A kínzások és kivégzések történetének igen jelentős összefonódása van a boszorkányüldözés majd’ ötszáz éven át tartó folyamatával. Cikkünk célja bepillantást nyújtani erről a világszerte megjelenő üldöztetésről, amelynek nők és férfiak ezrei váltak áldozatává. A rovat jellegéből következik, hogy a felhasznált módszerekről is szót ejtünk, melyek a boszorkány kínjait hivatottak növelni próbatétele, illetve kivégzése során.
A kezdetek
A kereszténység korai terjedése során a régi, immár pogánynak tartott szertartásokat és ünnepeket, sok esetben átültették, beillesztették az új vallás alapjaiba. (ilyenek például Húsvét, amelynek időpontját a tavaszi napéjegyenlőség határozza meg, amit számos pogány hagyomány is ünnepelt; vagy a Karácsony, ami a téli napfordulóhoz közel esik, ami szinte minden vallásban fontos időpont) A kereszténység végleges elterjedésével azonban, amikor már egész Európát kereszténynek lehetett tekinteni az egyház hadat üzent a pogánynak tartott szokásoknak.
A 11. századtól „beerősítő” egyházi tevékenység hátterében egyesek az ezredfordulóra megjósolt események elmaradását sejtik. Nem következett be a világvége, nem tért vissza a Megváltó, a nagy várakozások nem teljesedtek be. „A római egyház a hit megerősítését tűzte ki célul. Szerzetesrendeket hozott létre, hatalmas székesegyházakat épített, bátorította a zarándoklatokat és a hitetlenek elleni keresztes hadjáratokat.” Távol a nagyvárosoktól azonban sokan csalódtak az új hitben, és visszatértek a pogány szertartásokhoz. Ezt a jelenséget a későbbi századok során erősítették a pestisjárványok is, ami olyan erős létbizonytalanságot okozott az emberekben, ami az egyház intézményrendszert is megrengette, és egyre jobban elterjedtek a Gonosz, az Antikrisztus eljövetelébe vetett babonák. Egy elmélet szerint a boszorkányperek számának látványos növekedéséhez a hőmérséklet 1520 és 1770 közötti drasztikus csökkenése is hozzájárult, mivel a gyér termésátlagokért a boszorkányokat tették felelőssé.
A primitív néphiedelmek nagy részét egyébként sem sikerült az egyháznak teljesen kiirtania az emberek körében. Tovább éltek régóta gyakorolt praktikák, és ezek tudói, a gyógynövények, átkok ismerői a vidéki élet megbecsült tagjai voltak. Az egyház haragja ellenük fordult: eretnekségnek kiáltották ki tevékenységüket, és elterjedt, hogy a sátánt hívják segítségül. Démoni erővel rendelkeznek, rosszat, pusztulást hoznak. Nehéz megítélni azonban ezer év távlatából, hogy a kezdetek hogyan zajlottak: csupán egyházi feljegyzések állnak rendelkezésünkre, amelyek részben a hit által, részben szándékosan torzítóak lehetnek. E kiszínezett, eltúlzott beszámolók szerint a boszorkányok repülni tudtak, állatok alakjában voltak képesek mutatkozni.
A boszorkányokkal kapcsolatos hiedelmekre nagy hatással volt a kialakuló általános nőgyűlölet is, és fokozottan érintette a bármilyen testi- vagy szellemi deformációval, fogyatékossággal élőket. A boszorkányság stigmáját könnyen rásütötték azokra, akiknek viselkedését vagy kinézetét szokatlannak, zavarónak, ijesztőnek találták. Különös félelem övezte a nők várandósságát: ha „torzszülöttet” hoztak a világra, azért sok esetben őket tették felelőssé, nem ritkán még maga a férj is megvádolta feleségét, hogy az asszony helytelen életmódja miatt született fogyatékossággal a csecsemő.
„Minden boszorkányság a test vágyaiból ered, amely a nőben határtalan. A nők ingadozóbbak hitükben, mint a férfiak, könnyebben befogadják a külső hatásokat, azonkívül fecsegők, és képtelenek eltitkolni egymás elől gonosz fortélyaikat, s minthogy gyengék, titkos eszközökhöz folyamodnak, hogy nyerhessenek…. A havivérzés idején annyira telítve vannak nedvekkel, hogy fortyog a vérük. Lélegzéskor mérgező pára árad ki az orrukból és szájukból, és bárkit megbabonázhatnak. Hitük gyenge, és ez vezet a boszorkánysághoz.” (Malleus Maleficarum)
A jelenség fontos része volt a szexualitás. Úgy tartották, hogy a boszorkányok a sátán szeretői, erejük forrása a vele való közösülésből származik, és az általuk okozott csapások jelentős része is szexuális jellegű volt: impotencia, meddőség, perverziók, házasságtörés.
Eretnekek
Bár az eretnekség a legsúlyosabb vád volt a középkorban, kezdetben még kesztyűs kézzel bántak a boszorkánynak tartott személyekkel. A 10. században kiadott Canon Episcopi még semmilyen más büntetést nem említett, mint a kiközösítést, és nagyjából a 13. századig nem is foglalkoztak komolyabban az üggyel.
VIII. Ince 1484-ben kiadott pápai bullája hozott fordulatot. A Summis desiderantes affectibus (Minden sóvárgással) néven ismert dokumentum az alábbiakat tartalmazza:
„Nemrégiben tudomásunkra jutott, hogy Németország egyes északi vidékein sok ember, incubi és succubi, az ördöggel rontotta meg magát, és ráolvasással, varázsigével, bűbájjal és más átkozott babonákkal elpusztítják az asszonyok magzatait és a gyermekeket, elfonnyasztják és kiirtják a föld termését, a szőlőt, a fák gyümölcseit… Bajt és szenvedést hoznak a férfiakra, asszonyokra és az igavonó állatokra, az állatokat fájdalommal és betegséggel sújtják, elveszik a férfiak nemzőképességét, meddővé teszik az asszonyokat… Mindezeken túl Istent káromolva tagadják meg hitüket, amelyet a keresztségben elnyertek, és az emberiség ellenségétől vezérelve, saját lelki üdvüket kockára téve a legnagyobb őrültségektől és kegyetlenségektől sem riadnak vissza, amikor megsértik az Urat, botrányos és veszélyes példát mutatva másoknak.
A fentiekre tekintettel, kötelességünknek eleget téve, attól a szándéktól vezérelve, hogy elhárítsunk minden, az inkvizítorok munkáját gátló akadályt, és hogy megfelelő eszközökkel védjük meg az ártatlan lelkeket az eretnekségtől és ezen mérgek pusztításától, úgy határoztunk, hogy inkvizítorainkat feljogosítjuk a fenti romlottságban vétkes személyek megjavítására, bebörtönzésére és megbüntetésére.”
Heinrich Kramer és Jacob Sprenger inkvizítorok, akik a bullát megszövegezték, később ezt az idézetet beillesztették Malleus Maleficarum (Boszorkányok pörölye) című művükbe is, amely később a boszorkányüldözések egyfajta kézikönyvévé vált. A Malleus Maleficarum a témakör legfontosabb, és egyben legártalmasabb könyvévé vált. Az eretnekséggel kapcsolatos vallásos dogmákat elegyítette a népi hiedelmekkel, és alapjává vált az ezt követő évszázados hisztériának. A könyv először 1486-ban jelent meg, amit a következő két évszázadban még vagy harminc kiadás követett, gyakorlatilag mindenki ismerte és olvasta.
Az inkvizíció a 13. századtól kezdve Európa jelentős területén elterjedt intézménnyé vált. Maga az inkvizitórus eljárás már három évszázada létezett ekkor, lényege az volt, hogy a császári megbízottak (az inkvizítorok) beavatkozhattak bármilyen peres eljárásba, és ítéletet hozhattak az uralkodó nevében. Az egyház nevében eljáró inkvizítorokat eleinte az eretnekekkel szemben alkalmazták, később azonban egyre szélesebb lett az a kör, amelyben intézkedhettek. Az inkvizíció számos országban elterjedt intézménnyé vált: az Aragóniai Királyság mellé hamarosan csatlakozott a Francia Királyság, a Pápai Állam, Szicília és a Nápolyi Királyság majd a német területek is.
A kezdeti elképzelések szerint az inkvizíciót – amelynek célja az eretnekek felkutatása és elítélése volt – a helyi püspökök irányították volna, de hamarosan kiderült, hogy ismereteik és jogaik, területi hatályuk behatároltsága miatt nem tudnak az eretnekség általános kérdéseivel foglalkozni. Ezért IX. Gergely pápa megalapította a Rómából irányított pápai inkvizíciót, mely átvette mindezen feladatokat.
Ezek az utazó inkvizítorok Domonkos-rendi szerzetesek közül kerültek ki, de kisebb számban más rendekből is akadtak köztük. Feladatuk abból állt, hogy a helyi szóbeszédek és feljelentések alapján találjanak eretnekeket, akiket felszólítottak a vallomástételre, majd feloldozták. Ha nem tette meg, akkor az inkvizíció bírósága elé kellett állnia. Az inkvizítorok szerzetesi múlttal rendelkező, jámbor és tanult emberek közül kerültek ki. Hitték, hogy munkájuk elsődleges célja nem a büntetés, hanem a térítés; és igyekeztek azt a legnagyobb kegyelmességgel végrehajtani.
Az inkvizíció védőszentje, Mártír Szent Péter Észak-Itália vezető inkvizítora volt, és minden jósága ellenére sem igazán sikerült megkedveltetnie magát és misszióját a helyiekkel, így azok megölték. Minden bizonnyal Péter meggyilkolása volt az a pont, amely ahhoz vezetett, hogy IV. Ince pápa engedélyezte a kínvallatást az inkvizítorok számára.
A Malleus Maleficarumban a szerzők mindenre kiterjedő útmutatót kívántak létrehozni, hogy a világi hatóságok is megfelelő módon intézkedhessenek a boszorkányságot érintő ügyekben. Pontos leírást közöltek a boszorkányság megnyilvánulási formáiról, hogyan lehet leleplezni őket, és a velük szemben alkalmazandó büntetőeljárás szabályairól.
Kínvallatás
Ha egy közösségben boszorkányt találtak, azt perbe fogták, inkvizitórus eljárás alá vonták. A szabályok értelmében egy boszorkányt nem lehetett elítélni a beismerő vallomás hiányában, így jóformán kötelező kellékké vált a kínvallatás alkalmazása. Ha valamely személy szerette volna a kínokat elkerülni, és az önkéntes beismerést választotta, az nem volt elégséges, mert hitük szerint egy boszorkány esetén csak a fájdalommal és kínzással elért beismerés tekinthető igaznak és őszintének. Hiába ismerték fel jópáran az egyházi emberek között is, hogy az eljárás hamis logikán alapszik, nem tehettek ellene. A kínvallatásnak addig kellett folytatódnia, míg beismerő vallomás nem született, és az később sem volt visszavonható – ha az adott személy mégis azt állította, hogy csak a kínzás hatására vallotta magát bűnösnek, csak kínzások újabb sora várt rá.
Ily módon történhetett, hogy a boszorkánysággal vádoltak jelentős része rendszeres templomba járó hívők közül került ki, akikről a beismert eretnek gyakorlatokat egyébként senki nem tudta volna feltételezni.
A kínvallatást különböző szakaszokban kellett elvégezni, ezzel még jelentősebb fájdalmat okozva a vádlottnak. Mindenekelőtt a boszorkányt levetkőztették, ezzel felfedve az esetleg ruhába varrt jeleket, majd felszólították a vallomástételre. Ha az egész idő alatt fenntartott félelemkeltő légkör nem érte el a kívánt hatást, botozással fenyegették az illetőt, majd végre is hajtották a fenyítést. A tortúra megismétlését a törvények csak akkor engedélyezték, ha új bizonyítékok láttak napvilágot, a végrehajtó hatóságok azonban sok esetben egyszerűen a kínvallatás folytatására hivatkozva ismételték a kínzást, aminek hatására sok esetben nem csupán a beismerést kényszerítették ki, de a bűnös társait is megnevezte.
A különböző szakaszokat „előzetes kérdéseknek”, „végleges vallatásnak” és „rendkívüli vallatásnak” nevezték. A „legnagyobb szigorúsággal” történő vallatások sok esetben okozták a vádlott kínhalálát – amit azzal magyaráztak, hogy „az ördög nem engedte, hogy egyebet is eláruljon”. A vallatások során kihallgatási jegyzőkönyvet vezettek, amelybe mindent leírtak, ami a vallatás során történt, illetve elhangzott.
Boszorkányüldözés
Mint arra korábban utaltunk, a Malleus Maleficarum összeállítását az észak-németországi boszorkányok miatti aggodalom hívta életre. Itt és a mai Svájc területén már a 15. században számos boszorkányper zajlott le, a valódi boszorkányüldözés azonban akkor kezdődött, amikor elterjedtek a boszorkányszombat szertartásával kapcsolatos hiedelmek. A sabbatot ördögimádó összejövetelnek tartották az egyház köreiben, és habár bizonyára előfordultak ilyen típusú rendezvények is, valószínűbb, hogy a régi hagyományokkal rendelkező ünnepeket (floraliák, szaturnáliák) megülő, a római egyháztól elforduló emberek estéit is idesorolták.
Az V. Károly német-római császár által 1532-ben kiadott büntető törvénykönyv, a Constitutio Criminalis Carolina szolgáltatta a boszorkányperek jogi alapját, ebben ugyanis benne foglaltatott a boszorkánysággal vádoltak tortúra alá vonása, illetve – ha másoknak ártott az illető – halálbüntetése, „melyet égetés útján kell végrehajtani”.
Fontos történelmi tény, hogy a Carolina kiadásával egyidőben indult meg a német területeken a protestantizmus térnyerése. A római egyház belső ellenségétől való félelme mindenképpen összefüggésbe hozható a boszorkányperek számbéli növekedésével, de meg kell jegyeznünk azt is, hogy sok esetben a protestáns területeken sem irtották őket kevésbé buzgón. Kétszáz év alatt Németországban legalább százezer máglyahalál következett be, nem ritkán egy nap alatt is több, mint száz embert végeztek ki ily módon.
A boszorkányüldözés járványának kitöréseként nehéz volna egyetlen helyszínt megnevezni, mert futótűzként terjedt el egész Európában. Egyes feljegyzések Franciaországban sejtik az első boszorkányítélet születését – 1275-ben Angele de la Barthe megégetése -, és az első világi boszorkánypert is nekik tulajdonítják 1391-ből. A francia területek sem maradtak alul a németek mellett – 1682-ig szintén többezer embert végeztek ki. A perek története XIV. Lajos ediktumával ért véget, amelyben a boszorkányságot „babonának, feltételezett varázserőnek, színlelésnek” definiálta és a továbbiakban nem engedélyezte a kínvallatást és a máglyahalált.
Angliában később kezdődött az egész folyamat, és nem is nyúlt olyan hosszúra. Az első boszorkányság elleni törvényt 1542-ben hozta meg VIII. Henrik uralkodó, de csupán öt évvel később hatályon kívül is helyezték. I. Erzsébet uralkodásának idején – részben maga a királynő babonás rettegése miatt – megerősödött a félelem, de ekkoriban még mindig „enyhe” (mai szemmel nézve természetesen így is embertelen) büntetéssel illették csak a boszorkányság vádjával szembesülőket. Nem volt engedett a kínvallatás, de a raboknak gyakran nem adtak enni, inni, nem engedték őket aludni, vagy kínzóeszközökkel fenyegették őket; és általában ez is elegendő volt a vallomás kicsikarásához. A boszorkányságban bűnösnek talált személyeket a szigetországban felakasztották, ami szintén egy a megégetéshez képest kevésbé kegyetlen halálnem.
A kínvallatáshoz a 17. században kerültek közelebb, Matthew Hopkins révén. Hopkins önjelölt boszorkányvadász volt, és leginkább Kelet-Angliában működött. Vallatási módszerei között szerepelt az „úsztatás”, melynek során a boszorkány bal lábának nagyujját a jobb hüvelykujjához kötözték, és így dobták a vízbe. Azt, aki képes volt fennmaradni a víz színén, bűnösnek találták, mert úgy hitték, hogy a boszorkányok természetfeletti tisztátalanságának jeleként keblüket nem érheti víz. Hozzá kell tennünk azonban, hogy azok, akik elsüllyedtek, rendszerint megfulladtak – ártatlanul. Szintén kedvelt módszere volt a megvádolt személy futtatása a cellában, míg az annyira ki nem fogyott az erőből, hogy már azt sem tudta, mit beszél. Hopkins karrierje rövid volt, de igen hatékony. Csupán másfél évvel boszorkányvadászi hivatásának megkezdését követően kényszernyugdíjazták, és még ugyanebben az évben, 1646-ban meghalt tüdőbajban.
Skócia is kivette a maga részét a boszorkányüldözésekből az angolokkal egyidőben, azonban náluk sokkal vehemensebben. Stuart Mária vezette be a boszorkányság fogalmát a büntetőjogba 1563-ben, de a valódi üldözések csak fia, Jakab (Skóciában VI. Jakab király, Angliában I. Jakab király) uralkodása idején kezdődtek el. Jakab könyvet is írt a boszorkányságról, melynek a Démonológia címet adta – többek között a már említett Hopkins is ebből a műből merítette inspirációját. 1604-ben kihirdetett rendelete alapján hasonlóan jártak el a boszorkányperek során, mint Európa más országaiban, ám hozzá kell tennünk, hogy amikor Jakab személyesen is részt vett az eljárásokban, véleménye megváltozott, és idősebb korára kifejezetten szkeptikussá vált.
Ennek ellenére Skóciában egészen a 18. századig elhúzódott az üldözés, az utolsó kivégzésre 1727-ben került sor.
Angliában némiképp hamarabb jött az engedékenység: bár az utolsó kivégzés csupán tíz évvel előzte meg a skótokét, 1735-ben már olyan törvény született, amely maximálisan egy év börtönnel büntette a boszorkányokat – ezzel egyidőben végleg eltörölte a halálbüntetést esetükben. Érdekes módon azonban az utolsó nőt 1944-ben ítélték el ez alapján a törvény alapján. Helen Duncan közismert spiritiszta, médium volt, aki egy szeánsz alkalmával hadititoknak minősülő „értesüléseiről” beszélt, melyeket egy halott tengerésztől kapott. Kilenc hónap börtönre ítélték. Szabadulása után ígéretet tett, hogy többé nem fog szeánszokat tartani, de tíz évvel később éppen egy ilyen közepén tartóztatták le ismét. Nem tudhatjuk, milyen ítélet született volna, hiszen a törvényt végleg eltörölték 1951-ben, melyhez Duncan pere minden bizonnyal nagyban hozzájárult.
Európában az „utolsók” talán a skandináv országok voltak. Itt is megjelent ugyan a boszorkányokban való hit a 14.-15. század során, az első ellenük hozott törvények azonban csak a 17. századtól fellelhetők. Olaus Magnus, uppsalai püspök 1555-ben kiadott Historia de Gentibus Septentrionalibus című műve Európa-szerte ismertté vált. Ebben a helyi elméletek mellett az ún. Blåkulla-pereket is leírja, mely egy közel tíz éven át tartó boszorkányüldözési hisztéria volt, melynek során körülbelül 250-300 embert végeztek ki. Skandinávia valamennyi országában jellemző volt a boszorkányüldözés, legerősebb hatását Dániában fejtette ki, itt volt a legtöbb per. III. Gusztáv svéd király végül 1779-ben törölte el a boszorkányokra vonatkozó halálbüntetést. A felvilágosodás korának eljötte nem csupán a skandinávok számára, hanem egész Európában egy új, boszorkányságtól mentes korszakot hozott.
Magyarországon
Boszorkányság elleni fellépésben élen járt országunk, és már Szent István és Szent László sem restelltek szabályokat hozni e témakörben. Első igazán fontos pontunk a boszorkányüldözések magyarországi történetében szintén igen korai, a 12. század elejéről származik, ez pedig Könyves Kálmán boszorkánytörvénye, a „Strigákról pedig, akik nincsenek, semmiféle említés ne essék”. Javarészt e törvénynek köszönhető az, hogy Magyarországon sokáig a boszorkányüldözés jelensége igen mérsékelt maradt más európai országokhoz képest – a halálos ítéletek száma mintegy öt évszázad alatt nem haladta meg a 850-et (bár a kutatók hozzáteszik, hogy mivel az ország határai folyamatosan változtak, a környező országok kutatásait is figyelembe kellene venni, de ezek még nincsenek kellő mértékben feltárva).
Könyves Kálmán törvénye különbséget tett a hétköznapi mágiagyakorlás és az ártó szándék között – ez utóbbiakat nevezte strigae-nak -, de mindkét praktikát büntetendőnek minősítette, amellett, hogy a strigák létezését tagadta. A vádlottakat egyházi bíróság elé rendelték.
Az első büntetőperes eljárások a 13. század során kezdődtek, de további évszázadokon át a jelenség nem vált tömegessé. A leginkább érintett korszak a 16.-18. század, melynek zavaros történelmi körülményei magukkal hozták az üldözési hullámot is. Ez köszönhető elsősorban annak, hogy V. Károly már említett büntetőjogi gyűjteménye, a Constitutio criminalis Carolina, illetve az 1656-os kézikönyv, melyet később törvénybe is iktattak, a Forma processus judicii criminalis seu praxis criminalis képezték a legfontosabb csatornát, melyeken keresztül a boszorkányokkal kapcsolatos képzetek eljutottak Magyarországra is, azonban nálunk a boszorkányság sosem vált „kivételes eljárásban részesülő bűncselekedetté”. A 18. században a kutatások eredményei szerint fordulat következett be, és már sokkal nagyobb arányban ítélkeztek szekuláris – nem egyházi – bíróságok az ilyen ügyekben, de azok továbbra is hivatkoztak a Biblia boszorkányságot kárhoztató passzusaira, hogy a világi rendelkezéseket „Isten szavával is alátámaszthassák”.
Bár Magyarország a kezdetek óta multietnikus ország volt, nem állíthatjuk, hogy a különböző etnikai kisebbségeket érte volt hátrány a boszorkányüldözésekkel kapcsolatban, a vád alá kerültek mintegy 75%-a ugyanis magyar volt a jelek szerint – azonban ez hangsúlyozottan további kutatást igénylő terület. Elmondható azonban, hogy a boszorkányvádak gyakran értek olyanokat, akiket valamilyen érdek által vezérelve akartak eltávolítani rosszakaróik. Ez éppúgy igaz lehetett „hétköznapi” emberek esetében, mint például Báthory Erzsébet grófnőre, akit politikai ellenfelei igyekeztek aláásni e vádakkal.
A vízpróba igen elterjedt módszer volt nálunk is, egészen a 18. század elejébe nyúlóan, de a világi törvényszékek igénye nagyobb volt a tárgyi bizonyítékok iránt, és magára a vallomásra. A vallomás esetében előnyben részesítették, ha az kényszer nélkül történt, de a kínvallatás sem volt példa nélküli. Azokban az esetekben. amikor halálbüntetés ítéletét hozták, azt máglyahalálként hajtották végre.
A már sokat emlegetett Malleus Maleficarum Magyarországon is elterjedt művé vált, 1500 előtti kiadásából is legalább tíz példány maradt fenn. 1578-ban adta ki Bornemisza Péter lutheránus lelkész boszorkányhiedelmekkel kapcsolatos munkáját, melynek címe az Ördögi kísírtetekről, avagy röttentes utálatosságáról ez megfertéztetett világnak. Ezzel szemben a kálvinisták még korábban, 1562-ben, Debrecenben kinyomtatták az ún. debreceni hitvallást (Confessio Ecclasiae Debrecinensis) melyben szkeptikus állásfoglalást tettek a boszorkánysággal szemben. Bár ez a szkepticizmus áthatotta a kortárs gondolkodást, mégis igen szigorú álláspontot képviseltek, ami a büntetésüket illeti, ebben pedig a meghatározó a mágiával vádolt személyek szándéka volt, amit csakis ártónak tartottak még a gyógyítások, jóslások esetében is. Bár a megítélés nem volt egységes az egyes felekezetek között, összességében elmondható, hogy a nyugat-európaihoz képest sokkal szkeptikusabb hagyomány gyökerezett meg Magyarországon, ami alapvetően elutasította a nyugati démonizáló elképzeléseket. Ennek ellenére azonban mégis tömegessé tudott válni az üldözés, mert a „fehér” mágikus praktikák gyakorlóit éppúgy büntetni rendelték.
A legnagyobb mérvű magyarországi boszorkányper Szegeden zajlott 1728-ban. Korabeli iratok szerint ekkor már évek óta aszály sújtotta a mezőgazdaságot, melynek első bűnbakja egy rossz természetű bábaasszony lett, Kökényné Nagy Anna. A nőt kínvallatásnak vetették alá, melynek során sokakat megnevezett társaként, akiket szintén elfogtak. Szövevényes történet kerekedett ki kényszer alatt tett vallomásaikból, mely szerint a szegedi boszorkányok valóságos katonai szervezetet alkottak. Kapitányukként az ekkor már 80 évnél is idősebb Rózsa Dánielt nevezték meg, aki egykori bíróként a város egyik legvagyonosabb polgára volt. Rózsa a tortúra hatására beismerte, hogy „egy akó pénzért hét esztendőre adták el a csapadékot a töröknek”. A vádlottakat vízpróbának és mérlegpróbának vetették alá – aki „könnyűnek találtatott”, azt elítélték. A per végeredményeként 1728. július 23.-án a város ma Boszorkányszigetnek nevezett részén egyszerre tizenkét boszorkányt kötöztek cölöpökhöz és küldtek a máglyahalálba.
A 18. század közepére bár már hanyatlani kezdett a boszorkányperek addig kimagasló száma, lényeges csökkenést csak Mária Terézia vonatkozó rendeletei hoztak. Az 1756-os rendelet alapján az eljárások sokkal körültekintőbbé váltak, és ítélet is csak akkor születhetett, ha bizonyítottan minden körülményt feltártak, majd 1768-tól betiltottak egyszer és mindenkorra, hogy boszorkányság miatt halálos ítéletet hozzanak a törvényhatóságok. Ez nem jelentette a boszorkányperek végleges megszűnését, azok még a 19. század elején is előfordultak.
Az Újvilágban
A rengeteg popkulturális feldolgozásnak köszönhetően ma a boszorkányüldözés szó hallatán szinte mindenki Amerikára asszociál, ott is a salemi boszorkányperekre, és ez nem véletlen. A Salemben történtek ikonjává váltak e jelenségnek, és jól mutatják be a boszorkányüldözések naivitását és egyben romlottságát, igazságtalanságát is. Érdemes azonban körül járnunk, a kulturális-történelmi hátterét ennek a híres-hírhedt persorozatnak.
Amerika első telepesei igen zord körülmények között kellett, hogy boldoguljanak. A New England vidékén található Salemben és a környező településeken sem volt ez másként. Az itt élő embereknek nehézségeikben mély vallásosságuk nyújtott vígaszt: valamennyien ún. puritánok voltak, angol protestáns felmenőkkel rendelkeztek. A puritanizmus nem egyetlen felekezetet jelöl, számos, olykor szélsőséges nézetekkel rendelkező csoport tartozott közéjük. Az azonban valamennyiükre igaz lehet, hogy szigorú szabályokat követtek, akik számára a vallás és az istenfélő élet mindennél feljebb való, és elvetették a hedonizmus bármely formáját. A fiataloknak nem volt szórakozási lehetőségük, már nagyon korán elvárták a gyerekektől, hogy „felnőtté váljanak” és részt vegyenek a ház körüli teendőkben.
Mivel a 17. századi Angliából érkeztek az Újvilágba, a boszorkányságba vetett hitet is magukkal hozták, és az új, ismeretlen vidékek megismerése számos más babonás félelmet is szült körükben. A szegényes körülmények között gyermekbetegségek szedték áldozataikat, és ezeket gyakran boszorkányátoknak hitték. Ennek ellenére a kezdetekben viszonylag ritkák voltak a boszorkányperek, a betelepítések első 70 évében csupán 100 embert értek ilyen vádak, és közülük csak 7-et végeztek ki.
1691-1692 telén kezdődtek az események. Samuel Paris, Salem falu plébánosa közvetlenül is érintett volt, ugyanis a tömeghisztériába torkolló furcsaságok éppen az ő házában kezdődtek. Lánya, a kilencéves Betty Paris és unokahúga, a tizenegyéves Abigail Williams furcsa epilepsziás rohamoktól kezdtek szenvedni, amelyek dühkitörésekkel és más, megmagyarázhatatlan, már-már paranormálisnak tűnő tünetekkel jártak. Idegen, érthetetlen nyelveken szóltak a rohamok közben, és pszichotikusan viselkedtek. Orvosi vizsgálatuk nem jutott eredményre, a gyerekek egészségesnek tűntek, így egyhamar arra jutottak, hogy csakis boszorkányság állhat a gyerekek szenvedésének hátterében. A lányok, és hozzájuk csatlakozott barátnőik, Ann Putnam (12 éves) és Elizabeth Hubbard (14 éves) maguk is vádlókká váltak: azt álíltották, hogy tűkkel szurkálták őket a boszorkányok.
A korábbi eseteket alapul véve itt meg is állhatott volna a történet különösebb következmények nélkül, azonban nem így történt. Valamilyen okból kifolyólag hamarosan további 19 ember állította a faluból, hogy megátkozták őket.
A tiszteletes és segítői kérlelték a lányokat, hogy nevezzék meg, kik átkozták meg őket, ők pedig három személyt vádoltak meg: Sarah Good-ot, Sarah Osborne-t és Titubát, aki Paris tiszteletes karibi származású szolgája volt. Mindhárman számkivetettek voltak a településen már a vádak előtt is: Tituba etnikai különbségeiből adódóan; Good bár jómódú nő volt, nem tartották kellően puritánnak; Osborne-t pedig második házassága miatt – melyet egy korábbi szolgával kötött – és az első férje után maradt örökség körüli családi viták miatt tartották Istenük ellen vétkező személynek. Jellemvonásaik tipikusnak tekinthetők a boszorkányperek ártatlan áldozatai esetében. 1692 március 1.-jén elfogták őket és több napos kihallgatás vette kezdetét, végül börtönbe zárták őket a tárgyalásokig.
Március folyamán további személyeket vádoltak meg és küldtek börtönbe: Martha Corey-t, a mindössze négyéves Dorothy Good-ot, Rachel Clintont és Rebecca Nurse-t. Martha Corey és Rebecca Nurse teljes jogú felekezeti tagok voltak, így az őket ért vádak megrázták a közösséget: ha ők boszorkányok, tényleg bárki az lehet, és az egyházba vetett bizalom sem véd meg a vádaktól. A lányok újabb és újabb neveket soroltak, akik valamennyien kihallgatásra kerültek: többek között John Proctor is a vádlottak közé került, akinek bűne csupán annyi volt, hogy kiállt a perbe fogottak ártatlansága mellett.
A vallatásoknak szerves része volt, hogy a vádlottaktól is elvárták, nevezzék meg társaikat, és sokan engedtek a kényszernek. Így összességében körülbelül 80 ember került börtönbe a vádaskodások terjedésével a Salem-környéki településeken, azonban hónapokig nem tudták megkezdeni a perek lefolytatását. Májusban hoztak létre egy új területi bíróságot, amely így meg tudta kezdeni a munkát, ám addigra Sarah Osborne a börtönben meghalt, sokan mások pedig megbetegedtek.
Az első tárgyalást június 2.-án tarották, amely Bridget Bishop ügyét tárgyalta. A fiatal nő, aki természete révén kivívhatta mások ellenszenvét lett a salemi boszorkányperek első hivatalos halálraítéltje – még ugyanabban a hónapban felakasztották. Őt további 18 áldozat követte a bitófán a következő hónapokban, mialatt még vagy 150 embert, férfiakat, nőket és gyerekeket egyaránt perbe fogtak. 1692 szeptemberétől azonban egyre hangosabbak lettek a tömeghisztériát ellenző hangok, így 1693 januárjában véget értek a perek. Egy huszadik áldozat is volt: Giles Corey a vallatások hatására sem ismerte be bűnösségét, és másokat sem nevezett meg, így nyújtópadon köveket helyeztek testére, melyekkel fokozatosan agyonnyomták a kínvallatás egy formájaként. Szenvedései három napon keresztül tartottak, ám végül vallomástétel nélkül halt meg.
A salemi boszorkányperek valódi okát illetve hátterét máig is kutatják. Születtek már elméletek arról, hogy a tiszteletes lánya és unokahúga anyarozs-mérgezés (ez egy a gabonát megtámadó gombafaj, mely a kenyérbe kerülve hasonló tünetekkel járó mérgezést okoz) miatt kezdték produkálni tüneteiket; arról, hogy a wabanaki indiánokkal folytatott háború súlyos vereségeit követő paranoiás reakcióként magyarázható a tömeghisztéria (a vádlók nagy része azok körül kerültek ki, akiknek hozzátartozóik elestek a háborúban); és természetesen a helyi politikai érdekek sem maradhattak ki a magyarázatok közül. A mai fogalmaink szerint koncepciós perként lezajló vérengzés miatt csupán öt évvel később formálisan bocsánatot kértek a bíróság emberei, a kormányzó pedig böjtölést és imádkozást rendelt el a jóvátétel érdekében. 1711-ben az áldozatok családjai anyagi kárpótlást kaptak, 1957-ben Massachusetts állam hivatalosan is bocsánatot kért, 1992-ben pedig emlékhelyet hoztak létre a meghurcoltaknak.
A perek utóhatása nagyban megmutatkozik az Egyesült Államok törvénykezésében, melyből a puritanizmus ettől fogva egyre inkább kikopott. A salemi boszorkányok témája azonban máig sem hagyja nyugodni az embereket, amellett, hogy számtalan filmes, könyves, zenei feldolgozás születik, a téma több neves kutatója is az egykori áldozatok leszármazottai közül került ki.
Blissenobiarella
Be the first to comment on "Kínzások és kivégzések XXIII.: A boszorkányüldözés története"