The Grudge (2020) Az átok háza

The GrudgeA távol-keleti horrorfilm-gyártás aranykora az ezredforduló környékére tehető. A ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején szinte csak arany termett Ázsiában, a felhozatalban hemzsegtek az időtálló alkotások. A legaktívabb egyértelműen Japán volt, az ezüstérem Dél-Koreát illeti meg, de szinte mindegyik helyi ország hozzájárult a klasszikus rémfilmek repertoárjának bővüléséhez.

Természetesen Hollywood is szerette volna learatni a J-horror termelte babérokat, de az álomgyári stúdiók tulajdonosai hajlamosak voltak megfeledkezni róla, hogy ezen filmek egyik legnagyobb erőssége a helyi kultúrában gyökerező misztikum. Gőzerővel próbálták lemásolni a történeteket, de ahogy kiemelték őket az eredeti kontextusukból, azonnal elveszítették varázsukat.

Ahogy az élet más területein is tapasztalhatjuk, az ázsiai munka-morál kifogástalan, ez alól pedig a filmkészítés sem kivétel. Technikailag hibátlan alkotások, rendező-zsenik, bitang erős atmoszféra és a helyi társadalomból, kultúrából beszivárgó különleges íz, mindezek elegye teszi utánozhatatlanná az onnan érkező film-importot.

The Grudge

Nem véletlen tehát, hogy szinte az összes amerikai remake alulmaradt eredeti vetélytársával szemben. A kivétel, ami erősíti a szabályt különdíj Gore Verbinski Ringu-átiratát illeti meg, de ezzel vége is a sornak. A J-horror éra legrémisztőbb alkotásának járó megtisztelő címért folytatott öldöklő küzdelem idővel Hideo Nakata elátkozott videokazettájának (Ringu, 1998) és Takashi Shimizu bosszúszomjas szellemének (Ju-on, 2002) háziversenyévé vált. Az új The Grudge ez utóbbi történetet hivatott folytatni, amely törekvésével több szempontból is nehéz fába vágta a fejszéjét.

The Grudge

Egyrészt Takashi Shimuzu minimalista történettel bíró alkotása mesterfokra emelte az audiovizuális félelemkeltést. Közel két évtized telt el, de még most is a hideg ráz, ha meghallom azt a hangot. Másrészt egy évre rá elkészítette a horror-történelem egyik legerősebb folytatását, ami több szempontból lekörözi elődjét, miközben sikeresen megtartja az eredeti film legjobb tulajdonságait.

Hollywood sem várhatott tovább, kissé rendhagyó módon a japán író/rendező kapta meg a lehetőséget, hogy elkészítse saját történetének amerikai verzióját. Kétségtelen tény, hogy a 2004-es Átok (The Grudge) nem egy mestermunka, de kellemesen félelmetes, ráadásul mindenki kedvenc Buffy-ja (értsd: Sarah Michelle Gellar) a főszereplő. A további japán és amerikai folytatásokról már nem ejtenék szót, mivel semmilyen szempontból sem tudtak felnőni az eredeti darabokhoz.

The Grudge

Némileg váratlanul ért a hír, hogy Nicolas Pesce egy nagyszerű művész-slasher (The Eyes Of My Mother) és egy közepesen sikerült japán regény-adaptáció (Piercing) után, látogatást tervez a The Grudge-univerzumába, ráadásul egy érdekesnek tűnő sequal/reboot hibriddel.

A sztorit ezúttal sem húzták túl, Fiona Landers (Tara Westwood) lerövidíti japán munkáját és vihartempóban rohan haza. Külföldi munkaadójának házában (gondolom a címet kitaláltátok már;)) érdekes dolgok történtek vele, így jobbnák látja minél előbb visszatérni a családjához. Kislánya és férje nagyon örül érkezésének, de a kéretlen japán importnak már kevésbé. Kayako szelleme szörnyű események sorát indítja el, ami a ház jelenlegi és jövőbeli lakóinak életét is megkeseríti, a tragédia pedig a szomszédokat sem kíméli.

The Grudge

A forgatókönyv trükkje a tört idősíkok használatában rejlik, a fiatal, amerikai filmes jó munkát végzett a történetfonalak összefűzésével. Nyilván az eredeti sztorinak is vannak korlátai, amelyek ezúttal szintén érezhetőek, de összességében rendben van a script. A szereplők egytől-egyig hozzák a kötelezőt, Lin Shaye és John Cho alakítása kifejezetten tetszett. Technikai oldalról sem tudok nagyon belekötni a dologba, a fényképezés és a zene működik, az egész atmoszféra illeszkedik a The Grudge-univerzumba.

Ami viszont óriási hiányérzetet adott, pedig sajnos ez lenne a sava-borsa egy Ju-on filmnek, azok az ijesztgetések. Zömében gyenge/közepes jumpscare-jeleneteket láthatunk mindenféle fantázia nélkül. Ez azért különösen fájó, mert sikerült néhány kifejezetten ötletes szellem-elhelyezést is beemelni, tehát nem voltak kreativitás híján az alkotók. A CGI-szellemek sem emelték tovább a parafaktort, így összességében csalódás a produkció, ha ilyen aspektusból nézem.

The Grudge

Ugyanakkor úgy látom, hogy a szakmai és nézői kritikák indokolatlanul kemény kézzel bántak ezzel a filmmel. Nem állítom, hogy az új The Grudge megváltja a világot, vagy toplistás lesz az esztendő végén (bár ki tudja a jelenlegi helyzetben hány horrorfilm jön még ki idén…), de egyszeri parázásnak simán megfelel.

Nyilván, aki látta a korábbi filmeket és ismeri a dörgést, az nagy eséllyel nem fog halálra rémülni, de az átlagos mozis horrorfilmek élvezeti értékét simán hozza. Sam Raimi (The Evil Dead) a tavalyi Crawl kaszálás után ezúttal is jó helyre rakta a pénzét, hiszen a 10 milliós gyártási költségek világszinten megötszöröződtek. Nagyon nem lennék meglepődve, ha hallanánk meg erről a franchise-ról a közeljövőben.

6/10

afiaf

 

Be the first to comment on "The Grudge (2020) Az átok háza"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .