Horror a zenében I. – King Diamond

Szeretem a horrort. Szeretem olvasni és szeretem nézni. De a horror mozgástere nem korlátozódik le pusztán könyvekre vagy filmekre (illetve sajnos gyakran a való életre). Nem, a műfaj ennél sokkal szélesebb térben mozog, amibe beletartozik a vizuális ingerek mellett a hallás is, amivel el is érkeztünk egy általam szintén magasra tartott dologhoz: a zenéhez.

Be kell vallanom, bármennyire is szeretem a filmeket, a zene az igazi szerelmem. Jómagam nem értek a zenén belül semmihez, egyetlen hangszeren sem játszom (sajnos), énekelni meg végképp nem tudok (ismét sajnos). Ugyanakkor megvan ennek az előnye is, mégpedig az, hogy teljesen laikus szemmel, illetve füllel tudom élvezni a zenét, nem szennyezve az élményt a professzionisták és kritikusok technikai részletekre kiélezett figyelmével. Nem, ha valami tetszik, az tetszik, ha nem, akkor nem, ezek pedig szubjektív élményeken alapulnak, ami nekem bőven elég.

Mindezt azért tartottam csak fontosnak elmondani, hogy érthető legyen, miért és miről lesz szó a mai napon elinduló rovatban. Mivel pár sorral kifejtettük, hogy a horror akár zene formájában is borzolhatja az idegeinket, én pedig rajongok mind a zenéért, mind ezért az oly megosztó műfajért, így jó ideje keringett már a fejemben az ötlet, hogy a kettő kapcsolatáról oldalakat lehetne írni. Most pedig eljött az idő, így feladatom, hogy hétről-hétre általam is kedvelt zenekarokat, és az ő egyik, általam kiválasztott albumukat bemutassam nektek, már amennyiben akár zeneiségükben, akár szövegeikben, vagy esetleg színpadi show-ikban fellelhetők a horror elemei. Szerencsére kedvenc műfajom, a metál bővelkedik ilyen elemekben, úgyhogy ne is húzzuk tovább az időt. A rovat első részeként pedig egy igazi ínyencséget hoztam, a zenei történetmesélés és horror nagymesterét, King Diamondot.

 

I. A BANDA – KING DIAMOND

 

A King Diamond, mint banda 1985-ben alapult az azonos színpadi nevű, dán énekes által, aki épp előző bandáját, a MercyfulFate-et hagyta hátra, hogy szólókarrierbe kezdjen. A MercyfulFate-ből (ami szintén egy külön cikket érdemelne) vele tartott Michael Denner gitáros, és Timi Hansen basszeros, ők pedig kiegészültek Andy Larocque gitárossal (aki mai napig King mellett nyomja), és MikkeyDee dobossal, aki többek között a Motörheadben is püfölte a bőröket.

A King Diamond kezdettől fogva nem rejtette véka alá, miféle zenét játszanak. A MercyfulFate-ből rengeteg elemet átvettek, főleg zenei és hangulati téren, azonban az azokra az időkre jellemző, leginkább sátánista témájú szövegek helyét átvették a történetközpontú, lényegében rövid történetek, amik egy-egy dalon keresztül voltak elmesélve. A banda első albuma, a FatalPortrait ebben a szellemiségben készült el, és egy bivaly erős anyag lett, amiben minden igazi King Diamond elem fellelhető.

Az első album után aztán kissé megváltoztak a dolgok, ugyanis a banda következő korongja, az Abigail (amivel cikkünk második fejezete foglalkozik bővebben) már nem több rövid, hanem egyetlen hosszú horror sztorit mesélt el, ezt a sémát pedig szinte minden soron következő King Diamond album tartotta (kivétel a The Spider’sLullaby, aminek „csak” a fele egy összefüggő történet). Ezen konceptalbumok történetei rendkívül változatosak, legyen szó akár kísértetjárta házakról (a’laAbigail, Them, vagy Give Me YourSoul…Please), boszorkányokról (The Eye), fóbiákról (The Spider’sLullaby), de akár őrült sírásókról (The Graveyard), vagy éppen egy Budapesten játszódó furcsa bábszínházról, és annak mesteréről (The Puppetmaster), és a sort még lehetne folytatni, jelenlegi 12 albumuk közül mindenki találhat kedvére megfelelő témát.

Azonban egy dolgot fontos leszögezni.Az egyébként magyar feleséggel (aki a későbbi albumokon énektehetségét is megvillantja, méghozzá jól teszi!) rendelkező King Diamond nem való mindenkinek. Sajátos megjelenése (arcfestés, fordított keresztek, és a többi, és a többi), nyíltan felvállalt sátánista világnézete, valamint legfőképp hangja sokak számára idegtépő lehet. Nem tagadom, első alkalommal én is furán néztem, mikor meghallottam énekelni. A fickó rendkívül tehetséges zeneszerző és énekes, de egy úgynevezett falzett regiszterben énekel, mondhatni ez a védjegye, ami hogy úgy mondjam, nem egy mindennapi, megszokott hang, ami azt illeti a „természetes énekregiszter után következő hang”. Nehéz leírni, de a lényeg úgyis egy: vagy imádod, vagy gyűlölöd, középút nincs, és mivel jómagam az imádók táborában vagyok, ne is húzzuk tovább az időt, tegyük be az 1987-es Abigail című korongot, nyomjuk maxra a hangerőt, és álljunk neki tombolni!

 

II. AZ ALBUM – ABIGAIL (1987)

 

Lényegében King bármelyik albumát választhattam volna bemutatásra, mert legrosszabb albuma is a „nem a legjobb, de jó” szintjén mozog, azonban ha King Diamond albumokról beszélünk számomra nem is lehet kérdés, hogy az Abigail a befutó.

Az Abigail egy vérbeli szellem-sztori hatalmas, üres épületekkel, jóslatokkal, múltbéli tragédiákkal, és persze kísértetekkel. Történetünk egy házaspár, Miriam Natias és Jonathan La’Fey körül összpontosul, akik épp most, 1845 nyarán örököltek meg egy hatalmas házat, ahova szerencsétlenségükre rögtön be is akarnak költözni.

Kezdjük ott, hogy már az album borítója is tökéletes. Az éjszakában vágtató, rémült lovak (még a szemükön is látszik a riadtság), és a sötét tónusú lovaskocsi, és az azon alvó emberalakok már a lemez kézbevételekor előre vetítik, miféle hangulatra számíthatunk, és ehhez csak hozzátesz, ha tudjuk, hogy az album szövegének nagy része (állítólag) egy viharos éjszakán született, mikor King felébredt egy rémálmából, ami úgy megihlette, hogy azonnal papírra vetette, méghozzá gyertyafénynél (és egyes források szerint sikerült is majdnem elégetnie az egész kéziratot egy feldöntött gyertyával).

Az album intrójaként szolgáló Funeral megadja az alaphangulatot. Közvetlenül a lúdbőröztető templomi orgona belépése előtt sötét alakok adják tudtunkra, hogy azért gyűltünk össze, hogy örök nyugalomra helyezzük Abigail, aki 1777, július 7-én született holtan. Ez már így elég érdekes egy album nyitás, de aztán azt is megtudjuk, hogy 7 ezüst szeggel kell rögzíteni a koporsójához, de hogy pontosan miért, azt csak később tudjuk meg, ugyanis már itt is az album fénypontja, az Arrival!

Ennél erősebb album nyitó nótát nehéz elképzelni. Rögtön egy eszelős gitárszólóval indítunk, majd Diamond is csatlakozik, először egész emberi hangon (Throughthesummerrain of 1845), majd egyik pillanatról a másikra átvált a rajongók által jól ismert, idegtépő hangjára (The coach had finally arrived). A történet szempontjából itt ismerjük meg két főhősünket, akik a szakadó esőben épp tartanak a megörökölt ház felé, amikor is megállítja őket hét feketébe öltözött lovas, akik azt tanácsolják, forduljanak vissza még most, mert megfogják bánni, ha nem így tesznek. Jonathan aztán kissé bizonytalanul ugyan, de kineveti a lovasokat, akik azzal búcsúznak, hogy még szükségük lesz a segítségükre, a házaspár pedig folytatja útját a házhoz.

Zeneileg a dal egy igazi főnyeremény az ilyesfajta zenét kedvelő embereknek. Tele váltásokkal, összesen 4 darab gitárszólóval, kiemelkedő dobbal, és zseniális vokállal.

Az Arrival után már érkezik is a következő fénypont, az ’AMansion in theDarkness’, melyben hőseink megérkeznek az igencsak bajlóslatú házhoz, ahol az árnyékok, mintha élnének. Szobáról szobára bejárják örökségüket, és gyertyákat gyújtanak, az elhagyatott termekben, egész addig, míg a ház végre ’lélegezni kezd’, képletesen szólva. Zeneileg semmiben nem marad el az előző nótától, baljós, lendületes, virtuóz.

A következő fogás a ’The FamilyGhost’, amit picikét gyengébbnek tartok az előző daloknál, ez azonban semmit nem jelent, nem lehet minden szám 10/10, egy-két 9/10 becsúszhat. A következő éjjelen Miriam békésen alszik, Jonathan azonban meglát valamit, amitől kihűl a vér az ereiben. A szoba, a tűzforró kandalló ellenére jéghideg, és hamarosan vakító fény jelenik meg, amiből előlép egy alak… A családi szellem, LaFey gróf, aki arra veszi rá Jonathant, hogy kövesse a pincébe, mert valamit mutatni akar neki. A férfi követi is a szellemet, aki figyelmezteti a pince csúszós lépcsőire, majd megmutatja neki odalent egy gyermek koporsóját, Abigail-ét, aki szerinte már befészkelte magát Miriambe, és azt tervezi, hogy rajta keresztül születik meg.

Mielőtt tovább mennénk, egy elég furcsa érdekesség fűződik a dalhoz. King Diamond szerint az utolsó verze előtt hallható, utolsó két szó („Ohdamn!”) nem az ő műve, sőt, senki másé. King úgy nyilatkozott, fogalma sincs, hogy került ez a két, mély, morgó hangon elhangzó szó a dalba, amit akkor vett észre, mikor a hangmérnökkel az énekhangokon dolgoztak. Állítása szerint megpróbálták izolálni a hangot, ez azonban nem sikerült, sem eltüntetni a felvételből, így megtartották, és azóta King a koncerteken is el énekli őket. Hogy a fantom hang története igaz vagy sem, mindenki döntse el maga, mindenesetre érdekes adalék, egy egyébként is érdekes albumhoz.

Következik a ’The 7th Day of July 1777’, melynek címe állítólag egy valós sírkő alapján lett megalkotva. King elmesélte, hogy erről a sírkőről egy képet kapott valakitől, ezen a sírkövön pedig születési és halálozási dátumnak is a fenti dátum volt megadva. A nótában megismerjük Abigail tragikus halvaszületésének történetét: az akkor még nagyon is élő LaFey grófot megcsalta felesége, a házasságtörésből pedig gyermeke fog születni. A gróf aztán épp a szülést megelőzően rájön, hogy a gyermek nem az övé, és dühében lelöki feleségét a pince csúszós lépcsőiről, hogy anya és lánya együtt haljanak meg. A hangszerelés a történetnek megfelelően sötét, az énekhangok, mintha csak egy elkeseredett szellem „torkából” jönnének elő, süvítenek.

Az Omens aztán vissza kalauzol minket 1845-be. Jonathan, most már tudva arról, hogy mi van készülődőben, észreveszi a sötét előjeleket: Rothadt szag terjeng a levegőben, az étkezőben 3 személynek van megterítve, a szobába pedig be van készítve, egy magától mozgó kiságy. Zeneileg újra 10/10-es területen mozgunk, nem maradnak el az észbontó gitárszólók Andy Larocque-tól, az éles és hirtelen váltások, és a feszültség állandó érzése, amit csak erősít a dal elején megkonduló harang hangja, és a váratlanul, a dal közepén felcsendülő orgona. Kinget már megemlíteni is felesleges, hol morog, hol sikít, a téboly érzését tökéletesen átadja.

Eztán jön a ’The Possession’, ami már előrevetíti, hogy a történet hamarosan lezárul. Másnap reggel Miriamnek már nagy pocakja van, ami óráról órára egyre nagyobb lesz, és nagyon úgy néz ki, hogy még a reggel előtt megszületik Abigail. Úgy tűnik, nincs kiút, és egy meg nem született kislány szelleme lesz a házaspár veszte. A dal tempója valamivel „menetelősebb”, de a gitárszólók az ember agyába vágnak, a torzított gitár pedig heves bólogatásra készteti a népet.

Megérkeztünk a címadó dalhoz, és egyben az album 3. fénypontjához. Az Abigail zenei alapjai habár nagyon erősen koppintás gyanúsak (egy Deep Purple számról van szó), ez semmit nem ront az élményen. A dal tökéletes, King pedig egymaga képes eljátszani hangjával több karaktert egyszerre, ahogy Jonathan Miriamhez beszél, de ugyanakkor Abigailhez szól, aki válaszol neki, de Miriamen keresztül. Bonyolult, de a lényeg, hogy Jonathan és Abigail verbális konfrontációjáról szól a dal, csak éppen Miriamen keresztül. Mondhatnám, hogy a hangszerek micsoda tökéletes összhangban vannak egymással, de semmi újat nem mondanék, így hát említsük meg a dal végén hallható „SoonI’ll be… FREEEEEEEEE!” sikítást, és menjünk is tovább.

A finálé, a ’The Black Horsemen’ elhozza a (pillanatnyi) konklúzióját a történetnek. Szép lassan indul a dal, akár egy kissé torz és morbid altatódal, de aztán belépnek a hangszerek, és kő kövön nem marad, a srácok igazán odapakolják magukat a végére, habár nem zúzás, hanem dallamérzékiség terén, hisz ez inkább egy lassan, szépen kibontakozó dal, szemben a korábban elő-elő fordult, viharos szélhez hasonlatos, rövidebb tételekhez.

Jonathan lekíséri Miriamet a pince lépcsőihez, ami Abigailnek amúgy is megfelel, mivel itt akar megszületni. A férfi terve azonban balul sül el, és végül ő az, aki lezuhan a lépcsőkről, és nyakát szegi, hála Abigail áldásos közreműködésének. Immár semmi nem állíthatja meg a Gonosz születését, hamarosan Miriam személyiségének megmaradt részét az őrületbe kergeti, az utolsó amit lát, egy pár sárga szem, sikolyait pedig még mindig hallani, ha a lépcsőkön járunk júliusban.

Miriam halála után nem sokkal megérkezik a hét feketébe öltözött lovas, akik azzal szembesülnek, hogy az épp megszületett Abigailke az anyuciból falatozik. Ezt követően (a zenei váltás mellett) a lovasok megfogják a csecsemőt, és elindulnak vele a temetőbe, hogy egyszer és mindenkorra megszabaduljanak Abigailtől, ezzel pedig vissza is kanyarodtunk az album intrójához, és már értjük, mi történik ott a sztori szempontjából.

Hát ennyi lett volna az Abigail nagyvonalakban, habár King Diamondék 2002-ben visszatértek az albumhoz, és elkészítették az Abigail II: The Revenge című korongot, ami folytatja a történetet. Ironikus módon azt tartom a leggyengébb King Diamond albumnak, amellett, hogy természetesen az is jó, és vannak rajta kifejezetten kiemelkedő darabok (pl.: The Storm, Spirits)

Összegezve: az Abigailt, és úgy amúgy King Diamondot az hallgasson, aki szereti a metál zenét, máskülönben nem sok esélyt látok arra, hogy keblére fogja ölelni ezt a fajta muzsikát, sőt, még a metálosok közül is csak az igazán edzetteknek való, aki azonban megszereti, többet nem fogja tudni elengedni. Az ő kedvükért mondom, hogy egy egész friss banda, az Attic egész jól átvette ezen klasszikussá vált albumok hangulatát és zeneiségét új albumukban, a Sanctimonious-ban.

Rengeteg gitárszóló, végig jól hallható basszus, érdekes és változó dobtémák, örökké tökéletes énektémák és előadások, virtuózitás, szám közepi váltások, jóféle, habár kissé sablonos (már ha a zenén keresztül elmesélt horror altatót lehet sablonosnak nevezni, főleg ’87-ben) sztori. Végeredményben az Abigail egy kultstátuszba illő, tökéletes heavy metal lemez, borzongató hangulattal és sötét témákkal, vagyis az arra nyitottaknak röviden: kötelező darab!

(Nomad)

Be the first to comment on "Horror a zenében I. – King Diamond"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..