Talán nem túlzás az a kijelentés, hogy Hamupipőke meséjét mindenki ismeri. A 17. század óta szinte minden európai ország kultúrájában megtalálható a népmese valamely változata, de vannak kutatók, akik szerint gyökerei egészen az ókorig visszanyúlnak. A tanulság mindig ugyanaz: az erkölcsös és tisztaszívű lány jóságáért végül mindig elnyeri jutalmát. Hazánkban leginkább a Grimm-fivérek által gyűjtött verzió terjedt el, mely bővelkedik az olyan testhorror-elemekben, amelyek régóta kiáltottak azért, hogy filmre vigyék őket.

Emilie Blichfeldt norvég elsőfilmes rendezőnő filmje a 2025-ös Sundance Festivalon debütált, újabb szereplőt hozva az elmúlt évek sikeres „női testhorrorjainak” sorába. A feminista nézetek ilyetén ábrázolása bár még meg sem közelíti a mainstreamet, a filmművészet napjaink egyik legérdekesebb témájává vált: az Oscar-díjra is jelölt The Substance (2024) (A szer) talán a legegyértelműbb hivatkozási alap ebben a sorban, de említést érdemel a francia gyártású Titane (2021) és a finn Hanna Bergholm első filmje, a Hatching ((Pahanhautoja)) (2022) (A keltetés) is. Mindegyik film különböző aspektusból ragadja meg korunk női szépségideáljait, az arra épülő ipart és mindannak a megfelelési kényszernek a terhét, amit mindez a nőkre hárít.

Valójában a Hamupipőkében a lány mostohanővérei nem voltak mindig csúnyák. A Grimm-változatban mind a mostohaanya, mind pedig a nővérek gyönyörűként vannak leírva, és rosszindulatuk, gonoszságuk az, ami megkülönbözteti őket az elárvult lánytól, aki végül nem csupán szépségének, de kedvességének is köszönhetően nyeri el a herceg szívét. A francia változat volt az, melyen alapulva az 1950-ben elkészült Disney-rajzfilm végleg elültette kollektív tudatunkban azt, hogy Hamupipőke mostohanővérei nem csupán buták, gonoszak, de kifejezetten csúfak is.

 

A csúf mostohatestvér úgy igyekszik ebben a számtalanszor elmesélt és feldolgozott történetben újat mondani számunkra, hogy a korábbiaktól eltérően ezúttal a főszerepben nem Hamupipőkét látjuk, hanem Elvirát (Lea Myren), az egyik csúf nővért helyezi a fókuszba. A film mindvégig nagy empátiával fordul Elvira felé: karakterének sokszínűségét Lea Myren játéka csodálatosan önti formába, amelyben sokszor csupán arcának egy-egy finom rezdülése sejteti valódi érzéseit a felszín alatt. A kezdetben igen naivan viselkedő, az új élmények felé nyitottan forduló nővér látszólag új barátot remél a gyönyörű anyjának (Ane Dahl Torp) új házassága révén megismert Agnesben (Thea Sofie Loch Næss), ám hamar szembesülnie kell vele, hogy érzései nem találnak viszonzásra.

Agnes, vagyis Hamupipőke a mesének ebben az adaptációjában egyáltalán nem olyan tisztaszívű, szerény és kedves, mint azt megszokhattuk; sokkal inkább egy, a saját értékeivel tökéletesen tisztában lévő, olykor kifejezetten arrogánsan viselkedő, elkényeztetett úrikisasszony. Az apa hirtelen halálát követően fény derül rá, hogy a szülők házasságának oka elsősorban anyagi természetű volt: a négy nő, az anya, Agnes, Elvira, és húga, Alma (Flo Fagerli) a csőd szélén találják magukat, így válik különösen fontossá számukra az a bál, melyet az uralkodó hirdet ki, és ahol elnyerhetik a herceggel való házasságkötés megtiszteltetését.

Elvira rajongással gondol a hercegre (aki egyébként nem kevésbé arrogáns és tenyérbemászó, mint leendő párja), szerelmes versek olvasása közepette szövi álmait közös jövőjükről, így nem meglepő, hogy bármire képes annak érdekében, hogy vonzóbbá váljon a négy hónap múlva esedékes eseményre; hiszen a házasság révén nem csupán mindaddig plátói szerelme teljesedhetne ki, de családja financiális biztonságát is megteremtené.

A csúf mostohatestvér kétségkívül legerősebb jelenetei azok, amelyek az ennek érdekében elkövetett, Elvira testének különböző átalakításainak folyamatát tárják elénk: van itt orrplasztika vésővel, műszempilla tűvel és cérnával, illetve a karcsúság elérése érdekében a testben tanyát verő bélféreg is. Elvira magáévá teszi a mazochista mantrát, miszerint „a szépségért meg kell szenvedni”. A film sodró lendülettel visz bennünket végig a folyamaton, egy percre sem ül le a cselekmény. Miközben a csúf mostohatestvér „szépítési” beavatkozásai zajlanak, valamit kezdeni kell azonban Agnes-szel is, aki minden szempontból esélyesebb menyasszony-jelölt még így is – és erre remek alkalmat nyújt, amikor rajtakapják a lovászfiúval -, ezért cselédsorba száműzik.

A bál menetét, és a mese kifutását jól ismerjük: Hamupipőke némi varázslat révén mégis részt vesz, és bár Elvira immár könnyedén találhatna magának más alkalmas kérőt, neki csak a herceg kell. Így amikor az elveszett cipellővel keresik a titokzatos hölgyet, aki elvarázsolta a trónörököst, elérkezik a film valódi csúcspontja is, melyben Elvira levág saját lábaiból, hogy beleférjen az aprócska lábbelibe. Minden hiába, Hamupipőke nyeri meg kettejük csatáját, a nézőnek mégis az az érzése támad, hogy a mesének ebben az újraértelmezésében nem a jó nyerte el méltó jutalmát a frigy által – sokkal inkább tűnnek olyan párnak ők, akik ahogy mondani szokás, „megérdemlik egymást”.

A végignézett borzalmak mellett különösen jóleső volt az, hogy ezúttal (az A szerrel ellentétben) a film vége hordoz magában egyfajta feloldozást is: Elvira húga, Alma karaktere az, aki mindvégig jelen van józan, ám passzív megfigyelőként e hisztéria folyamán, és nézőként minden egyes jelenet – így a befejezés is -, amelyben szerepel, megnyugtatóan hat.

A film rendezője saját bevallása szerint elsőszámú inspirációjának egy a ’70-es években készült cseh-keletnémet adaptációt tekintette, mely nálunk Három mogyoró Hamupipőkének (1973) címen futott. A klasszikus mesefilmre jellemző, egyszerre realista, mégis valószerűtlen képei és atmoszférája, a ’70-es évekre jellemző kamerakezelés nem hagy kétséget afelől, hogy sikeresen idézte meg a hangulatot. Mindez kiegészülve a cronenbergi horrorral, ahol a test átalakulása a karakter hibáinak, dilemmáinak, belső félelmeinek metaforájaként szolgál, együttesen teszik A csúf mostohatestvért az év -várhatóan-egyik legérdekesebb filmjévé.

Hasonlóan A szerhez, természetesen társadalomkritikaként is értelmezhető mindaz, amit látunk. A társadalmi elvárások által gerjesztett nyomás késztetik Elvirát mindarra, amit véghezvisz a film során saját teste ellen. Ebben a világban, ahol a szépségideáloknak való megfelelés, a női test szakadatlan tárgyiasítása sok embert visz saját egészségére káros irányba is akár, egyre fontosabb üzenetnek tűnik az, amiről ezek a filmek különbözőképpen szólnak.

Legutóbb a Nosferatu (2024) kapcsán került elő az a kérdés számomra, hogy mit remélünk akkor, amikor klasszikus történeteket, népmeséket mesélünk el újra és újra és újra – olyanokat, amiket már tényleg mindenki ezerszer hallott. Szükséges-e olyan elvárást támasztanunk ezekkel az adaptációkkal szemben, hogy tudjanak újat mondani az adott történet keretei között a különböző korok főbb üzeneteihez igazítva? Érdemes-e ilyen új üzenet nélkül újra elmesélni őket egyáltalán? Nos, ezt ítélje meg mindenki maga, én ezúttal úgy vélem, hogy A csúf mostohatestvér abszolút megugrotta ezt a mércét, magas művészi igénnyel készült el, és úgy szól fontos témáról, hogy közben kellően sokkoló, de szellemes és szórakoztató is egyszerre – és mindezek által akár maradandó alkotásnak is bizonyulhat majd.

Kinek ajánljuk: A szer, illetve Cronenberg rajongóinak ajánlom elsősorban a témafelvetés miatt. Ha taszítanak a testi átalakulásokat horrorrba öntő filmek, vagy szimpla ijesztegetős filmet keresel, inkább hagyd ki.

Értékelés: 8/10

Blissenobiarella

A csúf mostohatestvér 2025. május 29.-étől látható a mozikban!