Dogtooth ((Kynodontas)) (2009) (Kutyafog)

Yorgos Lanthimos író-rendező A homárral és az Egy szent szarvas meggyilkolásával már megmutatta a műértő és a szokványostól eltérő látásmódot kedvelő nemzetközi közönségnek, hogy bizony nem árt ha komolyan veszik a görög úriembert. Lanthimos angol nyelvű – és így jóval szélesebb közönséghez eljutó – filmjeivel mintegy kézjegyévé vált “párhuzamos univerzumokban” játszódó történetei, disztópiái azonban korántsem előzmény nélkül valók. Ahogy az a már-már idegesítő szokása sem, hogy színészeit egy sehol máshol nem tapasztalt steril, érzelemmentes, távolságtartó játékra ösztönzi, mely bizony váratlanul érheti az erre nem kellőképpen felkészült mozilátogatót. Lanthimos pályafutásában a 2009-es Dogtooth ugyan nem közvetlenül a fentebb említett filmek előtt helyezkedik el időrendben, ám azok sorába mégis szépen beleillik a már elhangzottak okán.

Az élet azt a fura helyzetet produkálta számomra, hogy időrendben visszafele haladva tekintem meg Lanthimos filmjeit, kezdve az Egy szent szarvas meggyilkolásával tavaly előtt télen, közvetlenül a megjelenése után. Az akkor annyira felbosszantott – lezáratlannak, zavarónak és a furcsa színészi játék okán kifejezetten idegesítőnek, összességében meglehetősen öncélúnak találtam -, hogy nem sokkal később A homár is terítékre került, amiről meg is emlékeztem már a Cinegore virtuális hasábjain. Na az már mindenestül betalált nálam és onnantól kezdve különös figyelemmel tekintek a görög úriember munkásságára. Valójában kevés olyan rendező van, akinek a munkájára ismeretlenül is néhány képkocka alapján rá lehet ismerni és úgy gondolom az európai színtéren, a mainstreamben Lars von Trier mellett Yorgos Lanthimos az, aki igazán karakteres kézjeggyel rendelkezik. Míg Trier-nél az operatőri munka és a témaválasztás, addig Lanthimos-nál a színészi játék és a “párhuzamos univerzum” az, ami az egyediséget igazán markánsan megteremti és benchmark-olja az alkotó munkáját. Már másodszorra nyúlok ehhez a “párhuzamos univerzum” kifejezéshez, úgyhogy talán érdemes egy-két szót vesztegetni erre is: ezek az “univerzumok” nagyon hasonlítanak a miénkre, ugyanúgy emberek lakják, akik majdnem ugyanúgy élnek, mint mi. Az első, felszínes pillantás talán még nem is találna semmi rendkívülit, ha azonban tüzetesebben megszemléljük őket, végül feltűnnek apró különbségek. Ebben a világban a kamaszok kötetlenül, minden kényelmetlen feszengés nélkül beszélnek a szexuális életükről, menzeszükről (Egy szent szarvas meggyilkolása); ha nem találnak párt maguknak állattá változtatják őket (A homár) vagy gyermekeiket a külvilágtól hermetikusan elzárva nevelik (Dogtooth). Ezek az eltérések adják a filmek groteszk, szatirikus mivoltát, ahogy saját világunk görbe tükörből visszaverődött tükörképét látjuk bennük.

A család a várostól távol, egy elszigetelt, de amúgy minden igényt kielégítő családi házban él. Az apa minden nap autóba ül és bemegy a gyárba, hogy a betevőt megkeresse. A feleség és különösen a három, húsz év alatti gyermek – egy fiú és két lány – sosem hagyják el a magas fallal körülvett birtok határait, hiszen odakinn csupa veszély les rájuk. A világtól és a valóságtól hermetikusan elzárt gyerekek furcsa vetélkedéssel, játékokkal múlatják az időt. Szüleik még az olyan szavaknak is új jelentést adnak, melyek károsan befolyásolhatják gyermekeik fejlődését, vagy kellemetlen kérdéseket vethetnek fel. Így lesz a zombi szó jelentése számukra: apró, sárga virág; a kirándulás pedig “igen erős anyag, mint amiből a padló is készül”. Elejtett fél mondatokban felsejlik egy idősebb fiútestvér képe, aki megszökött otthonról, vélhetően meg is halt azóta. Lehet, hogy egy macska falta fel. Egy gyerek akkor készült fel rá, hogy elhagyja a családi házat, ha a szemfoga (kutyafoga) kihullott. Hogy jobb vagy bal oldalról, az mindegy. A külvilággal az egyetlen valódi kapcsolatot Christina jelenti, aki az apa cégénél dolgozik biztonsági őrként, mellékesként pedig hetente egyszer eljön a birtokra, hogy a fiú testi szükségleteit levezesse. Az eleinte látszólag kifogástalanul működő rendszer azonban omladozni kezd, amikor Christina egy pár videókazettát csempész be az idősebbik lánynak, némi ellenszolgáltatásért cserébe. Az idősebb lányban aztán ezek és más események hatására elkezd érlelődni a gondolat, hogy bizony annak a szemfognak az elvesztését nem kell feltétlenül kivárni, drasztikusabb módokon is meg lehet szabadulni tőle.

Lanthimos általam eddig látott filmjei közül nyilván mindegyikre rá lehet húzni, hogy azok valamiféle társadalmi probléma allegóriái, de egyértelműen a Dogtooth a legdirektebben politikai vonatkozású közülük. A fenti szinopszissal – akármennyire igyekeztem is – még csak érzékeltetni sem voltam képes igazán, hogy a film mennyire erős és plasztikus képet fest egy totalitárius rendszerről. Nyilván lehet csupán a családon belüli hatalmi rendszer – meglehetősen direkt – metaforájaként is értelmezni, ahol a szülők mesterségesen nem hagyják felnőni gyermekeiket, ezáltal  saját szerepüket sokkal fontosabbnak állítva be, mint az valójában lenne. Münchausen by proxy, ahogy a pszichiátriai szaknyelv becézi. A szülők valódi, szükséges szerepüknek éppen az ellenkezőjét művelik: ahelyett, hogy gyermekeiket önálló életre nevelnék, azok örökre fennhatóságuk igájában fognak sínylődni. Annak ellenére azonban, hogy lehet így, szűkebben véve is értelmezni, valójában a Dogtooth a mindenkori diktatúráknak, népbutító, populista rendszereknek mutatott görbe tükör, egy politikai parabola, szatíra.

dogtooth

A kellemetlen, a hatalom által veszélyesnek ítélt szavak újracímkézése kapcsán az orwelli Párt jelmondatai csengenek a fülünkbe:

A HÁBORÚ: BÉKE
A SZABADSÁG: SZOLGASÁG
A TUDATLANSÁG: ERŐ

A mindenkori hatalomnak nem érdeke, hogy a közemberek tisztában legyenek a dolgok valódi mivoltával. A diktatórikus hatalomnak arra van szüksége, hogy a polgárok elfoglalják magukat, hiszen addig sem a lázadozáson törik a fejüket. Ezért szorgalmazza az Apa a gyerekek vetélkedését, bármennyire értelmetlen is a játék maga, a jutalmazás nem marad el, ha követik a megfelelő viselkedésmintát. A polgárok minél teljesebb foglalkoztatásán túl a hatalomnak önnön fennhatóságának és hasznosságának folytonos igazolására is szüksége van. Erre a célra ideális egy ellenségképet generálni. Minél kézzelfoghatóbb, kevésbé elvont ez az ellenség, annál jobb. A szerencsétlenségére a kertbe tévedő macska éppen ideális erre a célra, és az ártalmatlan kölyökmacska máris egy vérengző fenevaddá avanzsál a gyerekek konceptuális sémájában. A hatalmat képviselő szülők – és elsősorban a domináns Apa – számára az elsődleges szempont a status quo, tehát saját hatalmi pozíciójuk fenntartása. Ennek érdekében semmi sem szent, még az olyan ősi tabuk is megdőlnek, mint a vérfertőzés. Megjelenik a hatalommal szembeni lázadás eszméje is: először az elszökött fivér képében – itt még a hatalom képes az ellene való lázadást elrettentő példaként felhasználni -, majd a nagyobbik lány esetében, aki már a szülők saját szabályát használja fel ellenük, nevezetesen megszabadul az önállóságát megbéklyózó szemfogtól. Ha esetleg valaki közelmúltbéli politikai eseményekkel kívánna párhuzamot vonni, vélhetően nem jár messze a valóságtól: ne feledjük, a film 2009-es megjelenése éppen egybeesik a Görögországot igencsak súlyosan érintő gazdasági válság kirobbanásával és ezzel együtt a populista, névleg rendpárti, a polgári szabadságjogokat az államérdek mögé rangsoroló politikai formációk térhódításával. Az a tény viszont, hogy a szereplők nincsenek nevesítve, inkább a példázat örökérvényű voltát hangsúlyozza.

Kvázi politikai szatíra egy thriller feszültségével, melyhez a Lanthimos-ra jellemző furcsa színészi játék is hozzáteszi a magáét. A görög eredetiben, felirattal elérhető alkotás még mer sokkal inkább direktben politikus lenni, mint a rendező későbbi, szélesebb közönséget megcélzó filmjei. Nagyon úgy tűnik, hogy a recept működik, de adja magát a kérdés, hogy Lanthimos egyedi látás és láttatásmódja meddig képes még sokként érni a közönséget? Vajon hány bőrt lehet még lehúzni nagyjából ugyanarról a receptről? Alig két hónapja érkezett meg a magyar mozikba is a rendező új filmje, a Kedvenc (The Favourite), melyet ezúttal csak valóban rendezőként jegyez, íróként nem. Kíváncsi leszek, másvalaki történetéből milyen alkotás kerekedik ki. Abban viszont biztos vagyok, hogy a Dogtooth annak – és az azután következőknek – is méltó elődje lesz, még ha azért nem is ajánlanám bárkinek jó szívvel, könnyed esti kikapcsolódásul.

Értékelés: 8/10

Kinek ajánljuk: Yorgos Lanthimos rajongóknak és a politikai szatírák kedvelőinek, de a legjobban az jár a Dogtooth-szal, aki mindkét halmazba beletartozik.

Gabblack

1 Comment on "Dogtooth ((Kynodontas)) (2009) (Kutyafog)"

  1. Most láttam a filmet, és a leírásban szereplő magyarázat, a politikai párhuzam megvilágítása nagyon jól jött, mert “emészthetővé” tette, kicsit talán el is távolította lélekben, amit láttam
    Egészen bizarr a történet, de még azt sem tartom elképzelhetetlennek, hogy valóban lezajlik valami hasonló esemény, hiszen hírek is szóltak a végletekig betegen működő családról, emberekről, akik a hatalommániájukat fizikailag, szexuálisan és érzelmileg is a mások feletti totális kontrollban élték ki (lásd pl: Josef Fritzl)
    Beteg elme beteg világa, amit ideig-óráig még képes is működtetni

    Annyit szeretnék csak kukacoskodni, hogy az ismertetőben említett Münchausen by proxy szindróma nem releváns kórkép ennek a filmnek a vonatkozásában
    Ennél a mentális betegségnél a másoknak, főleg egy teljesen kiszolgáltatott gyerek számára a szándékos és ártalmas tünetokozás arra szolgál, hogy a figyelmet, törődést és szánalmat a beteget “gondozó” felkeltse saját maga iránt, különösen egészségügyi dolgozók részéről
    Igyekszik elhitetni, hogy az illető, akit ápol, súlyos beteg, ezért még tüneteket is produkáltat vele, sérülést okoz neki, miközben az illető nem vagy nem annyira beteg, mint ahogy azt állítják róla
    Vagyis a cél a szimpátiakeltés, az eszköz pedig a (többnyire) védekezni képtelen gyerek és az ő előidézett betegsége
    Ez a filmben nem így ábrázolódott, hiszen a testvérek el voltak zárva a külvilágtól, abszolút fals információkból építették fel a világképüket, nem mutogatták őket körbe a szülők, várva és vágyva a szánalmat és a támogatást

    Az tuti, hogy a film kellemetlen perceket szerzett, nem fogom egyhamar elfelejteni

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..