjobb, amit a tavalyi évben láthattunk (volna, ha hozzánk is eljut). Sajnálom is, hogy szokásos év végi szerkesztőségi top 10-es listánk leadása után tudtam csak sort keríteni rá, nálam minden bizonnyal meglehetősen elöl végzett volna. Érdekes volt látni, hogy mennyire erős tud lenni egy gyakorlatilag három különálló sztorit feldolgozó kvázi antológia, mintha csak a szép emlékű – bár ezek az emlékek jobbára ivós játékokhoz kötődnek – Creepshow elevenedett volna meg modern díszletek között és a mai horrorfilmektől elvárt filmes eszközök segítségével. Az, hogy a film lezárása – vagy nevezzük talán negyedik történetnek – nekem nem igazán nyerte el a tetszésem elvontságával, nyilván egyéni preferencia kérdése, ahogy nekem egy kicsit hiányzott a tisztán kivehető erkölcsi mondanivaló is, amolyan poénként a végéről, holott eléggé adta volna magát. Jeremy Dyson és Andy Nyman valóban kíváncsivá tettek, hogy az itt mutatott produkció hogyan festhet színházi előadásként, annyira nehezen tudom elképzelni hogyan, milyen díszletek között vihetőek színpadra a film egyes elemei. Nem vagyok a színházi szakma feltétlen híve. Így az, hogy valami felkelti az érdeklődésem egy színdarab iránt, azért jó pontnak számít.

Értékelés: 7/10

Kinek ajánljuk: a horror antológiák kedvelőinek, akik nem ijednek meg attól, ha a történetek között egy hangyányit több és komplexebb kapcsolat áll fenn, mint megszokhatták

Gabblack

Be the first to comment on "Ghost Stories (2018)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..