A Serial Chillers következő fejezetében egy különleges jelenséggel fogunk foglalkozni, akit úgy hívtak: Charles Manson. Sorozatgyilkosok között tartják számon, a világtörténelem egyik leggonoszabb embereként a huszadik század meghatározó figurájává vált, a gonoszság megtestesüléseként valódi popkulturális tényezővé– pedig a történetet lecsupaszítva, ez a 160 centis, csenevész kis ember nem sok dolgot tett a szavak hatalmának kiaknázásán kívül, a neki tulajdonított gyilkosságok között van, amelyiknél jelen sem volt.

Első filmünk a Mansonról szólóak között a 2003-ban készült The Manson Family. A történet szerint egy Jack Wilson nevű férfi dokumentumfilmet forgat a Manson-család nevű szekta gyilkosságairól. Régi szektatagokkal készült interjúk, visszaemlékezések révén mutatja be mindazokat az eseményeket, amelyek az 1969-es gyilkosságokhoz vezettek. Főként Tex Watson szemszögéből szemléljük az eseményeket, hogyan tölti idejét a család: LSD- és marihuána-fogyasztással, csoportos szexszel, közös énekléssel. Charlie mindeközben sikertelenül házal folkzenei lemezével, hogy kiadót találjon neki.

Az események akkor kezdenek rossz irányba fordulni, amikor Tex és Bobby Beausoleil behozzák a csoportba Simit, akivel LSD-t vetetnek be, majd csoportosan megerőszakolják Charlie parancsára. A csapat betöréseket kezd elkövetni Los Angeles véletlenszerűen kiválasztott pontjain. Nem rablási céllal teszik – bár olykor elemelnek ezt-azt -, hanem csak besurrannak az izgalom kedvéért, míg a háziak alszanak. Átrendezik a szobákat, hogy ezzel félelmet keltsenek a lakókban, akik reggel nem értik, mi történhetett. Nézeteltérésük adódik egy fekete dílerrel is, Lotsapoppával, aki végül Charlie lelő – mert abban a hitben van, hogy a férfi a Fekete Párducok tagja, akikkel több konfliktusa is volt a Családnak.

A film a továbbiakban is a valóságban történt események vizén evez, és eljutunk a hírhedt LaBianca- és Tate-gyilkosságokig, majd a Család letartóztatásához, és széteséséhez. Láthatjuk szabadon maradt követői hogyan állnak ki Charles Manson mellett, és követelik szabadon engedését.

A The Manson Family mindvégig a dokumentumfilmes riportokat és a játékfilmes jeleneket váltogatja, fenntartva a látszatot, hogy Jack Wilson filmjét tekintjük meg. A végén visszatérünk 1996-ba, és láthatjuk, ahogyan a férfi a filmen dolgozik, amikor egy heronisita goth-csoport rajtaüt és megölik. Tettüket a Manson-család inspirálta, a későbbiekben pedig még egy fiatal férfit is megölnek, csupán mert egy Manson-portréval ellátott pólót visel.

A kerettörténetnek – a készülő dokumentumfilmmel – nem sok értelme van, és gyakorlatilag teljesen jelentéktelen is marad. Gyakorlatilag, ha ez nem lenne, a The Manson Family-t áldokumentumfilmnek is tekinthetnénk, amiben színészek játsszák el a visszaemlékező családtagokat, illetve az illusztrációs jeleneteket. Sokszor nehéz eldönteni, hogy nem valódi dokumentum-filmet nézünk-e, mert a megjelenítés nagyon valóságosnak hat.

A film gyártása nagyon hosszú időre nyúlik, valójában már 1988-ban elkezdték a forgatást. A rendező Jim Van Bebber maga finanszírozott mindent, és hétvégente dolgozott rajta, amikor éppen ráért. Mások is besegítettek, például a film zenéjét biztosító Skinny Puppy zenekar, és egy 1997-es limitált bemutatótól eltekintve nem sikerült befejezni a munkálatokat egészen 2000-es évek elejéig, amikor a Dark Sky Films felkarolta a produkciót (a pontos évszám bizonytalan, minden forrás mást ír, de forgalomba 2003-ban kerülhetett). A közreműködők között találjuk Phil Anselmo nevét is, az egykori Pantera frontemberéét is. Anyagi hozzájárulása mellett a Tate-gyilkosság jelenetében ő adja a Sátán hangját.

Hányattatott sorsú film tehát a Manson, de ennek minden bizonnyal megvan az oka. Az én olvasatomban egyszerűen az, hogy nézhetetlenül rossz. Minden szempontból rossz. Rossz képek, rossz színészi alakítás, rossz dramaturgia, rossz zene. Bármelyik előzetese élvezetesebb, mint maga a film. Lelketlen filmnek tartom, de nem az erőszak kendőzetlen bemutatása miatt, hanem mert egyáltalán nem sikerült bevonnia a történetbe, együttérzést kiváltania bármelyik szereplővel kapcsolatban. Számomra megmagyarázhatatlan okokból fogva több kritikusa is különleges darabnak, valódi mestermunkának tartja – így szeretném kihangsúlyozni természetesen ez is egy szubjektív beszámoló, ami kizárólag az én véleményemet tükrözi. De hát ugyanígy voltam a Cold Light of Day-jel is, ami egy díjnyertes film, fogalmam sincs, miért.

Mivel rengeteg amatőr pornóra emlékeztető szexjelenet van benne, plusz erőszakban sincs hiány, a mű kacérkodik a betiltással, de mivel manapság ez már nem olyan elterjedt eljárás, csupán mindenhol a legmagasabb korosztály-besorolást kapta.

Kinek ajánljuk: Senkinek. Inkább nézz meg egy rendes dokumentumfilmet.

Értékelés: 2/10

Blissenobiarella