Be kell valljam, nem ez volt az első nekifutásom ennek az alkotásnak. Nagyjából 2005 felé, tinédzser fejjel a véget nem érő tv csatornák hullámain szörfözve akadt meg a szemem egy bizarr jeleneten, ami tiniként nyilván maradásra bírt. Nem fedem fel a film egyik meghatározó jelenetét, elég annyi hogy nem szokványos, szexuális töltetű forró képkockák voltak azok, amik a tv elé láncoltak. Akkor a maradék húsz percet bóbiskolva megnéztem még, de nem maradt túl sok emlékem róla. Aztán a minap munkában került szóba, hogy “Minek egy kastély méretű ház, össze sem találkozol a rokonokkal benne.” Hirtelen a fejembe ötlött ekkor, hogy én anno láttam egy filmet, amit már akkor meg kellett volna néznem…

Mind a rendezés mind a forgatókönyv az olasz Guillem Morales keze munkája – és egyszerűen profi munka. Kötelező megemlíteni az operatőr (Sergi Bartrolí) és a zeneszerző (Marc Vaíllo) nevét is, akik mind ketten nagyban hozzátettek a nyomasztó és idegtépő hangulathoz.

 A történet hamar beindul, egy kis huzavona egy tönkre ment kapcsolat maradékaként, egy kis szurkálódás a különvált pár között… Aztán jön az, ami órákon át tartó agyalást és rengeteg “mi van ha?” kérdést halmozott fel bennem. Bekopog valaki a házba azzal az indokkal, hogy telefonálni szeretne. Félix (Andoni Gracia) azonnal rávágja, hogy van az utcában egy telefonfülke (na pont az ilyen reakciókat hiányolom a mai tini horrorokból – mostanában az a válasz, hogy “Persze jöjjön be. Mindjárt hozom a késkészletet és nem mellesleg teljesen egyedül vagyok a házban”). Itt már jön is a válasz: “Próbáltam, de az nem működik”. A hősünk beengedi, elég hangsúlyosan büszkélkedik az ötszáz négyzetméteres házával, aztán kérésre még magára is hagyja a látogatót telefonálni. Pár perc elteltével azonban döbbenten szembesül vele, hogy a nappalijában már senki sincs, a telefon a helyén, az ajtó pedig zárva… ÉS NEM MELLESLEG A TELEFONFÜLKE ODAKINT MŰKÖDIK!

Na ez az a pont ahol azt hiszem mindenki felteszi a kérdést magának egy jó nagy adag libabőr mellett, hogy a “vendég”  vajon kiment a telefonálás után, vagy még a házban van?! Már pedig ha bent van, egyedül ötszáz négyzetméteren, három szinten – bizony nem nagy feladat elrejtőzni az egyetlen lakó elől. Innentől a hangmérnöki és operatőri munka olyan játékot játszik velünk, mint Freddy a gyerekekkel. Mesteri és kegyetlen, folyamatos a nyomasztó hangulat, és a feszültség egy percre sem hagy minket unatkozni. Én személyem szerint imádom, ha egy ilyen kategóriájú filmben nem vágják a képünkben az “antihős” arcát, és nem folytatnak vele “de most miért csinálod” párbeszédeket – itt is ezt kapjuk. Nem tudjuk igazán, hogy van-e valaki a házban? Mikor Félix úgy dönt, inkább nem alszik otthon és kiköltözik a kocsijába, már teljesen képes beleélni magát a helyzetébe a néző. Már-már én is azt éreztem, hogy inkább felgyújtanám a házat minthogy ott töltsek egyedül akárcsak egy órát is. A bonyodalom akkor indul meg igazán, amikor kiderül, hogy a bebocsájtást kérő titokzatos személy egyébként a szomszédban lakik… Ami számomra megkoronázza a művet az a jóhiszemű és védtelen áldozatunk átalakulása. A rémült építészből paranoiás férfi lesz, és lassan eljön az a pont is a történetben, ahol elgondolkodunk, “ki is valójában a Fantomlakó…?”.

A színészi teljesítmény a főszereplő esetében 10/10 – nem is értem Andoni Garcia miért nem futott be nagyobb karriert ezt követően – a többiek teljesítménye viszont felejthető. A zene és fényképezés megintcsak tökéletes, és a történet teljesen hihető és átélhető, talán épp ezért húzza be az embert annyira. Ami engem személy szerint meg tud győzni, kategóriától függetlenül, ha nem csak öt perccel a film vége előtt látunk egy csavart, hanem pofátlanul az arcunkba tolják a legkiszámíthatatlanabb helyzetekben – ez az, ami miatt egy másfél órás film úgy repül el ahogy egy előzetes szokott..!