Stephen King legújabb novelláit tartalmazó gyűjteményes kötetben többek között szó lesz furcsa megérzésekről, feldolgozatlan tragédiák kísérteteiről, köztünk élő földönkívüliekről. Emellett olvashatunk még az álmok világa mögé néző módszerről, tömegkatasztrófákat elhárító speciális állampolgárokról, öregségről és a lassú elmúlásról, valamint gyászfeldolgozásról. Mindezt pedig már egy sokszor bizonyított, idős horror és thrilleríró fantáziájába csomagolva.

Én speciel úgy vagyok King kétezer után megjelent novellásköteteivel (Minden haláli, Napnyugta után, Rémálmok bazára), hogy ugyan akadnak benne igencsak eltalált – szórakoztató, elgondolkodtató vagy félelmetesen klassz ötlettel bíró – elbeszélések, a többsége valahogy különösebb nyom nélkül megy el mellettem. Akárcsak a mostanság készült regényei, melyeket (talán elfogultság miatt) még mindig erős-közepesként vagy szimplán elmegy-jóként kategorizálok, ám már messze nem az a fajta elképesztő(en) drámai, izgalmas vagy misztikus őrületben tobzódó alkotások ezek, mint korábban készült művei. Inkább amolyan kissé megúszósak, tétnélküliek, merengősek. Ja, és ha egy mód van rá, erről a krimi-vonatról szintén leszállhatna már.

A Csak sötéten szereted a monstre vastagsága ellenére (522 oldal) csupán tizenkettő, a természetfeletti zsánerébe kategorizálható történetet tartalmaz, amelyekből nekem sajnos csak a fele okozott igazán fergeteges élményt, vagy tudott egyáltalán bármennyire szórakoztatni. Vagy én öregszem, vagy ő. Persze lehetséges, hogy mindketten, és ezzel talán nem is járnunk túl messze az igazságtól. Stílusában azonban többnyire még mindig kifogástalan, nem hiába használjuk jelzőként, hogy olyan stephenkinges.

Az elbeszélések sorából már csak terjedelme okán is kiemelkedik a már-már kisregény hosszúságú Danny Coughlin rossz álma című modern korunkban játszódó drámai történet. A természetfeletti ötletből kibontakozó krimiben hősünk egyik alkalommal megálmodja egy meggyilkolt áldozat pontos helyét, amit aztán a valóságban is megtalál, és névtelenül bejelent. Az ezt követő rendőrségi procedúrában azonban sajnos ő lesz az első számú gyanúsított, aminek hatására a környezetében élők véleménye gyökeresen megváltozik róla. A kötet másik hosszabb írása, a Csörgőkígyók szintén minőségi darab, bár talán egy cseppet túlnyújtott. Gyakorlatilag a Cujo egy kvázi-folytatásáról vagy divatos szóval élve spin-offjáról van szó, melyben a Trenton-házaspár a kisfiúk elvesztése utáni időszakára reflektál, méghozzá a férj szemszögéből. A gyászfeldolgozás folyamatát megspékelve némi Duma Key-féle természetfeletti jelenséggel, hogy azért valami szellemes csattanó is akadjon benne.

A Két tehetséges suttyó nevű hétköznapicsoda-történet keltette még fel a figyelmemet, sokáig nem tudjuk, hova fut ki a sztori, illetve A turbulencia-szakértő tipikusan Kinges szituációja. Ez utóbbi egyébként már volt szerencsém olvasni a Rettegés a felhők felett antológiában, azonban most is ugyanúgy élvezni tudtam. Míg Az Álmodókban egy titokzatos kutatás (transzcendens utáni vágyódás) torkollik tragédiába, megidézve a megismerhetetlenre szomjazó professzor alakját és persze némi lovecrafti örökséget, addig az 1977-ben elkezdett, majd vázlatformában évtizedekig porosodó, és unokaöccsének unszolására végül befejezett A Válaszemberben King életünk előre megjósolhatóságának tematikáját járja körül, természetesen a rá jellemző elgondolkodtatóan melankolikus módon. És ezzel el is fogytak az általam kimagaslónak tartott írások. 

A kötetbe került többi alkotással vagy az a problémám, hogy adott egy érdekes vagy izgalmasnak tűnő szituáció, amelyet aztán a folytatás vagy a kiteljesedés helyett egyik pillanatról a másikra villámgyorsan lelőnek (Az ötödik lépés, Vörös képernyő) vagy pedig már maga az alapszituáció sem hozott egyáltalán lázba, és egy teljesen középszerű, valódi csattanó nélküli, felejthető élményt kaptam a végére. Mindent összevetve azonban mégis örültem, hogy újabb történeteket olvashattam kedvenc – idén már a 78. életévébe lépő – elképesztően termékeny horror-szerzőmtől. 

Értékelés: 8/10

eyescream