Kryptozoológia – 28. rész – Vérfarkasok

vérfarkasHabár a kryptozoológia csupán érintőlegesen tárgyalja a vérfarkas és egyéb emberből állattá változni képes lények témakörét – mivel a jelenséget csupán népmondai, mitológiai, esetlegesen vallási eredetűnek tekinti -, azért én – nem kis részben nemrégiben megjelent, vámpírok viselt dolgait taglaló cikkünk kapcsán – szükségét éreztem, hogy kryptozoológiai cikksorozatunk keretein belül megemlékezzünk róluk, még ha kissé rendhagyó formában is.

Az a mitikus képesség, hogy egyes emberek képesek felvenni bizonyos állatok alakját, jóformán magával az emberiséggel egyidős. Egyes vélemények szerint már korai barlangrajzokon (Trios-Fréres, Dél-Franciaország, i.e. 13000 környékén) is felfedezhető ilyen jelenségekre történő utalás. A mitológiai szaknyelv theriantrópiának nevezi ezt a képességet, a szó maga a görög therion (vadállat) és antoropos (ember) szavak összetételéből származik. A theriantrópia speciális esete az úgynevezett theriocephalia, amikor a mitológiai ábrázolások embertestű, de állatfejű lényeket mutatnak nekünk, amilyenek az ókori Egyiptom istenei is voltak. A variációk száma közel végtelen abban a tekintetben, hogy ember változik-e állattá, állat emberré, illetve, hogy milyen állattá, állat teszi ezt. Az állati forma varianciát mutat a vizsgált földrajzi terület tekintetében. Az alakváltók – ahogy az adott terület meséi, legendái hivatkoznak rájuk – az európai területeken előszeretettel változnak farkassá, kutyává, házi- vagy vadmacskává. Afrikai és eurázsiai társaiknál a hiénák, oroszlánok, leopárdok a legkedveltebb szereplői az ilyen történeteknek, míg Közép-Ázsiában a kutyák és tigrisek a legnépszerűbbek. Számos nép történeteiben fordul elő, hogy őseik valamilyen állattól származnak és hogy egyes prominens személyek egészen a mai napig megőrizték képességüket, hogy magukra tudják ölteni őseik bőrét. A hiedelem szerint a népi varázslók és sámánok gyakran képesek voltak magukba idézni állati lelkeket, lélekben eggyé válni a törzs totemállatával, még ha ez nem is mindig jelentett fizikai átváltozást.

A theriantrópia egy speciális esete a lycantrópia, amikor az ember specifikusan farkassá változik át. A vérfarkasok ideája azonban kilépett a népi legendák és mítoszok világából és az elmúlt évszázadban a fősodorbeli fantasztikus irodalom, filmművészet kedvelt tárgyává vált. De miért éppen a farkassá változó emberek terjedtek el ennyire a köztudatban? A középkor során az európai népek tudatában – és ezzel együtt meséikben és mondáikban – a farkas képe egyértelműen az állataikat, javaikat felprédáló, esetenként akár gyermekeiket is elragadó kegyetlen ragadozó fogalmával vált rokonértelművé. Ez a kívülállók megbélyegzésének, stigmatizálásának igényével együtt kiváló táptalajt biztosított a farkasok és a farkassá átváltozni képes boszorkányok és varázslómesterek összeboronálására. A boszorkányüldözések helyenként szabályos vérfarkas-üldözésekké alakultak, melyek egészen a 18. századig fel-felütötték fejüket Európa különböző részein. A vérfarkasok a magyar mondákban különböző változatokban lelhetők fel: küldöttfarkas, farkaskoldus, szakállas farkas, küldött ördög és farkasvérű. Az angol nyelv werewolf kifejezése az óangol ember “were” és farkas “wulf” kifejezések összeolvadásából keletkezett. Hasonló eredetű szóösszetétel jellemzi a német és skandináv elnevezéseket is, bár a skandinávoknál az ulfhéðinn (“aki farkasbőrt visel”), illetve a kveldulf (“esti-farkas”) elnevezés is ismert. A magyar és a germán nyelvek mellett jóformán az összes európai nép nyelvében megtalálhatjuk a vérfarkas kifejezés helyi megfelelőjét, még jóval az irodalom általi népszerűsítést megelőző időkből.

Az eddigiek alapján azt gondolhatjuk, hogy a vérfarkasok legendái a középkorból eredeztethetőek, azonban ez így nem igaz. Farkassá változni képes emberekről már ókori görög és római írások is megemlékeznek, bár tényszerű, hogy a mai modern vérfarkas alakja a középkori mondákon alapul. Ovidius egy történetében Zeusz ember alakjában keresi fel az árkádiai Lycaon királyt. A király, mivel sejti, hogy valójában egy istenség kereste fel, próbára teszi vendégét, és egy túszt (egy másik változat szerint saját fiát) szolgál fel vacsorául. Zeusz büntetésül farkassá változtatja Lycaont. Vergilius Eklógáiban szó esik egy Moeris nevű férfiról, aki különböző gyógynövények segítségével volt képes farkassá változni.

Az i. sz. 2. századból származó feljegyzések olyan skandináv harcosokról szólnak, akik medvebőrt öltöttek magukra és lényegében transzba esve, saját testi épségükkel mit sem törődve, őrjöngve vetették magukat a harc sűrűjébe. Ezeket a “medvebőr-ingeseket” berserkereknek nevezték (a “ber” medve és a “serk” ing szavakból). A középkori pogány germán legendák megemlékeznek olyan berserkerekeről is, akik medvebőr helyett farkasirhát öltöttek magukra. Őket Úlfhéðnar-nak, farkas-harcosoknak nevezték. A nyugat-európai középkori mondákban fel-fel bukkan az emberből farkassá változó rémalak, de ezek a leírások főként a 15. század eleji boszorkányüldözések fellángolásával váltak prominensé. A közép-kelet-európai kultúrába egyrészről a germán eredeti szivárgott át, másfelől viszont az ottani vérfarkas mítoszokba a vámpírokkal rokonítható élőhalott szörnyeteg tulajdonságai is vegyültek.

Azt tudjuk, hogy a modern irodalom és filmművészet hogyan ábrázolja a vérfarkasokat, de mi a helyzet a középkori és kora-újkori néphagyományokkal? Először is, a vérfarkasokat emberi alakjukban az összenőtt szemöldök, a karomszerű körmök, alacsonyan ülő fülek és a himbálódzó járás árulhatta el. Az egyik legbiztosabb jelnek az számított, ha a vérfarkas emberi bőrét megvágva szőr serkent ki a sebből. Farkas alakjában a vérfarkast sokszor nehéz volt megkülönböztetni a valódi farkasoktól, bár a vérfarkasoknak gyakran nem volt farkuk, valamivel nagyobbak voltak a szokványos farkasnál, valamint szemük emberi szemre emlékeztetett. Néha előfordult, hogy a vérfarkasok megtartották emberi hangjukat is. Egyes svéd legendák szerint a vérfarkasok farkas alakban három lábon jártak, a negyediket hátrafelé kinyújtották, így próbálva elleplezni farkuk hiányát. A vérfarkasok hajlamosak voltak frissen elhantolt tetemekből lakmározni, mások képesek voltak megbénítani áldozataikat (háziállatokat és gyermekeket) a tekintetükkel.

vérfarkas

Ugyan a harapás általi vérfarkassá válás új keletű hagyománynak számít, a középkori vérfarkasok sem feltétlenül vérfarkas apucitól és anyucitól születtek. A farkasbőrből készült öv felöltése, mágikus folyadékban történő megmerítkezés, farkaslábnyomból való esővíz szürcsölés mind-mind ismert farkassá alakulási fortélyok voltak, de néha elegendő volt egy bizonyos nyári éjszakán a telihold alatt aludni. A vérfarkassá alakulás nem mindig volt feltétlenül szándékos, lehetett az valamilyen átok következménye is, büntetés Istentől, Sátántól, ahogy tetszett. A magyar néphagyományban a farkassá alakulás kelléktára kiegészült nyírfavesszőből font abronccsal is, melyen hétszer keresztülbújva az ember farkassá tudott változni.

A vérfarkas átok gyógyítására is léteztek módszerek. Az ókori görögök és rómaiak a vérfarkas-kórság fizikai munka általi gyógyításában hittek. Ez a hiedelem abból származhatott, hogy a farkas alakból újra emberré lett vérfarkast gyakran rendkívül kimerültnek írták le. A középkorban a farkasfüvet (sisakvirág) tekintették a vérfarkasság ellenszerének, de léteztek ennél jóval drasztikusabb gyógymódok is, például az a hiedelem, miszerint a vérfarkast hókon kell csapni egy késsel vagy kezeit szögekkel átdöfni. Esetenként az ördögűzés is szóba kerülhetett, mint lehetséges gyógymód. Léteztek persze kevésbé invazív vérfarkas-gyógyítási módszerek is: néha elég volt az elfogott vérfarkas kereszteléskor kapott nevét háromszor fennhangon kimondani, vagy csupán alaposan összeszidni a fenevadat. Magyar mondákban a farkassá alakuláshoz szükséges nyírfaabroncs elégetése elegendő lehetett az átok megtörésére.

vérfarkas

Egyes – főleg kelet-európai – legendák a vérfarkasokat élőholt teremtményekként írják le, akik bűneik meggyónása nélkül hunytak el és nem megszentelt földbe temettettek. Ezek a visszatérő lelkek farkas alakot öltenek és az élőkből lakmároznak. A legendákban sokszor előkerül, hogy a vérfarkasok ellenállóbbak a sérülésekkel szemben, mint az emberek, bár az is igaz, hogy farkas alakban szerzett sérüléseik emberi formájukban is látszanak. Az élőholt vérfarkasokat ezen felül különösen nehéz volt elpusztítani, azt tartották, hogy fejüket le kellett vágni és azt egy patakba hajítani. Ha nem így tettek, a leterített fenevad előbb-utóbb visszatért halottaiból. Ebből is látszik, hogy a kelet-európai mondákban mennyire összemosódik a vérfarkasok és a vámpírok alakja. Az ezüsttel szembeni érzékenységük jórészt újkori hagyománynak tűnik, bár a gevaudan-i fenevad történetében már felbukkan az ezüstgolyó egy 1767-be datált beszámolóban. Talán már most is látszik, hogy a vérfarkasokra aggatott számtalan tulajdonság jó része csupán a 19. század végétől létező fantasztikus irodalomban megjelenő és a 20. század során filmre vitt ötletek egyvelege. Jól lehet, a telihold hatása, az ezüsttől való írtózás, a természetfeletti gyorsaság és erő meg-megjelenik a korábbi forrásokban is, ezek sosem járnak együtt.

A farkassá átváltozni képes boszorkányok ideája már a korai keresztény írások között is felbukkan, még a 4. század előtt. A 15. századi boszorkány-üldözési pánikot követően számos feljegyzés született vérfarkas-perekről, melyek közül némelyik igencsak jól dokumentált és széles körű ismertségre tett szert. A rengeteg nyilvánvalóan koholt vádak alapján született ítélet közül azok a legérdekesebbek, ahol valóban bestiális kegyetlenséggel elkövetett gyilkosságok történtek, melyeket – az akkor még a sorozatgyilkos ismeretlen fogalma helyett – a vérfarkasok nyakába varrtak. 1572-ben Franciaországban egy Gilles Garnier nevezetű remete beismerte legalább négy, 9-12 éves gyermek megölését. Vallomásában azt állította, hogy miközben az erdőben vadászott, egy szellemalak jelent meg előtte, aki olyan kenőcsöt adott neki, amivel képessé vált farkassá változni, hogy könnyebb legyen a vadászat. A perben megszólalt néhány szemtanú is, akik azt állították, hogy egy este az erdei ösvényen megláttak egy farkashoz hasonlító alakot, ami később Garnier-nek és egy kisgyermek holttestének bizonyult. Gilles Garnier-t – aki valóban bestiális kegyetlenséggel végzett áldozataival, némelyiknek még a húsából is fogyasztott, valamint azt megosztotta feleségével is – 1574-ben máglyán elégették vérfarkasság és boszorkányság vádjával.

vérfarkas

Egy másik jól dokumentált eset Peter Stumpp nevéhez fűződik, aki Bedburg mellett lakott, a Kölni Választófejedelemségben. Gazdag földműves volt, özvegy, egy lány és egy fiú apja. Elfogását követő kihallgatás (és kínzás) során ez a külső szemlélő számára példás életet élő férfi bevallotta, hogy tizenkét éves kora óta foglalkozott fekete-mágiával, melynek folyományaként az Ördög egy övet adott neki, ami lehetővé tette, hogy farkassá változzon. Farkas formában aztán felprédálta a környékbeli háziállatokat és férfiakat, nőket és gyermekeket gyilkolt. Beismerte 14 gyermek megölését és felfalását – akik közül egy az övé volt, saját lányától – és két terhes nő meggyilkolását, amikor is a magzatokat kitépte az anyaméhből és azon nyomban fel is falta. Peter Stumppot 1589-ben egy kerékhez kötözték, tüzes fogókkal tíz húsdarabot téptek ki a testéből, majd végtagjait eltörték egy fejsze fokával. Ezek után lefejezték, majd a testét máglyán elégették. Lányát – akit vérfertőzéssel vádoltak Stumpp vallomása alapján – megnyúzták, megfojtották, majd máglyán elégették. Gilles Garnier esetével ellentétben, ahol a gyilkosságok bizonyítékai felettébb meggyőzőek voltak – dacára annak, hogy nyilván egy sorozatgyilkos és nem egy vérfarkas-boszorkánymester követte el őket -, Peter Stumpp esete kapcsán felvetődik a vallási alapon történő koholt vádak gyanúja, már csak a felsorolt rémtettek száma és Stumpp protestáns volta miatt is.

Hasonlóan a korábban már taglalt wendigo pszichózishoz vagy a klinikai vámpirizmushoz, a lycantrópiának is létezik a pszichiátria tudománya által leírt manifesztációja. A klinikai lycantrópia egy ritka pszichiátriai rendellenesség, melynek egyik meghatározó tünete, hogy a páciens azt állítja magáról, hogy már átváltozott vagy át fog változni állattá, illetve ő maga valamilyen állat. Az állat, amivé a beteg átváltozik nem feltétlenül farkas, sőt a farkassá vagy kutyává változó páciensek esetei kisebbséget képeznek az egyéb állatokká (hiéna, tigris, madár, béka, macska, ló) “átalakuló” betegekkel szemben. A klinikai lycantrópiában szenvedő betegek epizódjai hallucinációval kísért téveszmés viselkedést foglalnak magukba, melynek során a vizsgált személyek viselkedése emlékeztet annak az állatnak a viselkedésére, mellyé – állításuk szerint – átalakulnak. Az orvostudomány a klinikai lycantrópiát egyéb pszichiátria betegségek (skizofrénia, bipolaritás, klinikai depresszió) kísérőtüneteként, illetve megnyilvánulásaként tartják számon. A klinikai lycantrópiának létezik egy még ritkább megnyilvánulási formája is: a beteg nem saját magáról, hanem más emberekről hiszi azt, hogy azok állatokká alakulnak át. Ezt lycantropikus intermetamorphozisnak vagy lycantropikus spektrumnak nevezik. Az állattá változás nem csupán mint betegség, hanem mint modern kulturális, vallási jelenség is létezik. Az 1990-es évek elején különböző fórumokból és levelező listákból kinőtt Otherkin szubkultúra tagjai szociálisan és spirituálisan nem-teljesen-emberinek titulálják magukat. Ez az állati én lehet genetikai eredetű, reinkarnációból, fajok közötti lélekvándorlásból származó vagy csupán metaforikus eredetű.

vérfarkas

Mindezek után felvetődik a kérdés: mi köze van a kryptozoológiának a vérfarkasokhoz, amik igen jól magyarázhatóak a fentebb említett kulturális hagyományokkal, ráadásul a modern korban a vérfarkasokkal történő találkozások száma igencsak alacsony? Ha nem is közvetlenül vérfarkasokról van szó, de egy hozzájuk igencsak hasonló lény létezésébe vetett hitt makacsul tartja magát az Egyesült Államokban. Ezek a kutya-emberek (Dogman), melyek Észak-Amerika szerte előfordulnak a szemtanúk beszámolói szerint. Nem is egy, hanem mindjárt két alfajt is elkülöníthetünk: a két lábon járó, méretes farkashoz hasonlító – úgynevezett K-9-es – típust, és a leginkább a Nagylábúra hajazó, ám lapos, majomszerű ábrázat helyett nyújtott, kutyaszerű pofával bíró, úgynevezett 3-as típusú kutya-embert. Az első leírt találkozásra 1887-ben, Michiganben (Wexford County) került sor, amikor is két favágó futott össze egy két lábon járó, szőrös, kutyafejű lénnyel. A michigani kutya-emberhez nagyon hasonló lényként írták le a Bray Road szörnyetegét is (Bray Road Beast), melyet több szemtanú is látott 1937-ben a Wisconsin állambeli Elkhorn-ban és környékén. A kutya-emberrel kapcsolatos történetek további érdekes mozzanata egy bizonyos Steve Cook nevű rádiós műsorvezető 1987-ben felvett, eredetileg áprilisi tréfának szánt dala, melyben – többek között – a kutya-emberről is szó esik. A dolog érdekessége az, hogy Cook elmondása alapján az egészet csupán kitalálta, a dalban szereplő lényt mindössze viccnek szánta. A dal – mely a The Legend címen futott – lejátszása után azonban számos telefont kapott a rádióstúdió, a telefonálók közül pedig sokan állították, hogy márpedig ők találkoztak a Cook által leírt lénnyel.

Kutyafejű és embertestű lények Észak-Amerikán kívül is előfordulnak, például az indiai kynoképhalos-ok (fonetikus görög neve kutyafejűt jelent) alig egy méteres termetű, szőrös, karmos, kutyára emlékeztető ábrázatú teremtmények, melyek azonban a primitív emberfélékhez hasonlóan íjjal és lándzsával vadásznak, valamint barlangokban élnek. Sok korábbi kriptidhez hasonlóan felvetődik a kérdés, hogy lehet-e valami valóság a legendák mögött? Adja magát a feltételezés, hogy a szemtanúk mindössze szokatlan méretű kutyákat (esetleg farkas-kutya, prérifarkas-kutya hibrideket) láttak. Mivel a medvék képesek akár huzamosabb ideig is két hátsó lábukon, felegyenesedve járni, őket sem lehetetlen szőrös, kutyafejű embereknek nézni. A vámpír legendák eredetéhez hasonlóan a vérfarkasok kapcsán is felvetődött, hogy bizonyos porfíriák is okozhatnak karomhoz hasonló, berepedezett körmöket, kiálló, elszíneződött fogakat, túlburjánzó arcszőrzetet, furcsa viselkedést. A vad, állatias magatartást veszettség, hallucinogén gombák, esetleg anyarozs is okozhatják, nem is beszélve a fentebb már tárgyalt pszichiátriai esetekről. Bármi is legyen az igazság, az vitathatatlan, hogy bár a vérfarkas ideáját jó eséllyel a folklór szülte még az emberiség történetének hajnalán, nagykorúvá a gótikus regények és film-forgatókönyvek íróinak képzeletében vált a 19-20. század folyamán.

Gabblack

Be the first to comment on "Kryptozoológia – 28. rész – Vérfarkasok"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .