Lauer Gábor: Ne olts lámpát!

Lauer Gábor, az Út sehová és a Mindenvörös írója három év hallgatás után egy újabb kiadvánnyal jelentkezett. A Ne olts lámpát! című kötet hét vadonatúj novellát tartalmaz, és az alábbi linken rendelhető: https://undergroundbolt.hu/termek/ne-olts-lampat/

Amennyiben pedig lapoztok, rögtön el is olvashatjátok az Ajtó című novellát – jó szórakozást hozzá! De vigyázzatok, mert “akadnak szörnyek, melyek nem akarnak az ágy alatt maradni éjszakánként.”

Ajtó

– Fhhh! – fújtat egyet, miután elhelyezkedik az ágyon. Lehunyja a szemét. Már tudja, ez is egy olyan este lesz. Egy este, amelyen be kell kapcsolnia a TV-t. Egy este, amelyen megint nem hagyja majd aludni az ajtó alatti fénycsík. Mikor fürdés előtt benézett a szobába, még nem látszott. Miután pizsamába bújt és átesett a fogmosáson is, már ott volt. Persze lehet, hogy korábban csak nem vettem észre, gondolja, miközben a távkapcsoló után tapogatózik. A holmi szerencsére hamar megvan, ezúttal nem szórakozik vele, mint pár nappal korábban. Mikor nem hevert a párna mellett, noha ő mindig, de tényleg MINDIG odarakja. Rettenetes volt az a fél perc. Rosszabb, mint a szűzességének elvesztése. Ráadásul annál egy kicsit tovább is tartott. A szoba feketéjében úgy világított az a vékony fénycsík, mint valami rohadt, közönyös száj.
Katt. A TV bekapcsol, a sötét vár még egy-két pillanatot, mint aki visszatartja a lélegzetét, mint aki a lelke mélyén reménykedik abban, hogy ma éjjel végre békén hagyják, aztán elkergeti valami betelefonálós műsor. A nő ekkor mer újra látni. Óvatosan kinyitja a szemét. Kinyitja, aztán újra megpróbálja azt, amit mindig. Igyekszik mereven előre nézni. Elképzeli, hogy a nyakában egy vasrúd van csigolyák helyett, a TV-ben meg valami bazi erős mágnes és a kettő szinte egymáshoz ragad. A hatás egy-két pillanatig ki is tart, aztán… Aztán jó öreg kíváncsiság úrfi belerondít a képbe. A nő szemgolyói elindulnak lefelé. Lefelé és egy kicsit balra. Abba az irányba, ahol a TV-s szekrény és a könyvespolc közötti senkiföldje húzódik. Ahol a parketta mintha folyton-folyvást csúszna. Bizony. Annie tekintete akárhányszor arrafelé kóborol, megcsúszik rajta és meg sem áll addig a csíkig. Addig a kurva, fénylő csíkig. Vagyis… A csík nem mindig fénylik persze. Hetente egyszer-kétszer előfordul, hogy sötét marad. Főképp azokon az estéken, mikor a nő megelőzésképpen iszik pár pohárkával. – Ma is innom kellett volna, basszus! – dohog, miközben a szeme szokás szerint megcsúszik a padlón.
Ott van. A szobát fakó kékbe borítja a TV, csak az a rohadt, sárga csíkocska dacol vele. Annie eljátssza a szokásos kis játékát: összecsukja, majd széthúzza a szemhéjait. Egyszer. Kétszer. Háromszor. A fény mindannyiszor a helyén marad. Aztán jön a „csíkos” esték második köre: a nő elképzeli, hogy vesz egy szélesebb könyvespolcot, hogy odébb húzza a TV-s szekrényt, hogy betesz egy nagy szobanövényt abba a résbe, de – ahogy minden egyes hasonló alkalommal – végül elveti az ötleteket. Van valami kapcsolat közte és a fénycsík között. Kellemetlen, akár egy folyamatos viszketés, vagy egy nem gyógyuló horzsolás, de attól még létezik. Tagadhatatlanul. A nő egyszer fordítva aludt el az ágyon. Nem jött be. Már az éjszaka közepén felriadt. Vissza kellett fordulnia. Vissza a fénycsík felé. Egy másik esetben megpróbált a konyhában nyugovóra térni. Egy hálózsákban. A padlón. Ez sem volt nyerő. Ez mondjuk csak azért nem, mert rohadtul kényelmetlen volt, de akkor is.
– Hát megint összejöttünk – suttogja bele Annie a lassú, álmatag, kékes csendbe, aztán hirtelen összerezzen. Meghallja a hangot. Azt a szokásos hangot. A fénycsík hangját.
– Kvííííí…
A hang halk. Halk és ismerős. De honnan is? A nőnek nem jut az eszébe. Csak azt tudja, hogy a szoba kezdetben nem csinált ilyet. Nem adott hangokat.
Amikor Annie kivette a lakást, egy kicsi, aranyos helyiség volt csupán, semmi több. Egy aprócska spájz, egy parányi raktár, ha úgy tetszik. Rend-szoba, mondta volna róla Fred, ha még él. Hát igen. Rend-szoba. A régi lakásukban is akadt egy ilyen annak idején. Egy hely, ami egyetlen dologra volt hivatott: hogy magába szippantsa a lakás felesleges tárgyait. Hogy „eltüntesse a szart”. Ezt szintén Fred mondta egyszer. De Fred most már sehol. Csak ez az önmagából kifordult szobácska van helyette, meg az a sárga csík.
– Kvííííí – hallja újra a nő és megborzong. Felül az ágyban. Látja az ajtó egy részét a könyvespolc mögött. Olyan, mintha incselkedne vele. Mintha a polc amúgy teljesen eltakarná, csak kidugja a fejét, hogy megnézze őt. Annie-t, a nagy Annie-t, Annie-t, a lakás úrnőjét, Annie-t, aki elnyelte azt a titkot, elnyelte tetőtől-talpig abba a mindössze egy méter, ötvenöt centis testbe. Bizony, hölgyeim és uraim! Nézzék meg, a nagy, titokfaló Annie milyen szépen ül ott azon az ágyon!
A nő letolja magáról a takarót, aztán lenémítja a TV-t. – Hogy mondtad? – veti bele a csendbe. Rekedt hangja egy újabb Kvíííí-t takar el. De csak halványan. Annie sajnos hallja. Szíve egy fokot feljebb csavar a tempón. – Titkot mondtál? – szólal meg ismét, miközben arrébb csúszik. Leteszi a lábát. Le a padlóra. – Tudod, hogy azokat a dolgokat, csak elképzeltem. Tudod, nem?
Feláll. A teste megmártózik a TV kékjében. Fülelni kezd. Talán a választ várja, egy megnyugtató „Hátperszét”, vagy „Tudomot”, esetleg csöndet, Kvííí-k és beszélő szobák nélkül, de mást kap. Meghallja a folyó hangját a kis helyiség túloldaláról. Sssssssshh. Ó, hogy tetszett neki ez az első hónapokban! Ez volt az egyik oka annak, hogy kivette a lakást. Olyan megnyugtató volt az a moraj. Ami azt illeti, sosem kedvelte a teljes némaságot. Fred pofonjai pontosan ilyenekből zúdultak elő hajdanán.
– Annak már szerencsére vége, kislány – emlékezteti magát, miközben bizonytalanul előrelép egyet. A folyó zúgása már ott, mindössze húsz centivel arrébb is tisztábban hallatszik. Ahogy a következő Kvííí is. Annie-t egy pillanatra megbénítja a hang. Vagyis… Nem is maga a hang. Inkább az ismerőssége. Mintha valahogy része lenne annak a furcsa, kellemetlen kapcsolatnak. Az ajtó, a kis szobácska, ő és a Kvííí. Ezek a kapcsolat elemei.
– Meg persze a titok. A titokról se feledkezz, meg, drágaságom! – bugyog hirtelen elő valami hang a fénycsík felől.
Titok. Milyen titok? Miféle titok? Nem hiszem el, hogy még mindig ezzel jössz. Annie szíve ismét emel egyet a tempón. A nő lép egy újabbat. Aztán még egyet. Másik lakás, új élet, új lap. Megbeszéltük, nem?
– Én nem Fredről beszélek már.
Annie megdöbben. – Nem. Fred. Ről – motyogja, miközben a lába szinte automatikusan teszi a dolgát. A teste lassan eléri a rést. Eléri, aztán túl is halad rajta. A TV kékje az egyik pillanatban mintha köpenyt vonna köré, a másikban meg mintha egyszerűen elfeledkezne róla. A nő hálóingje a polc melletti feketébe olvad, lábujjaira ráfröccsen az ajtó alatti fénycsík sárgája.
– Én… Én… Én mondtam, hogy ezeket csak elképzelem.
Letérdel, aztán megtámasztja magát a parkettán. Jé, igazából nem is csúszik, konstatálja szórakozottan, majd a fénycsíkhoz nyomja a fejét. Megpróbál átnézni rajta. – Csak képzelem – ismételgeti közben. – Képzelem. Csak elképzelem.
És már látja is azt a lábat. A lábat, meg a szürke szabadidő nadrágot. A nadrágot, amit mindig annyira utált. Az utálat okára a nő már nem emlékszik. Talán csak sokszor volt a férfin, így sok pofonnál jelen lehetett. A szürke nadrágos láb bokától combközépig látszik és egy székben ül. Állandóan. Minden egyes alkalommal, amikor Annie odaképzeli.
– Igen, ez az – suttogja át a küszöbön. – Megint oda vagy láncolva, rohadék.
Valóban így van. Az ember, akihez a láb tartozik, nem véletlenül ül a székben. A bokáján súlyos fémbilincs feszül, a béklyó másik végét a székhez csavarozta valaki. Annie szíve újra gyorsul egy picit, ezúttal azonban az öröm pumpálja azt.
– Én voltam. Igen, tudom, hogy így volt. Én kötöztelek oda – örvendezik a nő. Az arcát pontosan kettészeli a sárga fénycsík. – És tudod, mit csináltam még? Hát, nem bántam kesztyűs kézzel veled, az biztos – neveti el magát.
A nadrág ekkorra már több helyen piroslik. Annie látja a vér kis forrásait, ahogy a patakjai megszületnek és megindulnak a cipők felé, és látja a férfi térdeit is. Ó, azok a kedvencei. Főleg a bal oldali. Hatalmas rajta a duzzanat. Mintha egy új Himalája nőtt volna ott. – Igen! A kapa. Az a gyönyörűséges kapa – susogja a nő, miközben elképzeli, ahogy a szerszámot visszateszi a helyére. Vissza a régi lakásuk előszobai szekrényébe. Már nem kell. Már elvégezte, amit kell. Annie örül, hogy nem az élét használta, hanem a másik oldalát, azt a pontot, ahol a fém a nyélhez csatlakozik. Ha az élét használta volna, talán meggyorsítja az egész folyamatot. – Azt pedig nem akarom. Nagyon nem – motyogja Annie Dawson a fénycsík előtt gubbasztva, miközben megnyalja kiszáradt szája szélét.
– Kvííí.
Már megint. A nő újra hallja a hangot. A fénycsík hangját. A szoba hangját. Átüt rajta az öt emelet mélyen húzódó folyó szilaj moraja, de attól még tisztán kivehető. A zaj egy kissé megzavarja Annie-t. Pislognia kell néhányat, egyszerűen muszáj. Nagy kár, hogy a fülünkkel nem tudunk pislogni, gondolja szomorúan. Akkor könnyebben megszabadulhatna ettől a francos, nyikorgó nesztől. Még mindig kissé bús, ahogy újfent a réshez tapad.
– Jól van, ott vagy még, gazember – kuncog fel. Valóban így van. A véres nadrág, a bedagadt térd ott vannak, ahol az imént hagyta őket. – Rohadt nagy kár, hogy csak elképzelem – szólal meg ismét, miközben tekintete valamiért a duzzanatra tapad. – Tényleg óriási – mondja mosolyogva és belegondol, milyen színű lehet alatta a bőr. Talán lila? Esetleg vöröses, mint a pávián feneke? Ezen jót nevet magában, majd hirtelen eszébe jut még valami. Talán inkább zöld, mint a… Mint a tapéta ott mögötte.
Zöld. Zöld? Ez most komoly? Már hogy lenne zöld? Hogy lehetne egy sebes térd ZÖLD? Annie logikája szinte nekiugrik a zöldet felvillantó agysejteknek, aztán rájön, neki itt semmi keresnivalója. A zöld amúgy sem a térdről szól. Nem bizony. A zöld egy tábla. Egy útjelző tábla Annie-nek. A nő észre is veszi.
– Zöld. Zöld tapéta. Zöld tapéta. Zöld tapéta – kezdi ismételgetni, az orrát szinte átdugva a szűk ajtórésen. Meg kell néznie jobban. Tényleg zöld az a tapéta? Az… Az nem lehet. Ebben a lakásban nincs zöld tapéta. Zöld tapéta a… Zöld tapéta a régi házukban volt. Hol is? Hát persze! A rend-szobában. A szobában, ami arra hivatott, hogy „eltüntesse a szart”.
Annie újra pislog párat, hogy megpróbálja kiradírozni a látottakat, hogy frissebb szemmel is megnézze, milyen színű a tapéta odabent, de mikor újra átkukucskálna a résen, nem tud. Egyszerűen nem látja azt. Fény helyett csak egy hang szivárog felé a nyíláson át:
– Kvííí.
Az apró hangot hűvös levegő követi. És valami zúgás. Egy-két pillanat és szinte betölti a hálót. A nő először azt hiszi, a TV-ből jön, de hamar belátja, az nem lehet. A TV néma. Megérzi az iszap fanyar szagát. Már tudja, mi okozza a zajt. A folyó. Hát persze! A zöld tapétára gondolva egyenesedik fel. Pofonok suhanását érzi, miközben lenyomja a kamra kis kilincsét. Belép a helyiségbe. Sötét van odabent, mint a pokol túlsó oldalán. Annie átsétál a szobácska pár méterén, majd a falhoz nyomja a nyikorgó ablaktáblát.
– Csak eltüntettem a szart. Csak eltüntettem a szart. Azt hiszem – motyogja, miközben kilép a párkányra. Aztán megnézi közelről, milyen a víz

Lauer Gábor

Be the first to comment on "Lauer Gábor: Ne olts lámpát!"

Leave a comment

Your email address will not be published.


*


This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.