Horror a zenében III. – Cradle of Filth

A mai cikkben ismét egy megosztó bandáról lesz szó, ugyanis a Cradle of Filthet ismerők tábora két, esetleg három nagyobb csoportra osztható. Az első csoportot azok alkotják, akik szeretik a csapat zenéjét, a másodikat azok, akik nem szeretik, a harmadikat pedig azok, akik a régi albumaikért rajonganak, azonban úgy gondolják, a banda megváltozott, és eladta magát. A vicces az egészben, hogy jómagam egyik csoportba sem tartozom, minden albumot egyénileg értékelek, és valóban vannak olyanok, amik sokkal kiemelkedőbbek a többinél, és olyanok is, amit nem feltétlenül kellett volna abban az állapotában, ahogy végül maradt, még kiadni. Azonban mielőtt belevetnénk magunkat a számomra legkedvesebb Cradle albumba, vessünk egy pillantást a csapat munkásságára!

I. A BANDA – CRADLE OF FILTH

A Cradle of Filth-et 1991-ben alapította az egyetlen jelenleg is itt zenélő énekes, Dani Filth. A brit úriembernek három fő ismérve van: alacsony, pokolian jó szövegíró, és olyan hangja van, mint bármelyikünknek, mikor rálépünk egy elkallódott LEGO darabkára.

A Cradle zeneisége először nem volt túlbonyolítva, dallamosabb black metált játszottak, ami azonban eltérés volt a hasonló jellegű bandákhoz képest, azok a vers-szintű szövegek, és a mély hangfekvésű hörgés helyett a magas regiszterben történő sikoltozás. Ez valakinek tetszik, valakinek nem, ilyen ez a black metál szakma, de az ilyen színtéren mozgók között általában nagy az egyetértés abban, hogy a csapat első 3-4 albuma a műfaj kiemelkedő ékkövei. Egy átlagos hallgató számára természetesen ricsajnak hathat az egész. A hangszerek tobzódnak, az énekes visít, a szöveget nem érteni, de valljuk be, az ilyen zene nem is a popszakmának, és az átlagos rádiózenét hallgató közönségnek szól, hanem a kőkemény undergroundnak. A célközönségnél pedig a banda megkérdőjelezhetetlenül berobbant, aztán valahol 2003 táján a Damnation and a Day környékén kezdte ugyanez a közönség rosszallását kifejezni a megváltozott stílus miatt, majd 2004-ben robbant igazán a bomba, amikor a Nymphetamine című album címadóját Grammy-díjra jelölték.

Azért az mégsem járja, hogy egy underground bandát Grammyre jelöljenek, mi az, hogy szélesedik a rajongótábor, és egyre több ember kezdi magáénak érezni a black metált. Az ok, hogy ez megtörtént csakis árulás lehet, és a Cradle of Filth ezáltal el is indult azon az úton, amin egyébként a Dimmu Borgir csapata is, vagyis a régi rajongók elfordultak tőlük, ennek ellenére a szélesebb, „pózer” réteg szépen fenntartotta a csapatot, annyira, hogy átlagban két évente újabb és újabb albumokat adtak ki, ezek azonban távolról sem hasonlítanak a hőskor korongjaira.. Legalábbis így szól a legenda, de mennyi igaz ebből?

Nos, azzal egyet kell értenem, hogy a mai Cradle of Filth már nem ugyanaz, mint a 90-es évekbeli. Vesztettek vehemenciájukból, Daninak már nem mennek azok a sikolyok, sok lett a szimfónikus elem és a tagok is mind kicserélődtek, kivéve persze a főnököt. De hogy ezek az albumok olyan rosszak lennének? Nem mondanám. Lehet utálni a Nymphetamine-t, de szerintem egy igazán jó és szórakoztató extrém metál lemez, sok-sok fényponttal. Lehet mondani a Godspeed on the Devil’s Thunderre, hogy „pop zene”, de inkább hallgassuk meg jobban. Ugyanakkor valóban vannak baklövések, pl a Thornographyt a mai napig nem értem, ahogy a 2012-es The Manticore and Other Horrors sem lett az igazi. Az viszont a banda becsületére váljék, hogy sikerült egy olyan bravúrt elérniük, ami ritkán történik meg, miután a régi fanok otthagyták őket. Azonban a Cradle 2015-ös Hammer of the Witches albumára mindenki szeme felcsillant, majd 2017-ben a Cryptoriana – The Seductiveness of Decay-el még inkább bebiztosították magukat, és most rajtuk a világ szeme, hogy harmadszorra is minden elvárást kielégítenek-e.

Nem szabad még egy dolog mellett elmennünk, ez pedig a szövegvilág. Black metál jellegükből adódóan természetesen leginkább sötét témákra számíthatunk, halál, szenvedés, vér és démonok. Ez így is van rendjén, nincs ebben semmi meglepő, legalábbis egészen addig, míg bele nem tekintünk egy szövegkönyvbe, és észre nem vesszük azt az irodalmiságot, amivel ezek a dalszövegek íródtak. Egy blogon olvastam valamikor, hogy a Cradle of Filth szövege már költészettel ér fel, és felsőfokú nyelvvizsgára készülőknek kötelező tananyag. Nos, én rendelkezem ilyen vizsgával, és engem is meg-meg izzaszt Dani Filth fogalmazása, poétikus hozzáállása a zenék szövegéhez. Itt a Nymphetamine első verzéjének műfordítása szemléltetésnek:

„A folyónál lent
Hattyúktól sötétlett
A tüzes nyári ég
Egész testem kínt mért.
Mire rőt szeptember lett
Oly forrón égetett,
Mart érted a vágy,
Mint tövis a Szent homlokát.”

(Metz Olga Sára fordítása)

Ezt a szintet Dani pedig majdhogynem minden dalban tartja, sosem adja lejjebb, sőt, általában magasabbra helyezi a lécet.

A Cradle of Filthel kapcsolatban én egy olyan negatívumot tudok megjegyezni, ami szerintem minden albumukon jelen van, ez pedig a hosszúság. Túl sok a dal, és azok túl hosszúak, a végére elfárad a hallgató, főleg, hogy nincs sok variáció, (ez nyilván a stílus sajátsága is), mindig a darálás megy. Én egy albumot kivéve (a kedvencemet, amiről a cikk második fele szól) mindig két részletben szoktam meghallgatni a banda lemezeit, kis szusszanásnyi időt hagyva a korong első és második fele között. Ez azonban nem érvényes a szerintem abszolút csúcspontra, a black metal etalonra, mondhatni a kedvenc black metál albumomra, a Cruelty And The Beast-re!

II. AZ ALBUM – CRUELTY AND THE BEAST (1998)

 A Cruelty And The Beast témája nem más, mint maga Báthory Erzsébet, és az ő legendája. A zene igazi ős-cradle, kaotikus, gyors, vad, bonyolult, nehezen befogadható, és felsejlik benne a black metálra – legalábbis akkoriban még – egyáltalán nem jellemző szimfónikus kíséret. A történetet nagyon nehéz követni, ami ugyebár Dani fogalmazás módjából eredeztethető, aki kicsit is ismeri Báthory Erzsébet történetét, és a róla szóló meséket, nagyjából tudja, miről van szó. Mészárlás, vérfürdő, és sok-sok mocskos erotika lesz a részünk, ha a csapattal tartunk erre a kicsivel kevesebb, mint egy órára.

Elsőként a bevezetőként szolgáló, instrumentális Once Upon Atrocity köszönt minket orgonájával. Sötét és baljós bevezető ez, nem is várhatunk mást, aztán berobban sokak kedvence, a Thirteen Autumns and a Widow, ahol megismerjük a 13 éves Báthory Erzsébetet. A szöveget igazság szerint sokféleképpen lehet értelmezni, nem egyértelmű, mi is történik a dalban, de az biztos, hogy Erzsébet, vagy Elizabeth, ahogy az albumon emlegetik elveszti a hitét, és a szörnyeteg már megszületik benne. Ha jól értem a dolgot megerőszakolják gyermekkorában, és ez a kiindulópontja mindennek, de a szöveget mindenki bogozza csak ki maga. A zene brutális, darálós, de ehhez jobb, ha hozzászokunk, mert bizony ez vár ránk végig.

A következő dal a szerintem valaha volt legjobb Cradle-nóta, a Cruelty Brought Thee Orchids, ahol már egy felnőtt Elizabeth köszönt minket, kinek gyönyöre mellett még a halál is elbújik, és annak érdekében, hogy ez így is maradjon, eladja a lelkét, megerőszakolt hite már amúgy sem számít neki semmit. Nem fogok minden számról külön áradozni, de itt muszáj megtennem. Ez a dal a black metál zsáner magnum opusa, egy megkerülhetetlen mestermű, ha valaki ezen a sötét vidéken vándorol. Mind szövegileg, mind zeneileg a műfaj által kínálni képes legtöbbet nyújtja. Dani igazán gonosznak és mániákusnak hangzik minden egyes hangszálával, az elején a női hangon elmondott kijelentés, miszerint minden bűnt magunkhoz kell ölelni, ha az boldogságot okoz tökéletesen átadja Elizabeth zavart elmeállapotát, a dal pedig egy igazi örvény a sötétség mélyére, ami nem más, mint a főszereplőnk egyre csak bomló tudata. Csodálatos dal!

A következő, a találó című „A vonító csillagok alatt” című dalban vesszük először erotikusabb vizek felé az irányt, Elizabeth egy bálon megismerkedik későbbi kedvesével, a Fekete Báróval akivel együtt táncolnak irigykedő szemek által övezve a csillagok alatt, csakhogy kihívó táncuk alatt egy öregasszony oda szól nekik, hogy Elizabeth is hamarosan pontosan olyan öreg és csúnya lesz, mint ő. Nem sokkal később az öregasszonytól el is búcsúzunk, mert Elizabeth és kedvese elevenen megnyúzza az este folyamán pimasz megjegyzéséért. A dalban külön ki kell emelnem a tökéletes és gyönyörű női vokált, ami történetileg a tánc alatt zajlik. Így kell a szépség és szörnyeteg koncepcióját átadni mesterfokon.

Eztán következik a Venus in Fear, ami lényegében egyfajta időugrásnak szolgál. Kéj és fájdalom sikolyait halljuk a hátborzongató zene alatt, ezzel jelezve, hogy mi is Elizabeth két fő elfoglaltsága.

Lényegében ugyanezzel, főként a szolgálólányok gyanús megfogyatkozásával foglalkozik a következő dal is, a Desire in Violent Overture is, ami rövidségével lóg ki a sorból, de úgy gondolom, ez jót is tesz neki, főleg, hogy az eddigi – nem átvezető jellegű – dalok mind 7 perc felett voltak.

A The Twisted Nails of Faith számomra a „leggyengébb” dal az albumon, de persze azzal a kikötéssel, hogy itt nincs rossz szám. Kicsit azért is bajban vagyok vele, mert történetileg egy nagyon fontos pont lenne, de mégsem tudom követni olyan szinten, mint szeretném. Az biztos, hogy a Fekete Báró meghal, Elizabeth pedig magára marad, és az is egészen biztos, hogy a dal végén elfogják, hogy „egyedül rohadjon meg a cellájában” (nemesi vére miatt nem lehetett kivégezni ugyebár, így „életfogytot” kapott).

A következő, valójában a történetet lezáró dal a Bathory Aria, ami a maga 11 percével a második kedvencem az albumon. A dal három részre van osztva, az első egy lassabb, lamentálóbb felvezetés, majd jön a darálós, fejrázós második, hogy aztán egy igazi meglepetés vendéggel zárjanak, a harmadik tétel ugyanis, ami egy semmit meg nem bánó Elizabeth végső szavaival foglalkozik, nem mást mutat be, mint Ingrid Pitt-et, azaz az 1971-es Hammer horror, a Drakula Grófnő sztárját, aki az említett filmben nem mást, mint Báthory Erzsébetet játszotta. Hogy a Cradle hogy nyerte őt meg magának, arról fogalmam sincs, de hatalmasat dob az élményen, ahogy a színésznő mondja el az utolsó sorokat, az ember háta beleborsódzik.

Végül itt a Lustmord and Wargasm című nóta, ami valahogy a jelenbe helyezi a történetet, de hogy pontosan hogyan, arról sajnos fogalmam sincs. A nóta maga teljesen rendben van, nem marad el az előző 9-től, de valahogy én mindig a Bathory Aria-t tekintettem a lezárásnak, számomra az album egyik csúcspontja, így ez a szerencsétlen 10. szám mindig úgy kerül sorra, hogy még az előző hatása alatt vagyok. Kár érte, pedig tényleg jó.

A Cruelty And The Beast egy közel tökéletes album, egyetlen nagy hibával, az pedig a keverés. A dob sajnos néha olyan, mintha egy írógépet püfölnének, de remélhetőleg ez hamarosan orvosolva lesz, ugyanis a csapat beígérte az album újrakiadását, mégpedig új keveréssel, Dani szerint pedig piszok jól hangzik így. A kész anyag remélhetőleg már idén a polcokra kerül, akkor pedig nincs mese, meg kell mutatni a szomszédoknak, mi is az a black metál! Addig pedig hadd szóljon ez az album, ahogy egy igazi underground mesterműnek kell, recsegve és hangosan!

(Nomad)

Be the first to comment on "Horror a zenében III. – Cradle of Filth"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..