Interjú Szűcs Gyulával, képregény alkotóval, a Világvégi mesék szerkesztőjével

Szűcs Gyulával már a Café Postnuclear kapcsán beszélgettünk anno, de most talán a képregény írásnál is nehezebb fába vágott, kiadót alapított. Első kiadványuk pedig az általunk is dicsért Világvégi Mesék, ennek apropóján ültünk le egyet sörözni. A baráti beszélgetés alatt esett szó múltról, jelenről, jövőröl. Meg az állami büdzséről!

Honnan jött az ötlet a Kaméleon Komix, mint kiadó alapításához?

A Világvégi mesék egyik története, a Paneldzsungel már megjelent korábban online is, de nagy szívfájdalmam volt, hogy nem írt hozzá senki kommentet, senki nem beszélt róla, pedig megérdemelte volna. Ez akkor nagyon felidegesített, mert szerintem jó cucc, és mivel a Randomnak köszönhetően ismertük egymást régebbről, írtam is az alkotóknak, Chaveznek és a Gombalovas-ikreknek, hogy adjuk ki. Hiszen 2016-ra még nem készült el Café Postnuclear 2, én viszont mindenképpen szerettem volna, hogy ebben a „holtidényben” is kapjanak valami világvégi történetet a műfaj rajongói. Képregényt ugyan még sosem adtam ki korábban, de édesapámmal közösen van egy Bt.-nk, aminek kibővítettük a tevékenységi köreit, így meg is lett a háttér, hogy a kiadványt tudjuk a fesztiválokon terjeszteni.

Most, 2017-ben, mikor minden tolódik el az online felületek irányába, nem kockázatos a nyomtatás?

Az a baj az online megjelenéssel, hogy a legtöbb esetben csak ölöd bele az energiát, és érdemi visszajelzést nem kapsz, nincs nagy respektje. Egy képregényt még ma is csak akkor övez megbecsülés, főleg a gyűjtők körében, ha nyomtatásban jelenik meg. Ha a kezedben tudod tartani, ha lapozgathatod. Természetesen nem kárhozatatom az internetet, hiszen mi, a Világvégi mesék alkotói sem találtunk volna egymásra a net nélkül. A képregény ebből a szempontból egy nagyon konzervatív nyomtatott műfaj, és még egy ideig biztosan az is marad.

Rendkívül szép a kiadvány, öröm látni, hogy nem a haszonszerzés, a költségek faragása volt a cél.

Tízévnyi képregényfesztiválos jelenlét és online újságírás alatt sok kiváló emberrel megismerkedtem, így azonnal tudtam, kihez forduljak nyomdatechnikai kérdésekben, hirdetés ügyében. Kifejezetten büszke vagyok rá, hogy önerőből tudtuk megvalósítani ezt a kiadványt, anélkül, hogy bármelyik nagy kiadóra vagy terjesztőre rászorulnánk. Aztán hogy üzleti szempontból mennyire lesz ez sikeres, azt majd meglátjuk. Egyelőre optimista vagyok.

Honnan a poszt-apokaliptikus rajongás?

Elég régre, a gazdag osztálytársaknál videózás és a VICO-filmek idejére, vagyis a 90-es évek eleji nagy VHS-lázra nyúlik vissza. Még csak nem is a Mad Max-filmek, hanem a Mad Max bőrdzsekijéből előugró, másodvonalbeli utánzatai, koppintásai hatottak rám leginkább. David Carradine-tól a Tiszturak, Patrick Swayze-től a Puszta acél volt nagy kedvenc, de a She-Wolves of the Wastelandtől a Waterworldig mindent végignéztem. Érdekes módon a legtöbben az első, illetve a második Mad Max-filmet szeretik, nekem viszont a harmadik a kedvencem. Ott érezni először, hogy ez tényleg egy részletesen kitalált univerzum. Persze a tehénbőrös autó meg gyerekcsapat gagyi, de akkor is ott van a gondolat, hogy mások is túlélték a kataklizmát. Hiszen Tina Turner is azért került bele a filmbe, hogy mindenki láthassa, nemcsak Ausztrália, de Amerika is túlélte az atomháborút.

Aztán jött a 90-es évek közepén a Fallout, ami végleg beszippantott. Olyannyira, hogy a 2000-es években már cikkeket is írtam posztapokaliptikus témában, és elkezdtem hozzá vadászni a gagyi VICO-filmeket, hogy újranézhessem mindet. Aztán egyik nap úgy keltem fel, hogy basszus, ilyet én is tudok! Előtúrtam a régi levelezéseimet, ahová elég sok marhaságot elküldtem magamnak, hogy később visszakereshető legyen. Volt ott szó bakonyi dinoszauruszokról, meg egy szolnoki motoros bandáról, a Vihogó Hiénákról, és elég volt beleolvasni, jöttek az újabb ötletek. Aztán ott volt még Az országút harcosa is, aminek a fekete-fehér képei beleégtek az agyamba. Amikor láttam, hogy Budai Dénes pont ugyanígy rajzol – a Világvégi mesék borítóját is ő készítette -, írtam neki ismeretlenül a neten, csináljunk képregényt. Ebből lett a Cafe Postnuclear a Random magazinban. Már az első változat megjelenésekor, 2010-ben is az volt a meggyőződésem, hogy egy képregénybe nem kell csikós nindzsa meg ilyenek, csak azért, hogy echte magyarságot erőltessünk a sztoriba. Ez gagyi! Meg kell inkább fogni az amerikai zsánereket, a ZS-kategóriás mozik elemeit, és azokat magyar környezetbe ültetni, meglovagolva a Kádár-nosztalgiát, a 80-as évek retróját. A retro future izgalmas műfaj, megmutat egy olyan jövőt, ami lehetett volna a múltban – ennek volt a nagymestere a Fallout is. Ráadásul itt belekeveredhetnek más műfajok is: az Axa-képregények például fantasybe oltott posztapokaliptikus történetek, a Paneldzsungel tiszta horror. Szeretnék egyébként egyszer majd egy olyan E.T.-sztorit írni, ami ilyen lepukkant, kihalt környezetben játszódik. Mint egy Mad Maxbe oltott Stranger Things!

Mit gondolsz, miért van manapság ekkora keletje a “világégésnek”?

Szerintem azért van most benne a levegőben ez a világvége-reneszánsz, mert tényleg van esély a világvégére. Kizsákmányoljuk a Földet, mindenhonnan azt halljuk, hogy a 23. órában vagyunk, elfogynak a nyersanyagok, ráadásul itt van a világméretű népvándorlási hullám is. A jól megszokott, nyugati világ felborulni látszik – hogy ennek az okai most a zombik vagy a migránsok, az lényegében mindegy is. A nyugati ember egyszerűen zsigerileg fél a káosztól. Azért van épp most ekkora Walking Dead-mánia, és azért készült el épp most a Mad Max 4 is, mert már érezzük a saját bőrünkön, hogy valami nincs rendben. De megnézzük ezeket a sorozatokat és mozifilmeket, és megnyugszunk, lám, túlélhető a világvége. Ráadásul ott van az újrakezdés barbár romantikája is.

Olyan lett akkor a Világvégi mesék, amilyennek elterveztétek?

100 százalékosan elégedett vagyok. Bár szerettem volna egy retrólexikont is a végére, csak az megbontotta volna az összképet. A hátlap belső oldalán a Saltlands társasjáték reklámja található, és az utolsó történet is egy ehhez készült képregény, ide már nem akartam semmit betoldani az impresszumon kívül. Pedig nagyon jó kis lexikont állítottam össze, hasonlóan a Cafe Postnuclear végéhez, de majd annak a második kötetébe belerakom.

Ezek szerint lesz Café Postnuclear 2?

Készül, lesz, jön!! A Paneldzsungellel, amiből ugye volt korábbról fekete-fehér változat, könnyebb dolgunk volt, de egy vadonatúj képregényt meló mellett, a nulláról megrajzolni nagyon időigényes. Furcsa műfaj ez, hiszen pár perc alatt átlapozod, maximum egy órát foglalkozol vele, de akkor már az összes képkockát részletesen átnézted. Az elkészülése hónapokat, akár éveket is igénybe vehet, innen nézve tehát kicsit hálátlan műfaj a képregény. Viszont töredékéből kijön, mint egy film, és kicsit fájlalom is, hogy amilyen eszméletlen mennyiségű pénzt beleölnek a magyar filmgyártásba, annyira nem kap semmit a magyar képregény. Pedig láthatjuk, hogy mi is tudunk olyan képregényt villantani, amit többen vesznek meg, mint amennyi a százmilliókkal kitömött filmek nézőszáma. Például ott van a Vespa, a legendás 91 nézőjével – ennél még én is sokkal több embert elszórakoztattam a Cafe Postnuclearral. Sőt, már a Világvégi mesékből is többet eladtunk, mint ahányan megnézték ezt a filmet, mégis a rendezőnő kapott milliókat a forgatásra. Nagyon bízom tehát abban, hogy valaki kilobbizza, hogy mikor a kulturális dotációkról van szó, akkor oda a képregény is bekerüljön. És ne csak olyan ’56-os képregény kapjon állami támogatást, ami csak 2017-re készül el, mert ez az év vicce! Futaki Attila munkája, vagy a Mecseki láthatatlanok persze szép, tök jó, hogy megszülettek, és nagy öröm, hogy legalább ilyen évfordulókra csurran-csöppen egy kis támogatás a hazai képregényeseknek. De ha egy Liza, a rókatündér vagy egy Megdönteni Hajnal Tímeát vagy egy Argó 2, csak hogy zsánerben hozzám közelebbi alkotást is említsek, kap egy raklapnyi lóvét, akkor azt más műfajok is megérdemelnék! Hiszen mi, magyar képregényesek is többszáz, sőt, többezer embert szórakoztatunk!

A képregény megítélése hazánkban eléggé mostoha…

A 40 év felettiek fejében ma is az él a képregényekkel kapcsolatban, hogy ez valami gyerekes baromság, majd kinövik. A 60-as években ugye főleg regényadaptációk képében találkozott a magyar közönség a képregényekkel. Ezek szépek voltak ugyan, de nem tartom igazi képregényeknek, mert közben tőlünk nyugatabbra teljesen mást jelentett ekkoriban a képregény. Ahhoz képest még mindig nagy lemaradásban vagyunk, még úgy is, hogy a 90-es években minden a nyakunkba szakadt, ami előtte elérhetetlen volt, lett Pókember, X-Men, Spawn meg Hepiend Conannal. A régi beidegződéseket viszont nehéz kinőni. Sokan vannak, akik utoljára Bobót meg Góliátot olvastak, és nem is nagyon tudják, hogy ma már jóval több van a képregényekben, mint a napi sajtó utolsó oldalán a háromkockás gegek.

További tervek?

Várom a srácoktól a Paneldzsungel 2-t. De szeretnék posztapokaliptikus lapozgatós könyvet, esetleg társasjátékot is, ami a most menő zombis társasok mintájára készülne, szép bábukkal, random összerakott térképekkel, ahol ellenszérumot, lőszert kell szerezni, ilyesmi. Téjlor barátommal készül egy posztapokaliptikus fantasy képregény is, nagymellű amazonokkal, a Roy Thomas-féle, szálkás Conanokkal, és sok dínóval az autóroncsok között. Lakatos Pisti is tervezi már a Speed Limit folytatást, és mivel egy helyen dolgozunk, egymás közt már dobáljuk is az össze az ötleteket, lesz benne okkult náci, az egyik szereplő meg majd úgy fog kinézni, mint Brion James, az örök mellékszereplő fickó, akit mindenki ismer a filmekből, de senki nem tudja a nevét. Szóval ötlet az van bőven. Ráadásul ezek akár külföldre is eladható munkák lehetnének, hiszen az utóbbi évek legjobb magyar képregénye, a Kittenberger is kijött angolul. A Cafe Postnuclear vagy a Világvégi mesék esetében a retró életérzés miatt talán még a csehek és a németek is örülnének, hogy Skodája meg Barkasa van a főhősnek, de akár nyugaton is sikere lehetne, a hidegháborús feeling miatt. Ez viszont már az a szint, ahová jelenleg még nem sok magyar képregényes jutott el. Persze ma már az online webshopoknak köszönhetően az egész világ a potenciális vásárlód lehet, úgyhogy semmi sem lehetetlen.

Köszönöm, hogy időt szántál Ránk, további sok sikert, még biztos találkozunk a közeljövőben!

Miskei

Be the first to comment on "Interjú Szűcs Gyulával, képregény alkotóval, a Világvégi mesék szerkesztőjével"

Leave a comment

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.