Hétköznapi Horror című rovatunkban olyan tárgyakat, vagy életmódhoz kapcsolódó dolgokat mutatunk be, melyek használata a régmúltban általános volt, ám a tudomány fejletlensége miatt számos, sok esetben halálos veszélyt hordoztak magukban.
Jelen cikkünk témája a divat, azon belül is olyan divatcikkek és ruhadarabok, melyek sok esetben megnyomorították viselőjüket. Történeti áttekintéshez terjedelmi lehetőségeink kevesek, így elsősorban a 19. század második feléből olvashattok példákat.
Ez volt az az időszak, amikor a ruházat szó szerint az ember második bőrévé vált a nyugati világban. A megjelenés, a viktoriánus korabeli értékeknek és erkölcsöknek való megfelelés és a társadalmi rang kifejezése elsődleges fontosságú volt, így az emberek nem csupán kényelmüket, de egészségüket is hajlandóak voltak feláldozni az oltárán.
Széleskörű társadalmi változások zajlottak ekkoriban. Kialakult a széles városi középosztály, emellett pedig a mindennapi használati cikkek ára nagyot esett az iparosodás terjedésének köszönhetően, így egyre több ember számára váltak elérhetővé korábban luxusnak tartott cikkek. A divatot mióta világ a világ, az uralkodó rétegek irányították, és ezt követte egyszerűbb formában a nép is, új szelek kezdtek fújni, és a széles tömegek is a divat diktátoraivá váltak. A mezőgazdaságból élő, főként vidéki emberek életmódja sokkal lassabb változáson ment keresztült – Magyarországon a hagyományos értelemben vett paraszti életforma még a 20. század közepén is sok helyen tartotta magát.
A 19. századra széles körben elterjedő iparosodás a divatszakmában is hódított. Tudósemberek újabb és újabb anyagokat állítottak hadrendbe, melyek sokszor mérgezőnek vagy erősen gyúlékonynak bizonyultak, más esetekben pedig a ruhadarabok előállítása hordozott veszélyeket. A nyúlszőrből készített kalapok nemezeléséhez higanyt használtak, aminek belélegzésével sok kalapkészítő szenvedett el higanymérgezést, ami a különböző lelki problémák mellett neuromotoros károsodást is okozott, de akár halálos is lehetett. De ennél egyszerűbb okok is vezethettek a véghez: ismert Mary Ann Walkley, egy varrónő története is, aki egyszerűen szörnyethalt, miután 26 és fél órán át megszakítás nélkül dolgozott egy báli ruhán egy jeles esemény alkalmából.
Egy új találmány, a varrógép segítette elő azt, hogy a női divaton elhatalmasodott a rokokó túldíszítettség, hiszen a masnik, fodrok, szegélyek, zsinórok felhelyezése sokkal könnyebbé és gyorsabbá vált.
A cipőgyárakban egységes, elegánsnak vélt, keskeny cipőket gyártottak férfiaknak és nőknek egyaránt, melyeknek nem volt jobb és bal fele, mert így a munkásoknak elég volt egy mintából dolgoznia, és többet tudtak termelni. Ezek a cipők azonban súlyos lábdeformitásokat okoztak viselőjüknek, és a nők sok esetben még le is kötözték lábujjaikat, hogy minél kisebb, keskenyebb, elegánsabb cipőkbe férjen bele a lábuk, ezzel egy életre elviselhetetlen fájdalmakat okozva maguknak.
Az 1850-1860-as évektől indult ( XIV. Lajos kora után újra) terjedésnek a krinolinviselés divatja. A krinolin egy keményített alsószoknya, vagy fémkeret volt, (magyarul kámvás rokolyának nevezték) ami arra hivatott, hogy a szoknyát széles körívben tartsa, így a szűk fűzővel kombinálva különleges sziluettet kölcsönözve a nőnek. A krinolint a korábbi bálnacsont-megoldás helyett könnyű acéldrótokból kezdték gyártani, hiszen ez volt a legalkalmasabb anyag a célra: egyszerre biztosította a megfelelő merevséget, mégis kellően rugalmas. Ez azonban egyáltalán nem tette kényelmessé. A krinolinban nem volt ajánlott sem lépcsőt mászni, bárminek nekidőlni, de még leülni is csak fokozott óvatossággal lehetett. A divat túlzásai persze a méreteket sem hagyta érintetlenül: a rekorder nagyságú krinolin 5 méteres kerületen is túltett. Ennél hétköznapibb darabokban is nehézséget okozott ajtókon beférni, illetve általánosságban véve is nehéz volt mozogni bennük.
A krinolinok nem csak a női test eldeformálása miatt voltak veszélyesek: ellenzői rendszeresen felhívták rá a figyelmet, milyen nagy veszélyt rejthet, ha valaki rálép a ruha szélére, és így a nő elbotlik; de voltak, akik attól is féltek, hogy egy-egy erősebb széllökés is fellökheti a krinolint viselőt. Bár statisztikákkal nem rendelkezünk, de Florance Nightingale (angol ápolónő és statisztikus) feljegyzései szerint legalább 630 nő szenvedett halálos balesetet e ruhadarabnak köszönhetően. A krinolin olyan nagy távolságban tartotta el szoknyákat a nő testétől, hogy nem tudott azokra odafigyelni, így a legtöbb ilyen esetben a kandallóban pattogó tűzbe belelógó, majd lángra kapó ruha volt a hibás. Mind a lószőrből készített krinolinok, mind pedig a selyemszoknyák erősen gyúlékony, gyorsan égő anyagok voltak. A divat minden társadalmi osztályt elért, így nem volt ritka, hogy gyári munkásnők is krinolinban mentek dolgozni, amivel fokozott veszélynek tették ki magukat (pl. a Bryant and May gyufagyárban is előfordult) – egy 1864-es lap számolt be egy Ann Rollinson nevű nő haláláról, akinek krinolinját egy forgó géptengely kapta be. Az ilyen esetek rövid úton vezettek ahhoz, hogy a gyárak betiltsák az efféle ruhadarabok munkahelyi viselését.
Idővel a krinolinok mérete fokozatos csökkenésnek indult, mígnem nagyjából egy évtized alatt teljesen ki is mentek a divatból, és felváltották őket a turnűrök. A turnűr elől szűk, hátul uszályos szabást jelöl, ahol a fenék részre lószőr párnákat, vagy különböző pántokat varrtak, melyek elősegítették, hogy a szoknya uszályrésze nagyobb hangsúlyt kapjon; azonban gyakorlatilag lehetetlenné tették, hogy a turnűrt viselő nő kényelmesen leüljön, vagy akár rendesen ki tudjon egyenesedni.
Általánosságban véve elmondható, hogy a divat könyörtelensége jobban érintette a nőket, mint a férfiakat. A férfiak öltözéke hagyományosan alkalmazkodott a társadalomban betöltött vezető szerepükhöz, és megőrizte mozgékonyságukat és biztonságot nyújtott számukra. Ezzel szemben a női divat különösen a viktoriánus korban egyet jelentett a test megnyomorításával annak érdekében, hogy egy mesterségesen előállított, divatosnak ítélt képnek megfeleljenek.
A kívánatos testtartás egy nő esetében előredöntött mellkast jelentett, a fenék erősen hangsúlyozva hátranyúlt, miközben a nő bizonytalanul tipegett magassarkú cipőiben. E megjelenés eltúlzott változatát „grecian bendnek” vagyis „görög ívnek” is hívták, és extrémitásával követői már saját korukban is megmosolyogtatták a többséget, vagy éppen elnyerték ellenszenvüket.
Korabeli karikatúrák
Ami azonban minden nő ruhásszekrényének kötelező eleme volt, az a fűző. E bálnacsontból és acélból készült merev ruhadarab a melltartó elődeként hivatott elrejteni a női test bűnre csábító domborulatait. Évszázadok óta ismert viselet volt ekkor már, melynek elsődleges funkciója az volt, hogy a temérdek, általában több, mint tíz kilónyi összsúlyú szoknyaréteget megtartsa, azonban a viktoriánus erkölcsök hozták magukkal azt, hogy aki nem viselt fűzőt, azt léha, könnyen kapható, ledér nőnek tartották – így szó szerint mindenki viselte.
A 19. század második fele a találmányok kora volt, és egy új, aprócska, ám igen fontos találmány hozott változást a fűzőviselési szokásokban is. Ez nem volt más, mint hogy a fűzőlyukakat fémből kezdték kialakítani – egy mára teljesen általánossá vált, minden cipőn megtalálható módszerrel. A fém fűzőlyukak megerősítették a fűzőt, és lehetővé tették azt, hogy viselőik sokkal szorosabbra húzzák azokat, mint korábban bármikor, az anyag roncsolása nélkül. A női hiúság pedig nagy úr, a kívánatos, keskeny derék elérése érdekében sokan kiállták a szenvedést.
Ma már tudjuk, hogy a hosszútávú, mindennapos fűzőviselés nem egészséges dolog, és ez különösen igaz, ha túlzottan szorosra van húzva. A fűző által kifejtett nyomás átrendezi a belső szerveket, a májat felfelé nyomja a bordák alá, míg a gyomor, a belek és a női szervek lejjebb kerülhetnek megszokott helyükről, és ezek a deformációk betegségeket, elégtelen működést idézhetnek elő bennük. A fűzőviselés felszínessé, kapkodóvá teszi a légzést, és ha huzamos ideig nem jut levegő a tüdő alsóbb régióiba, az tüdőgyulladást – egy sokszor még ma is halálos kimenetelű kórt – okoz.Egy századfordulón készült statisztikát idéznek leggyakrabban, melyben kimutatták, hogy „száz fiatal hölgy közül 45 a túlságos fűzésből eredt betegségekben hunyt el, és a többiek is életre szóló bajokban szenvednek”.
Sétálók Budapesten 1903-ban
A fűzőviselési szokásokban a 20. század elején történtek változások. A női emancipáció terjedésével egyre több lehetőség állt nyitva a nők előtt, akik már nem voltak továbbá csak a háztartásért felelősek, hanem jogaik bővítésével lehetőségük nyílt egyre többféle munkát vállalni, illetve szabadidős tevékenységekben részt venni, melyeket nem tudtak volna megtenni, ha közben fűzőt viselnek. A középosztálybeli nők az új találmányok és szokások révén több szabadidőhöz jutottak a háztartás ellátása mellett, a munkásnak állt nők pedig saját keresetre tettek szert, amit nekik tetsző módon akartak elkölteni. Míg korábban a nők szórakozása leginkább a sétákra, kirándulásokra, színházlátogatásra és bálokon való részvételre korlátozódott, igen lassú folyamatként, minden téren megvívva a maguk „emancipációs küzdelmét” megnyílt az alkalom biciklizni, korcsolyázni, úszni is. A legfelsőbb körökben a drága felszereléseket és karbantartott pályákat igénylő tevékenységek terjedtek el, mint a tenisz, a vívás, a vadászat vagy az autóversenyzés.
Találka a jégpályán, 1907
Természetesen minden ilyen tevékenységet illettek kritikákkal, mielőtt elfogadottá váltak volna: a korabeli újságcikkek rendszeresen élcelődtek azon, hogy a sportoló hölgyek csupán férjre vadásznak e tevékenységek végzése közben, vagy éppen azért kerékpároznak, hogy lobogó ruháikat mutogathassák. Lassanként mégis egyre megengedőbbé váltak az általános nézetek, ahogyan azt a Kerékpáros Hölygek Lapja 1897-es ajánlása is tükrözi: „a szoknya a rendesnél 8-10 cm-rel rövidebb legyen, szélessége 3 méternél több ne legyen, és sapka helyett szalmakalapot hordjanak a sportos hölgyek”. A többkilónyi ruhaköltemények egyszerűsödése, és a turnűrös szoknyák fokozatos eltűnése így szinte magától értetődővé vált – fontosabbá vált a test szabad mozgása.
Reformruhák, 1903
A tudományos élet fejlődése is hozzájárult a változásokhoz, mert bár a baktériumokat már 1674-ben felfedezte Anton van Leeuwenhoek holland természettudós, csak a 19. század második felében kötötték össze azokat a betegségek terjedésével, ahogyan a mikrobiológia tudománya fejlődött. Ez egybeesett a viktoriánus korabeli ember emelkedett tisztaságigényével is: úgy vélték, az emberi test különböző váladékaitól való megszabadulás mindennél fontosabb, és csak a söpredék nem ügyel higiéniájára. Ez volt az a kor, amikor a víz minden házba való bevezetésével megszületett a fürdőszoba is mint olyan, lehetővé téve hogy külön helyiséget biztosítsanak a tisztálkodásnak és a szépítkezésnek. A legyeket különös félelem övezte, hiszen a minden borzalomért felelős baktériumok terjesztőit látták bennük.
A nők hosszú szoknyái mindent összegyűjtöttek a földről, nem csak a port, sarat és vizet, de a városok utcáin mindenhol előforduló lócitromot is, mely szennyeződések később erősen vonzották a legyeket. A viktoriánus ember – nem csupán a nők, de a férfiak és a gyerekek is – napjában négyszer-ötször is átöltözött, beleértve a több rétegnyi alsóruházatot és fehérneműt is, ami azt eredményezte, hogy a háztartások egyik legnagyobb állandó költsége a ruhamosás volt. Mindezek felismerése vezetett ahhoz, hogy a szoknyák rövidülni kezdtek, és többé már nem seperték a földet.
Párizsi divatképek, 1914
A női ruházat egyre inkább funkcionálissá vált, és bár még évtizedeket kell várnunk arra, hogy a nők is nadrágot hordhassanak, az öltözködési szabályok is enyhültek valamelyest.
Blissenobiarella
Be the first to comment on "Hétköznapi Horror: A viktoriánus divat áldozatai"