Serial Chillers XXXII: Leopold és Loeb / Rope (1948) (A kötél)

Leopold and Loeb Sokakat foglalkoztat, vajon létezik-e a tökéletes bűncselekmény? Amikor minden egyes részlet, még a legapróbbak is olyannyira a helyükön vannak, hogy a lelepleződés esélye kereken nulla. A szépirodalomban és a filmművészetben megszámlálhatatlan azon művek száma, amelyek ezt a témát veszik alapul, de a való élet is jócskán produkál olyan eseteket, amikor egyesek megpróbálkoznak a megvalósításával. Az alábbiakban az Alfred Hitchcock által rendezett 1948-as A kötél című filmet fogjuk bemutatni, előtte pedig azt a történetet, amely az ihletet szolgáltatta hozzá és amelyet a Leopold és Loeb néven elhíresült páros követett el.

1924. május 21-én, a Chicagói Egyetem két hallgatója, Nathan Freudenthal Leopold Jr. és Richard Albert Loeb meggyilkolta az akkor tizennégy esztendős Bobby Frankset. Motivációjuk nem volt más, mint hogy végrehajtsák a tökéletes bűncselekményt, pusztán kedvtelésből és kíváncsiságból, ugyanis sem anyagi helyzetük, sem kapcsolatuk az áldozattal nem indokolta, hogy ezt tegyék. Az ügyet a korabeli közvélemény rendkívüli módon felkapta és ízekre szedte, úgy is emlegették, hogy ez volt az “Évszázad pere”. Nézzük most meg kicsit jobban, ki volt a két elkövető és hogyan zajlottak az események.

Bobby Franks

Bobby Franks

 

Nathan Freudenthal Leopold Jr.

1904. november 19-én született Chicagóban, gazdag németországi zsidó bevándorlók gyermekeként, apja üzletember volt. A családban csodagyerekként tartották számon, ugyanis állítólag négy hónapos korában már megszólalt. A Chicagói Egyetemen Phi Beta Kappa kitüntetéssel szerezte meg a diplomáját és tervei szerint a Harvard jogi karán folytatta volna tanulmányait. Elmondások alapján tizenöt nyelvet tanult, s ebből ötöt magabiztosan beszélt is.

 

Richard Albert Loeb

Szintén Chicagóban látta meg a napvilágot, 1905. június 11-én, ugyancsak vagyonos családban, apja ügyvédként praktizált. A kis Richard korán megcsillogtatta éles eszét, különböző engedélyekkel átugorhatott néhány iskolai osztályt, ennek következtében tizenhét esztendősen befejezte tanulmányait a Michigani Egyetemen, ő volt az iskola történetében a legifjabb végzős. Különösen a történelemben jeleskedett, a gyilkosság idején már a Chicagói Egyetem hallgatója volt és éppen diplomamunkáját írta. Környezete állítása szerint magának való fiú volt, akit nem érdekelt az egyetemen zajló pezsgő szociális élet, csak ritkán vett részt közösségi programokban.

 

Mindketten ugyanazon az elit környéken nőttek fel, Chicago déli részén, Kenwood-ban. Útjaik 1920-ban keresztezték egymást először, később, egyetemi éveik alatt pedig szinte elválaszthatatlanokká váltak. Átlagon felüli intelligenciájuk hamar nyilvánvalóvá vált, könnyen megtalálták egymással a közös hangot. Szabadidejükben mindketten szívesen hódoltak ornitológia iránti szenvedélyüknek. Volt azonban valami más is, ami mindkettejük fantáziáját izgatta, és az nem volt más, mint a bűnelkövetés. Leopoldot ámulatba ejtette Friedrich Nietzsche Übermensch-elmélete, amely dióhéjban arról szól, hogy a kivételes képességekkel rendelkező egyének a társadalom felett állnak, így a szabályok és törvények rájuk nem vonatkoznak. Ezt az értelmezést szó szerint önmagára és barátjára is érvényesnek tekintette. A rossz nyelvek szerint a két fiatal több volt egymásnak, mint pusztán barát, egyesek tudni vélték, hogy homoszexuális viszonyt folytattak egymással.

Ami bűnözői karrierjüket illeti, kezdetben apróbb diákcsínyekkel próbálkoztak, mint a lopás vagy a rongálás. Mivel tetteiknek semmiféle következménye nem lett, felbátorodtak és komolyabb dolgokkal kezdtek kísérletezni, például gyújtogatással, ám még ennek sem volt visszhangja. Csalódottságukban határozták el, hogy legközelebb valami olyat visznek véghez, ami igazán nagyot szól, amely során a média felfigyel rájuk, amiről majd egész Chicago beszél, de úgy, hogy továbbra sem lepleződnek le.

 

A gyilkosság

Leopold 19, Loeb pedig 18 éves volt az elkövetés időpontjában. Az azt megelőző munkálatok hét hónapon keresztül tartottak, hiszen az elejétől a végéig gondosan kidolgoztak minden részletet, s megpróbálták kiküszöbölni az összes lehetőséget, amely során lebukhattak volna. Kiváló meglátásaiknak köszönhetően olyasmikre is gondoltak, amik fölött más bűnelkövetők elsiklanak. Izgatta őket, hogy hatalmuk lehet egy másik ember élete fölött, élvezték a “vadászatot”. Bennük testet öltött a mára már klisének számító karakter: az intelligens, nihilista bűnöző, aki semmiféle megbánást nem tanúsít, azaz a Patrick Bateman néven ismert szociopata.

Az áldozat kiválasztása is hosszadalmas folyamat volt, elsősorban a Kenwood-környéki fiúk között keresték a megfelelőt. Loeb öccse is szerepelt a listán, ám végül Bobby Franks-re esett a választás, aki egy gazdag óragyáros, Jacob Franks fia és nem mellesleg Loeb másod-unokatestvére volt. 1924. május 21-én álnéven kocsit béreltek és azzal csábították el kiszemeltjüket, amikor az hazafelé tartott egy baseball meccsről. Franks eleinte vonakodott beszállni az automobilba, ugyanis gyalog csupán néhány percre volt otthonától, de Loeb addig győzködte, amíg mégis belement a dologba. Bár ne tette volna! A fiút egy vésővel fejbe vágták, hogy ezt Leopold vagy Loeb tette, az kérdéses, mindenesetre Franks az ütéstől rögtön életét vesztette. Holttestét 25 mérfölddel odébb, az Indiana államban található Hammond város melletti Wolf-tóhoz vitték. Sötétedés után láttak munkához: levetkőztették, a véres ruhákat elégették, kitakarították a kocsi belsejét, a földi maradványokat leöntötték sósavval, hogy nehezebben lehessen azonosítani, majd a tó partjától északra fekvő vasúti sínek mellett rejtették el. Mire Leopold és Loeb visszatértek Chicago-ba, már elterjedt a hír, hogy Bobby Franks-nek nyoma veszett. Leopold felhívta a fiú édesanyját, George Johnson néven bemutatkozva és közölte, hogy a gyerek náluk van, s váltságdíjat követelnek. Erről levelet is küldtek a szülők címére, amelyet egy korábbi lopásuk alkalmával eltulajdonított írógéppel írtak. Az este további részét kártyázással töltötték.

A chicagói rendőrség tőlük szokatlan intenzitással kezdte meg a nyomozást az ügyben. A bűnösök érezték, hogy kezd forró lenni a lábuk alatt a talaj, ezért az írógépet, amellyel a levelet írták a Franks-szülőknek, darabokra törték, hogy ne lehessen azonosítani az iromány származását. Az áldozat édesanya már majdnem kifizette a váltságdíjat, ám ekkor egy Tony Minke nevű férfi megtalálta a tónál a szétroncsolt testet és ezt azonnal jelentette a hatóságoknak. A holttest mellett ottmaradt Loeb szemüvege is, amely bár átlagosnak tűnt első ránézésre, zsanérjának kialakítása egyedi volt, ilyet mindössze három személy csináltatott Chicago-ban. A rendőrök ezen a forró nyomon haladva eljutottak a férfiig, de ő a kihallgatás során azt mondta, madárfigyelés közben veszíthette el a szemüveget. A gyilkosság napjára nem túl erős lábakon álló alibit is igazolt magának, mégpedig azt, hogy barátja és ő két hölgy társaságában szórakoztak, ám ez rövid időn belül megbukott, amikor Leopold sofőrje is tanúskodott. Loeb ugyanis azt mondta a nyomozóknak, hogy kocsival mentek mulatni, a sofőr azonban éppen a garázsban javította azt a bizonyos autót. Ezután nem maradt más hátra, mint hogy a két tettes bevallja bűneit, ám ez sem ment egyszerűen, mert mindketten egymásra mutogattak, saját ártatlanságukat bizonygatva. A bizonyítékok és további szemtanúk állításai igazolták, hogy bizony mindketten azonos mértékben sárosak.

Leopold és Loeb

Leopold és Loeb

 

Az ,,Évszázad pere”

Leopold és Loeb tárgyalása a Courthouse Place-ben zajlott és hatalmas médialátványosságként tartották számon. A korabeli újságírók a szörnyűséget az akkor egyre népszerűbbé váló jazz zene elterjedésének és a műfaj kulturális hozadékának tulajdonították: a tivornyázást, a könnyűvérű nőkkel való hetyegést, a társadalmi tabuk ledöntését, az erkölcs addig sosem látott lazulását generációs betegségnek vélték, a gyilkosságot pedig intő jelként kezelték, felhívva a figyelmet arra, hogy a helyzet egyre rosszabb lesz.

A védelem szerepében Clarence Darrow ügyvéd állt, aki humanizmusáról volt ismeretes és ellenezte a halálbüntetést. Mindenki meglepetésére azonban ebben az esetben meg sem próbálta az esetleges beszámíthatatlanság miatti felmentés elrendelését. Tartott ugyanis attól, hogy ezután az ügy tovább kerül az esküdtszékhez, akik a halálbüntetést fogják megszavazni. A tárgyalás összesen 32 napigon át zajlott, körülbelül száz tanú volt jelen, a legapróbb részletekig kivesézték a gyilkosságot. Az utolsó napon Darrow rekordhosszúságú, tizenkét órás védőbeszédet mondott, amelyben felszólalt a fiúk érdekében, hivatkozva arra, hogy még egyikük sem töltötte be a huszonegyedik életévét, azaz még nem voltak nagykorúak, nem voltak tisztában tetteik következményeivel sem, hibáztatta a fiúk szüleit, amiért elhanyagolták őket a nevelésük során, felvetette, hogy vannak arra utaló jelek, hogy védencei gyermekkorukban szexuális bántalmazást szenvedtek el és mint olyan súlyosan káros hatással van a személyiség fejlődésére, végezetül pedig bírálta az amerikai igazságszolgáltatás kegyetlenségét is. A beszéd meggyőzte a bírót, ezért az ítélet végül halálbüntetés helyett a gyilkosságért életfogytiglani börtönbüntetés, kiskorú személy elrablásáért még további 99 év lett.

Clarence Darrow

Clarence Darrow

A gyilkosok utóélete az alábbiak szerint alakult: mindketten az Ilinois állambeli Joliet Prison-be kerültek. Loeb nem maradt túl sokáig életben, 1936 elején ugyanis egy fogolytársa végzett vele a zuhanyzóban, elvágta a torkát egy borotvapengével. Leopold társánál jóval szerencsésebb volt, őt harminchárom év börtön után, 1958-ban feltételesen szabadlábra helyezték, jó magaviseletért. Még ebben az évben megírta önéletrajzi regényét 99+ life címmel, Puerto Rico-ba költözött, munkát vállalt, mint labor- és röntgen asszisztens, megházasodott és visszavonultan élt.

A két férfi változatos formákban ihlette meg a filmkészítőket. Az 1992-es Ájulás, az 1997-es A gyűjtő, az ugyanebben az esztendőben megjelent Furcsa játék mind ide tartoznak, ez utóbbiról itt olvashattok, illetve a 2002-es Kísérleti gyilkosság is, amelyről készült cikkünket itt lehet elérni. A legvégén pedig következzen Alfred Hitchcock rendezésében A kötél című mozi, az alábbiakban ugyanis ezt fogjuk bemutatni.

 

Rope (1948) (A kötél)

Az alkotás maga egy több szempontból is érdekes kísérlet. Egyrészt, mert ez volt Hitchcock első színes, egészen pontosan technicolor filmje. Másrészt, mert valós idejű, azaz vágás nélküli, tehát egyetlen hosszú snitt az egész. Hitchcock maximalizmusára vall, hogy a színészekkel addig próbáltatta el a forgatókönyvben leírtakat, amíg minden apró hibát ki nem küszöböltek, sőt, egyszer újra is kellett venni az egészet, mert a rendező elégedetlen volt a naplemente színével. Műfaját tekintve pszichothriller. Alapját, azon kívül, hogy Leopold és Loeb ámokfutása inspirálta, Patrick Hamilton azonos című, 1929-es regénye adta. A forgatókönyvet Arthur Laurents írta, a főszerepben pedig James Stewart, John Dall és Farley Granger láthatók.

A kötél

 

A kötél egyfajta kamaradráma: egyetlen helyszínen játszódik, egy lakás belsejében, leszámítva a nyitójelenet, amelyben egy parkot láthatott a néző, ezt később ki is szedték belőle, helyette azt az épületet mutatják kívülről, ahol a történet játszódni fog. Eltérően a többi bűnügyi sztoritól, itt már rögtön az elején kiderül, kik az elkövetők és ki az áldozat, valamint a gyilkos fegyver is lépten-nyomon felbukkan, nincsen agyonbonyolítva csavarokkal, akár egy Agatha Christie regény. A maga idejében a mozi óriási botrányt kavart, mert a párbeszédek és a szereplők gesztusai túlságosan homoerotikusra sikerültek, számos amerikai államban be is tiltották. 1949-ben azonban mégis jelölték az Edgar Allan Poe-díjra, legjobb film kategóriában. Mint Hitchcock munkáiban általában, itt is megjelenik maga a rendező az egyik jelenetben.

Alfred Hitchcock

 

Bár a színészek játéka helyenként eltúlzott lehet, s ezt a mai nézők többnyire megmosolyogják, mégsem halványítja el a tényt, hogy a filmművészetnek egy emblematikus darabját láthatjuk. A kameramozgás, valamint a képkockák élénk színe különleges hangulatot kölcsönöz neki, szinte vágni lehet a feszültséget a levegőben, s emiatt még vontatottsága is megbocsátható.

 

Kinek ajánljuk: A Hitchcock-rajongók számára A kötél egy alapmű. A régi, amerikai filmek kedvelőit is arra buzdítom, hogy tekintsék meg, ha még nem tették.

 

Értékelés: 8/10

 

Norka

 

Be the first to comment on "Serial Chillers XXXII: Leopold és Loeb / Rope (1948) (A kötél)"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .