Interjú: Valmonttal, a horrornovellák.blog.hu írójával beszélgettem

Ha szeretitek a borzongást olvasás közben is átélni, mindenképpen látogassatok el a horrornovellak.blog.hu oldalra, ahol Valmont színvonalas írásaival találkozhattok. Volt olyan kedves, hogy válaszolt a rengeteg kérdésemre, közben mesélt a magyar horror helyzetéről, inspirációiról, élményekről, kedvencekről. A tovább után megismerkedhettek vele Ti is közelebbről!

– A blogodból nem tudhatunk meg sokat rólad a horror iránti elkötelezettségeden kívül. Mesélnél kicsit magadról? Például milyen nevet keressünk a könyvesboltok polcain, ha egyszer majd kötetben olvashatjuk a műveidet? Az írás hobbid vagy a civil foglalkozásod is kapcsolódik hozzá valamilyen formában?

– Középkorú fővárosi lakos vagyok. Jelenleg egy pénzintézetnél dolgozom, de korábban évekig magyart tanítottam. A blog direkt név nélkül indult – talán mert háttérbe akartam szorítani a „szerzői én”–t, illetve adni akartam egy kis misztikumot, rejtélyt az írások mögött álló személynek (vicces, de volt érdeklődő, aki szerzői csoportot sejtett a blog mögött). De vannak benne utalások és hivatkozások névvel publikált dolgokra is, így viszonylag könnyű kideríteni, ki vagyok. Ha valaha is kijön belőle valami nyomtatva – például egy novellagyűjtemény – akkor vagy a blog neve alatt jelenik meg, vagy a saját nevem alatt. Semmiképp sem követném a magyar szerzők egy részére jellemző divatot, és nem választanék magamnak valamiféle hangzatos angolszász álnevet.

– Kezdetektől rémtörténetekkel foglalkozol vagy próbálkoztál más műfajokkal és témákkal is? Hogyan kezdődött a horror rajongásod, mik voltak az első ilyen meghatározó élményeid?

– A kezdeteknél ott volt a horror: hatodikos–hetedikes koromban, még a videóérában, néhány Fulci–féle zombifilm hatására a napköziben horrortörténeteket kezdtem írni. A hosszú délutánokat velem együtt átsínylődő osztálytársaim kedvelték ezeket a rövid és brutális fércsztorikat, én pedig először éreztem meg, milyen az, írással hatni valakire. Aztán pár szöveg a napközis tanár kezébe jutott, aki elbeszélgetett apámmal. Többek közt javasolta, hogy vigyenek el pszichológushoz. A szüleim idáig azért nem mentek el, de valamennyire megijedtek, mire én megsértődtem, és az összes írást elégettem a kert végében. Nos, igazából ezért nincs név a blog mögött. 🙂 Később a fantasztikus történetek felé fordultam, egy Galaktika–pályázat kapcsán bekerültem az utolsó lapszámba, vagyis ott voltam a régi Galaktika temetésénél… De a horrort soha nem hagytam el, igaz, hosszú ideig csak mint fogyasztó voltam vele kapcsolatban.

– Melyik filmek a kedvenceid? Esetleg figyeled az újdonságokat is? Szoktál ihletet meríteni belőlük? Ezen kívül milyen dolgokból merítesz inspirációt? Híres íróktól lesel el szerkezeti felépítést és hangulatfokozó eszközöket? Kiknek az írásait olvasod legszívesebben?

– Amikor tanítottam, rengeteg filmet néztem, főleg a nyári szünetben. Sok horror is volt köztük. Manapság kissé visszafogom, főképp mert az olvasás rovására megy, amit fontosabbnak tartok. Azért az újdonságokat mindig megnézem, de azt hiszem, kevés dolog jön át belőlük az írásaimba. Olvasni viszont már nem nagyon olvasok horrort. Kamaszkoromban, a kilencvenes években megvolt minden, a klasszikusok: King, Lovecraft, Poe, Clive Barker. Voltak könyvek, melyekért egyszerűen rajongtam. Aztán két dolog történt: a főiskolán kaptam egy erős képzést szépirodalomból, és amikor újraolvastam a nagy kedvenceket, már sokszor gyengének éreztem a szövegeket – ez történt például a szeretve tisztelt Barker–regénnyel a „Kárhozat”–tal. Sokszor csak a módszert láttam, az eszközöket csupaszon, amivel ijesztgetni akarnak. Mint mikor a díszlet felfeslik az előadáson, vagy egy mikrofon belóg a képbe. Azt hiszem, akkoriban a szépirodalmi szövegalkotás igényével közelítettem a horrorhoz, és ez megrontotta a kapcsolatunkat. Másrészt, mikor elkezdtem írogatni, direkt kerültem a nagy szerzőket, hogy kifejlesszem, megőrizzem egyéni hangomat.

– Én magam is próbálkozom az írással, így jól tudom milyen nagy gondolati szervezettség és felkészülés kell mielőtt egy nagyobb lélegzetű történetnek nekifog az ember. Sokat gyakoroltad vagy ösztönösen jön mindez?

– Több okból is, de kevés hosszabb anyagom van. Létrehozni és mozgatni egy regényvilágot – nagy koncentrációt, pontos, precíz munkát, odafigyelést igényel. Olyasfajta szervezettséget, ami rám nem mindig jellemző. Mindenhonnan és mindenkitől lehet lopni – csak az olvasó ne vegye észre. Van néhány olyan írásom, ahol – akár bevallottan is – átjön Bodor Ádám, Tar Sándor vagy akár King, McCarthy, Palahniuk egy–egy jellemző megoldása. Ugyanakkor a szövegek nagy részénél igyekszem ösztönösen összerakni a dolgot. Ez a novelláknál működik, ahol egyenes vonalú mozgás van a csattanóig. Talán a blogban is írom valahol: minden reggel sétálok húsz percet a metróig. Ha olyan nap van felbukkan egy új ötlet. Napokig, hetekig forgatom magamban, aztán egy hétvégén, szombat reggel leülök, és igyekszem egy ültő helyemben megírni. Ha van lendület, akkor vasárnap reggel már csak tisztázni kell. Máskor több héten át nyűglődök egy–egy háromoldalas kis írással. Egy biztos: nálam a dolog reggelente működik legjobban – tizenegy órától óhatatlanul elillan a varázslat.

– Manapság milyen esélyekkel indul egy réteg szórakoztató irodalommal foglalkozó író? A kiadók és a pályázatok engednek legalább lélegzetvételnyi teret? Látsz rá esélyt, hogy javulni fog a helyzet?

– Szerintem horror írásából ma nem lehet megélni Magyarországon – és ebben nem sok alternatívát látok a jövőre nézve. Túl kicsi az olvasói és a nyelvközösség. A kitörési pont az angol nyelv lehet, de ott inkább egy erős magyar horrorfilmnek kellene előfutárként berobbannia – ahogy megcsinálták a norvégok, franciák, angolok. Sokáig dolgoztam ezen – az első modern magyar horrorfilm lehetőségén – egy stúdióval, de sajnos a dologból nem lett semmi. Irodalmi pályázatok mindig vannak – egy időben jómagam is szinte pályázat–függő voltam, sokszor megnyertem őket, vagy kaptam 2., 3. helyezést. De a pályázatokon való eredményes szereplés nem vezet automatikusan kiadáshoz. Lehet próbálkozni, beküldeni anyagokat szerkesztőségeknek – most már vannak horrorral komolyan foglalkozó kiadók is. Ám ők is gazdasági szervezetként működnek, nem akarnak kockáztatni, lehetőség szerint ismert nevet szeretnének itt is futtatni. Csakhogy a horrorban nincs Fejős Éva vagy Kepes András, akit egy–egy könyv mögé lehetne állítani bábuként. Ez így egy 22–es csapdája, vagy stílusosan: ördögi kör.

– Végül oszd meg velünk légy szíves, hogy mi volt számodra az idei év legemlékezetesebb horrorral kapcsolatos élménye!

– Kapásból jön a válasz: a „Walking dead” című amerikai tévésorozat második évadja. Az első etapnál még voltak fenntartásaim, ám ez az idény már kinőtte a hibákat és nagyon jól működik. Filmes szemmel nézve is élvezetes, ügyesen összerakták, például eszméletlen cliffhanger a szarvasos jelenet a nyitóepizód végén… De a történet szintjén is profi módon halad előre a mese. Látszik, hogy az alapul szolgáló képregény is milyen jól meg van írva, pont úgy, ahogy én szeretem – finoman egyensúlyoz a hétköznapi realitás, az emberi viszonyok, viták, árulások, szerelmek kis– és nagyszerűsége és az ezt a realitást felülíró, abba betörő borzalom bemutatása közt. Mindenkinek csak ajánlani tudom. Nagyfilmek terén idén nyomasztó volt a „Grave encounters” és a „The last exorcism”. Mindkettő azzal az ál–realitásos fogással él, mint a nagy előd a „The Blair witch project” – én még mindig nem unom ezt a narratívát, másrészt szerintem mindkettő nagyon jól megújította a „Rec” sorozat vagy a „Paranormal activity” által kissé kiüresített formát.

– Köszönöm, hogy meséltél magadról és sok sikert kívánok a továbbiakban!

DeerWoman

Be the first to comment on "Interjú: Valmonttal, a horrornovellák.blog.hu írójával beszélgettem"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.